Budapesti Napló, 1903. március (8. évfolyam, 59-89. szám)

1903-03-01 / 59. szám

Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 59. szám, Vasárnap, március 1. Szerk­esz­tőség és kiadóhivatal­ József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), V. évre 14 k., (7), V. évre 7 k., (3.BO), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. T­ÁJR 0 A Borús napok. Sirassuk meg, édes ! Hány reményünk hull a porba, Míg ringatjuk lágyan ! Viszi a szél, elsodorja Még bimbókorában. Fölaggatja fütyörészve Tüskebokor tövisére. Sirassuk meg, édes I Bút, csalódást annyit érünk! Feleségem, drágám! Tán ki se hajt több reményünkül Úgy maradunk, árvául Két száraz fa puszta kertben, Daltalan és leveletlen ... Sirassuk meg, édes! Hitvesem, édes! Hitvesem, édes! Mindig a bánat! Kék szemed égő csillaga bágyadt. Tört liliomként fekszel az ágyon .­ Fölzeneg egy húr kis citerádon. Fölzeneg egy húr méla-szeliden, Mintha sóhajtna. Sóhaja zizzen, Mint aluvó fán alkonyi szellő, Kerti virágra sírva lehellő. Hitvesem, édes! Tört liliomszál! Újra ha rózsát rám mosolyognál S megpengetnéd kis citerádat: Jaj, de suhanna messze a bánáti Boldogságunk. Boldogságunk fáját Egy kéz meg-megrázza. . . Mindennap temetünk Hulladozó rózsát, Könnyünk pereg rája. Fogd meg azt a kezet, Édes jó Atyánk! Hogy ne legyen virágtalan A mi rózsafánk. Boldogságunk egét Egy kéz oltogatja . 1­­ Mindennap temetünk Hullongó csillagot Százszor megsiratva. Fogd meg azt a kezet, Édes Istenünk! Hogy ne legyen csillagtalan A mi kék egünk. Pósa Lajos. K3X Felelet Ausztriának. Budapest, február 28. (v.) Az osztrák parlament mindkét háza elkövette azt az ízléstelen botorságot, hogy lármásan tüntetett és tiltakozott a magyar hadügyi politikának ama követelései ellen, amelyek a hadsereg közösségének elvi alapján s­emennek minden kára nélkül megvalósítha­tók. Hogy odaát tüntető készséggel — alig néhány óra lefolyása alatt — szavazták meg a nálunk heves ellenzéssel találkozó véderő­javaslatot, ebből mi vádat ellenük nem for­málunk. Abból sem, amit ma a mi ellenzé­künk helyesen revelált, hogy ez a demonstratív előzékenység voltaképp a magyar nemzetnek fölfelé való beárulása volt,­­ mintha csak azt akarták volna az uralkodó színe előtt jelezni, hogy lám Magyarország mégis csak a régi rebellis ország maradt, amely trón, nagyhatalmi állás és hadsereg ellen nem szűnik meg áskálódni, holott a hűséges Ausztriában legott vége szakad minden belső viszálykodásnak, mihelyt a legfőbb hadúr a véderő számára kér áldozatot. Igaz, hogy az osztrák demonstrációban lappangó ez a szán­dék tele van perfidiával, de attól mi magya­rok már régesrég elszoktunk, hogy lojális elbánást várjunk Ausztria parlamentjétől. El­végre is ha derék szomszédaink ilyen dinasz­tikus tüntetésekre adják magukat, hát mi vi­szont megmondhatjuk, hogy a magyar nem­zetnek semmi szüksége nincs királyhűségének ilyetén fitogtatására. Ő­felsége várkastélyának udvarán nem a magyar ifjúság szokott búza­virággal a gomblyukában végigvonulni. Nem Magyarországon akadnak évente ezrek meg ezrek, akik még hitüktől is elszakadnak csak azért, hogy a protestáns porosz uralom után való sóvárgásukkal kihivó módon kérkedje­nek. S nem a magyar parlament az, melynek nyílt ülésein a Hohenzollern-házra szoktak rivalgó éljenzéseket hevenyészni. Mindezeknél fogva e monarkiában nem Magyarország az a tényező, amelynek szüksége lehet arra, hogy tüntetve parádézzon az uralkodóház iránt való ragaszkodásával. Ám feleletet igenis provokált a magyar parlament részéről az a kíméletlen nyerseség, amelylyel Ausztriában a törvényhozó­ testület mindkét háza a véderővel szemben fennálló nemzeti közjogainkat meggyanúsította, valódi értelmükből és törvényes erejükből kiforgatta. Azt már csakugyan nem hagyhatta szó nélkül a magyar képviselőház, ami ferdítést, jogmeg­tagadást, törvénytiprást és árulkodást e téren az osztrák közélet produkált. Még az urak háza is, ez a külömben higgadtabb vérű és józa­nabb gondolkodású testület, a hadsereg kö­zössége helyett állandóan a hadsereg egy­ségét emlegette, ebbe az egységbe, mely pedig törvényeink szerint a hadvezetés­nek csupán három vonatkozására terjed ki, belefoglalta az egész hadügyet és dölyfös tiltakozást vágott nemcsak a függetlenségi politika fejéhez, mely az önálló magyar hadseregben csúcsosodik ki, hanem még ama reformokhoz is, amelyeknek megvalósí­tása a kiegyezési törvény keretében lehetsé­ges és amelyeknek realizálását — a szabad­­elvű párt egyhangú helyeslése közben — a Széll-kabinet is felvette nemrég programm­­jába. Az osztrákok ragasztódnak a hadsereg régi jelvényeihez, mivelhogy ezek az osztrák államiság emblémái s tehát hűen fejezik ki a hadsereg egységét és osztrák voltát. És tilta­koznak a magyar tiszteknek a magyar csapa­toknál való alkalmaztatása ellen, mivelhogy e rendszabály — szerintük — a hadsereg egységének szétbontását jelenti. S unszolták ugyancsak ő­felségét, hogy ne engedjen a magyar kívánságoknak, és mondogatták egyre­­másra, hogy Magyarország e reformokat tör­vényesen nem is követelheti, mert ők a tör­vényt úgy értelmezik, hogy az a közös jelző­vel díszített hadseregnek egységét s osztrák jellegét biztosítja. Ez az osztrák állásfoglalás arculati a magyar közjogot és szemközt he­lyezkedik a magyar kormánynak hivatalosan bejelentett politikájával. Arculati közjogunkat, mert a magyar törvény szerint a hadsereg jelvényeinek ügyében való intézkedés, vala­mint a tisztek szolgálati beosztása a magyar király alkotmányos felségjoga, amelynek gya­korlása dolgában a magyar törvényhozás a maga szuverén jogkörében intézkedhet. S ha a magyar király úgy találja, hogy a régi zászlók és címerek nem felelnek meg a dua­lizmus közjogi állapotának s hogy azokat olyanokkal kell felcserélni, amelyekben a pa­ritás valahára csakugyan kifejezésre jut: mi jogon nevezik ezt Ausztriában a hadsereg közjogi alapja feldúlásának ? És mi jogon be­szélnek a hadsereg kettérepesztéséről Magyar­­ország ama követeléseivel szemben, hogy a magyar tisztek magyar csapatoknál szolgálja­nak? Hiszen ezt ő felsége 1868 augusztus 9-én kelt hadsereg­ parancsában megígérte. Meg­ígérte, mert egy egész sorozata a magyar törvényeknek jogos alapot ad e követelésünk­nek s mert ez ígéret,végrehajtása a hadsereg helyesen felfogott közösségének szükségszerű és természetes következménye. Voltaképpen tehát nem annyira a magyar kormány poli­tikáját dezavuálja az osztrák állásfoglalás, mint inkább ő felségének legfőbb haduri jo­gait s e minőségében alkotmányos utón kinyi­latkoztatott felfogásait. Ha azt, ami a dualiz­musból foly, a hadseregben nem lehet meg­­valósítani, akkor a közösség csak fikció, amely­ A Wagner Richard fia. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — írta: ifj. Abr­ányi Kornél. Éppen most negyven éve, hogy Wagner Richard először járt Budapesten. Egy kicsiny, de annál lelkesebb tábora itt is volt már, s éppen azokból a zenei sovinisztákból állott, akik fana­tikusan hitték és vitatták, hogy a magyar zené­ben nemcsak egy ri­tmikailag korlátolt népzené­nek, hanem a legszélesebb határokig fejleszthető világzenének anyag­a rejlik. Mindezek erre a merész föltevésre éppen a Wagner Richard zenei reform­jaiból mentették az impulzust; azokból a reformok­ból, melyek a mindaddig fennállott zenei formákat összetörték s a kötött dalnak láncait leverve, vissza­adták a dallamnak végtelen szabadságát. Pro­­grammzenének nevezték ezt az uj irányt akkor, akik már értették azt a zenei nyelvet, melyet Wagner alkotott é­s jövő zenéjének gúnyolták mindazok, akik nem értették s érteni nem is akarták. Tehát a legdurvább gúny és a legrajon­­góbb istenítés közt állt akkoriban Wagner Richard, aki egyébként Bécsben lakott és folytonosan a leghihetetlenebb pénzzavarokkal küzdött. Az érte rajongók közt, akkor is akadtak ugyan maecená­­sok, akik baráti kölcsönökkel segítették, de annyi pénzt nem adhattak neki, amennyi elég legyen. Mert a mindent, de főként a pénz zsarnoki hatalmát lenéző szuverenitás, még senkiben sem egyesült annyira a bohém könnyelműséggel, mint Wagner Richardban. S amilyen vad forradalmár természet volt, annyira nem nélkülözhette a fényűzést annak minden alak­jában. És akármennyi nyomorúság üldözte is (Párisban, ahol most istenítilt, valósággal éhezett és hónapokon át hangjegymásolásból tengődött), soha egy percre sem ingott meg hite önmagában. Operái közül a hatvanas évek elején csak a Bolygó hollandit, Lohengrint, Tannhäusert adták m­eg, s ezeknek is alig volt közönségük, — de Wagner már megírta volt Trisztánt és Izoldét, a Mester­dalnokokat, és belefogott a Nibelungok gyűrűjébe, — s habár ezeket sehol sem tudta szintehozatni, már látta magát azon a piedesztálon, mely nagyságát megilleti, így az ellentét, mely az ő öntudata és az ő valóságos helyzete közt tátongott, — szinte kihívta ellene a gúnyt s a nagy tömeg azoknak tapsolt, akik nemcsak reformjainak jogosultságát, hanem még józan eszét is kétségbevonták. Ily viszonyok között jelent meg Wagner Richard 1863 tavaszán először Budapesten. A filharmóniai Lapunk mai száma huszonnégy oldal.

Next