Budapesti Napló, 1903. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1903-04-01 / 90. szám

Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 90. szám. Szerda, április 1. Aszerk­esztőség és fciadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR, 9 Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre­ 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), k­t évra 7 k., (3.50), egy hónapra 2­0. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Aggodalmak: Budapest, március 31. (v.) Nyílt kérdés volt máig, hogy a petí­ciókat hozó monstre­ küldöttségeknek a parla­ment elnöke által való fogadása: elnöki jog-e, vagy elnöki kötelesség. A házszabályban erre nézve nincsen semmi intézkedés, a gyakorlat pe­dig eddigelé nem alkothatott e részben szokás­jogi szabályt, mert a képviselőházi elnök megde­­putációzása egészen újkeletű politikai divat, melynek parlamentünk múltjában nincs pre­cedense. Gróf Apponyi Albert ama nyílt kér­dést ma eldöntötte, még­pedig olyformán, hogy a kérvényeknek küldöttségi átnyújtása a közönségre nézve jog, e küldöttségek foga­dása pedig a Ház elnökére nézve kötelesség. Apponyi ugyanis abban a pár szóban, amit a tápéi deputációhoz intézett, szükségét érezte ama félreértés elhárításának, mintha e küldöttségek fogadása által bármely poli­tikai mozgalmat támogatna. Ez elég vilá­gos és teljesen lojális beszéd. Mi a ma­gunk részéről soha nem is képzeltünk egyebet: biztosak voltunk az első perctől fogva abban, hogy a Ház elnöke azzal, hogy fogadja és meghallgatja a hozzá tóduló ellen­zéki küldöttségeket, nem kíván kilépni a sem­legesség ama tiszteletreméltó szférájából, mely e magas közjogi méltóság természetes és kö­telező folyománya. Az a félreértés tehát, amelynek eloszlatását Apponyi ma kívánatos­nak tartotta, csakis az ellenzéki felfogás tala­jából csírázhatott ki. A túlsó tábor rovására írandó tehát az az Apponyira nézve bántó s magyar parlamentarizmusra nézve kétség­­telenül ártalmas inszinuáció, amely ellen Ap­ponyi ma félreérthetetlen erélylyel tiltakozott. Ilyen inszinuációknak senki sem teszi ki ma­gát szívesen; aki elkerülheti, bizony szíve­sen tér ki előlük. Ha tehát Apponyi úgy vé­lekedett volna, hogy házelnök létére fel van ugyan jogosítva a deputációk fogadására, de erre nem kötelezhető, hát akkor nyilván nem kívánt volna e jogával élni, melynek gyakor­lása nyomán ily bántó és ártalmas félre­értések fakadhatnak. Ebből az okoskodásból következtetjük, hogy a kérvényezési jogra vonatkozó házszabályi rendelkezések magya­rázatából ő magára nézve a küldöttségek fo­gadását mint terhes és nem épp irigylendő kötelességet származtatta le. Hogy a házelnöki tisztség ez újítás ré­vén olyan teendőkkel bővült, melyek erősen fárasztók és sokszor igen kínosak is lehetnek, az már az első szempillantásra is félreismer­hetetlen. Hiszen keletkezhetnek különböző intenzitású és különböző irányú népmozgal­mak. Jöhet például olyan széles és heves mozgalom, hogy heteken, talán hónapokon át nap-nap után 30—40 küldöttség kíván beszéddel és kérvénynyel a Ház elnöke elé járulni. S ez esetben bekövetkezne az, hogy a házelnök reggeltől napestig küldöttségeket lenne kénytelen fogadni s igy heteken, talán hónapokon át sohasem juthatna fel az el­nöki pulpitusra s a parlamentnek volna egy elnöke, aki nem elnököl, hanem fogad és kérvényeket vesz át. Kínossá pedig oly módon válhatna a szóban forgó gyakor­lat, ha felforgató tartalmú népmozgalmak kez­denék a parlamentet küldöttségekkel és kér­vényekkel ostromolni. Jöhetnének például pánszláv és dákoromár, mor­­tre-küldöttségek vagy szocialista tömegek, akik az egyházi vagyon szekularizálását követelik, s beszédeik­kel megobstruálhatnák, petíciókkal elhalmoz­hatnák a Ház elnökét. Mivel lehetne ezt az áradatot visszautasítani? Azzal talán, hogy az elnök nem ért egyet e mozgalmakkal ? Hiszen nem ért egyet a mostanival sem. Avagy azzal, hogy ama törekvések felforgató irányzatúak? Hát az a kisebbségi szóharc, mely most folyik s mely megbénulja a többségben megnyilat­kohár, tört a tükör, a nagy bankó ropogott . . . így élt Gazsi, mig korán, huszonhatéves korá­ban sirba szállt, itt hagyván kedves lovát n­én­jeire, Sárira és Teréziára. A két leány — egyik szürkébb volt, mint a másik — azt a mérhetetlen gyöngédséget, jóságot, mely elárvult szívükben lakott, a sárga kancalóra pazarolták. Habár a szegények és elhagyottak is bízvást kopogtathat­tak a világoszöldre meszelt Cseri-ház kapuján, amelynek hűvös, visszhangos folyosóján vasrácsos ablakok mögött nesztelenül éldegélt a két öreg leány. A szívnek vannak érthetetlen rejtélyei és az érzelmek különösségét sohasem érthetjük meg. Lám Gazsi, akinek kedvéért — hogy mindene bőségesen meglegyen, gyöngédséget, ápolást és pénzt ne nélkülözzön — a két leány pártában maradt, meghalt fiatalon, kozhelymódra, megunva mindent, mindent a világon, a két leány mégse busult azon, hogy nem fogadták meg egymás biztatását a férjhezmenéshez. Sári, a fiatalabb, titkon várta, hogy Terézia rászánja magát a férj­­hezmenésre; míg Teréz esténkint, mikor elcsende­­sedtek, a tüzet nézték, vagy a nyári égbolton utazgató holdvilágot, duruzsolt, mint egy vén cica, mert Sári haját nem süti és a járására nem ad. Az évek elröpültek ... Gazsi meghalt, de a lányok éppen csak úgy sírtak, mint ahogy máskor is sudogáltak, ha érzelmes regényt olvastak. Tit­kon egymásra nézegettek: — Te nem is búsulsz, Sári ? Szégyeld magad! Sári erre a szemrehányásra valóban szívből sírva fakadt. — Hogyne szerettem volna szegényt, — re­­begte. — Hisz mindenemet odaadtam neki, éppen, mint te. . Teréz élesen kérdezte: — Tán sajnálod, Sarolta? Mire gondolsz o­kozó nemzeti akaratot és meddőségre kárhoz­tatja a sürgős és fontos törvényhozási fel­adatok súlya alatt görnyedő parlamentet, várjon ez a sivár obstrukció nem képvisel-e szintén felforgató irányzatot? Értjük és honoráljuk ama tiszteletreméltó okokat, amelyek gróf Apponyi Albertet a kérvényezési jogra vonatkozó házszabályi ren­delkezések ilyetén magyarázatára bírták. A hiba a házszabályban van, mely a kérvények átnyújtása tekintetében semmi intézkedést nem tartalmaz. E tátongó hézaggal, szemben érthető, hogy az elnök alkotmányos skrupu­­lozitása a tágító értelmezést választotta. De ha ma kellene a házszabályt revideálni, talán maga gróf Apponyi volna az, aki az eddigi gyakorlat nyomán s az e hézagból támadható veszedelmekre való tekintettel világos jogsza­bályok alkotását indítványozná. A tápéi küldöttséghez intézett szavaiban még egy fontos kijelentését találjuk gróf Ap­ponyi Albertnek. Az alkotmányr­ól szólva, mely „a nép összes jogainak és szabadságai­nak egyetlen vára,“ a Ház elnöke ma beismerte, hogy „vannak erre vonatkozó aggo­dalmai“. Mely irányúak és mely tartalmúak ezek az aggodalmak, azt az elnök közelebb­ről nem jelölhette meg. Nehogy ezen a pon­ton is becsúszszon valamely szándékos ellen­zéki félreértés, sietünk konstatálni, amit kü­­lönben e szavak egész összefüggése is bizonyít, hogy tudniillik gróf Apponyi az in­demnity agyonbeszél­ésétől félti az alkotmányt, nem pedig a többség s a kormány amaz el­határozásától, hogy állja az ex­ lexet is, ha az ellenzék ebbe belekényszerítené. Ezt a fenyegető újabb félreértést nem árt kigyom­lálni, mielőtt még gyökeret ereszthetne az ellenzéki elmékbe. T Á£0 A Az öreg lő. — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Krúdy Gyula. A Cseri-kisasszonyoknak volt egy öreg, sárga kancájuk, amelyet éppen úgy szerettek, mint ré­­gente az öcscsüket szerették. Cseri Sári büszkén mondogatta: — A király istállójában sincs jobb dolga a lovaknak, mint nálunk a mi Bandinknak. Pedig a királynál csak jó dolga van a paripáknak. Ezt­ a Bandit, akit emlegetem, ismerte min­denki. Ki előbb, ki utóbb, mikor még Cseri Gazsit, a hadnagyot hordozta hátán, cukorral etették a menyecskék és hajlékony nyakára annyi simogatást kapott, ahány csókot a gazdája. A hetyke, kistermetű huszár ha éjjelenkint tivor­­nyázott a kávéházban, Bandi hűségesen várta a kávéház előtt. Néha fényes vödörben pezsgőt küldött a lovának Gazsi. A pincér ravaszkodva nevetett, míg a lovat megitatta, a kocsisok, bak­­-ek és egyéb éjszakai emberek irigykedve állták dírrül a paripát. — A hadnagy úr lova, pezsgőt iszik, — mondogat­ták. A sárga komolyan szürcsölte az italt, még sok nem is tüsszentett tőle. A szolga, ki a lóra igyázott, diadalmasan nézett körül az éjszakai ébereken. — Olyan ló ez, hogy még szivarozna is, ha m­a. Gazsinak húzta odabenn a cigány, repült a Bár férjhez mentél volna, helyetted is szerettem volna az öcsénket. Tán meg se halt volna oly nagyon fiatalon ... Sári zokogott, Teréz mereven elgondolkozva nézett maga elé. Egyszerre felsóhajtott: — Azt hiszem, hogy már nem vagyunk gaz­dagok, Sári! Kipusztultunk ... Az örmény itt járt tegnap, a házat nézte, várjon eladnak-e ? Sári nem igen figyelt arra, amit a nénje beszél. Különben is megszokta, hogy helyette tegyen, intézkedjen. Fájdalmas zokogásában Gazsi élete, halála vonult el lelkében és egyszerre annyi megsiratnivalót talált a jó fiún, hogy szive majd megszakadt. — Emlékszel, — halálos ágyán, mikor már félrebeszélt, mindig a Bandit emlegette? „Vigye­tek pezsgőt a lovamnak!“ „Hol a lovam?“ „Agyon­ütöm az inast, ha nem vigyáz Emlékszel?... Reggeltő­l­ estig így beszélt. Teréz bólintott: — A huszárnak lova a babája. Sarudi Já­nos is ezt mondta, aki az apánk házához járt. A sárga lónak — pedig az eszkadronból egykor a tisztek mind pályáztak rá, —jobb dolga a király istállójában sem lehetett volna, mint az elszegényedett Cser­-lányoknál volt. Teréz már titkon hímezett egy pesti kereskedő­háznak, — gyönyörűen hímezett, mintha föstötték volna az ő selyemrózsáit ! — Sári, a szegény öreg leány, könyvet vett a boltosnál, amelyből a könyvveze­tést lehet megtanulni... — Nem nekem kell — mondta elpirulva — egy szegény leánykát ajándékozok meg vele. Te­hát csak a legjobb könyvet adja, segéd úr. A sárga lovat egy kiszolgált bakancsos ápolta, tolvaj, korhely, verekedő ember, aki bizo­nyosan ütötte is Bandit, amikor nem látták. Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next