Budapesti Napló, 1903. április (8. évfolyam, 90-118. szám)
1903-04-01 / 90. szám
Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 90. szám. Szerda, április 1. Aszerkesztőség és fciadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR, 9 Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), kt évra 7 k., (3.50), egy hónapra 20. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Aggodalmak: Budapest, március 31. (v.) Nyílt kérdés volt máig, hogy a petíciókat hozó monstre küldöttségeknek a parlament elnöke által való fogadása: elnöki jog-e, vagy elnöki kötelesség. A házszabályban erre nézve nincsen semmi intézkedés, a gyakorlat pedig eddigelé nem alkothatott e részben szokásjogi szabályt, mert a képviselőházi elnök megdeputációzása egészen újkeletű politikai divat, melynek parlamentünk múltjában nincs precedense. Gróf Apponyi Albert ama nyílt kérdést ma eldöntötte, mégpedig olyformán, hogy a kérvényeknek küldöttségi átnyújtása a közönségre nézve jog, e küldöttségek fogadása pedig a Ház elnökére nézve kötelesség. Apponyi ugyanis abban a pár szóban, amit a tápéi deputációhoz intézett, szükségét érezte ama félreértés elhárításának, mintha e küldöttségek fogadása által bármely politikai mozgalmat támogatna. Ez elég világos és teljesen lojális beszéd. Mi a magunk részéről soha nem is képzeltünk egyebet: biztosak voltunk az első perctől fogva abban, hogy a Ház elnöke azzal, hogy fogadja és meghallgatja a hozzá tóduló ellenzéki küldöttségeket, nem kíván kilépni a semlegesség ama tiszteletreméltó szférájából, mely e magas közjogi méltóság természetes és kötelező folyománya. Az a félreértés tehát, amelynek eloszlatását Apponyi ma kívánatosnak tartotta, csakis az ellenzéki felfogás talajából csírázhatott ki. A túlsó tábor rovására írandó tehát az az Apponyira nézve bántó s magyar parlamentarizmusra nézve kétségtelenül ártalmas inszinuáció, amely ellen Apponyi ma félreérthetetlen erélylyel tiltakozott. Ilyen inszinuációknak senki sem teszi ki magát szívesen; aki elkerülheti, bizony szívesen tér ki előlük. Ha tehát Apponyi úgy vélekedett volna, hogy házelnök létére fel van ugyan jogosítva a deputációk fogadására, de erre nem kötelezhető, hát akkor nyilván nem kívánt volna e jogával élni, melynek gyakorlása nyomán ily bántó és ártalmas félreértések fakadhatnak. Ebből az okoskodásból következtetjük, hogy a kérvényezési jogra vonatkozó házszabályi rendelkezések magyarázatából ő magára nézve a küldöttségek fogadását mint terhes és nem épp irigylendő kötelességet származtatta le. Hogy a házelnöki tisztség ez újítás révén olyan teendőkkel bővült, melyek erősen fárasztók és sokszor igen kínosak is lehetnek, az már az első szempillantásra is félreismerhetetlen. Hiszen keletkezhetnek különböző intenzitású és különböző irányú népmozgalmak. Jöhet például olyan széles és heves mozgalom, hogy heteken, talán hónapokon át nap-nap után 30—40 küldöttség kíván beszéddel és kérvénynyel a Ház elnöke elé járulni. S ez esetben bekövetkezne az, hogy a házelnök reggeltől napestig küldöttségeket lenne kénytelen fogadni s igy heteken, talán hónapokon át sohasem juthatna fel az elnöki pulpitusra s a parlamentnek volna egy elnöke, aki nem elnököl, hanem fogad és kérvényeket vesz át. Kínossá pedig oly módon válhatna a szóban forgó gyakorlat, ha felforgató tartalmú népmozgalmak kezdenék a parlamentet küldöttségekkel és kérvényekkel ostromolni. Jöhetnének például pánszláv és dákoromár, mortre-küldöttségek vagy szocialista tömegek, akik az egyházi vagyon szekularizálását követelik, s beszédeikkel megobstruálhatnák, petíciókkal elhalmozhatnák a Ház elnökét. Mivel lehetne ezt az áradatot visszautasítani? Azzal talán, hogy az elnök nem ért egyet e mozgalmakkal ? Hiszen nem ért egyet a mostanival sem. Avagy azzal, hogy ama törekvések felforgató irányzatúak? Hát az a kisebbségi szóharc, mely most folyik s mely megbénulja a többségben megnyilatkohár, tört a tükör, a nagy bankó ropogott . . . így élt Gazsi, mig korán, huszonhatéves korában sirba szállt, itt hagyván kedves lovát nénjeire, Sárira és Teréziára. A két leány — egyik szürkébb volt, mint a másik — azt a mérhetetlen gyöngédséget, jóságot, mely elárvult szívükben lakott, a sárga kancalóra pazarolták. Habár a szegények és elhagyottak is bízvást kopogtathattak a világoszöldre meszelt Cseri-ház kapuján, amelynek hűvös, visszhangos folyosóján vasrácsos ablakok mögött nesztelenül éldegélt a két öreg leány. A szívnek vannak érthetetlen rejtélyei és az érzelmek különösségét sohasem érthetjük meg. Lám Gazsi, akinek kedvéért — hogy mindene bőségesen meglegyen, gyöngédséget, ápolást és pénzt ne nélkülözzön — a két leány pártában maradt, meghalt fiatalon, kozhelymódra, megunva mindent, mindent a világon, a két leány mégse busult azon, hogy nem fogadták meg egymás biztatását a férjhezmenéshez. Sári, a fiatalabb, titkon várta, hogy Terézia rászánja magát a férjhezmenésre; míg Teréz esténkint, mikor elcsendesedtek, a tüzet nézték, vagy a nyári égbolton utazgató holdvilágot, duruzsolt, mint egy vén cica, mert Sári haját nem süti és a járására nem ad. Az évek elröpültek ... Gazsi meghalt, de a lányok éppen csak úgy sírtak, mint ahogy máskor is sudogáltak, ha érzelmes regényt olvastak. Titkon egymásra nézegettek: — Te nem is búsulsz, Sári ? Szégyeld magad! Sári erre a szemrehányásra valóban szívből sírva fakadt. — Hogyne szerettem volna szegényt, — rebegte. — Hisz mindenemet odaadtam neki, éppen, mint te. . Teréz élesen kérdezte: — Tán sajnálod, Sarolta? Mire gondolsz okozó nemzeti akaratot és meddőségre kárhoztatja a sürgős és fontos törvényhozási feladatok súlya alatt görnyedő parlamentet, várjon ez a sivár obstrukció nem képvisel-e szintén felforgató irányzatot? Értjük és honoráljuk ama tiszteletreméltó okokat, amelyek gróf Apponyi Albertet a kérvényezési jogra vonatkozó házszabályi rendelkezések ilyetén magyarázatára bírták. A hiba a házszabályban van, mely a kérvények átnyújtása tekintetében semmi intézkedést nem tartalmaz. E tátongó hézaggal, szemben érthető, hogy az elnök alkotmányos skrupulozitása a tágító értelmezést választotta. De ha ma kellene a házszabályt revideálni, talán maga gróf Apponyi volna az, aki az eddigi gyakorlat nyomán s az e hézagból támadható veszedelmekre való tekintettel világos jogszabályok alkotását indítványozná. A tápéi küldöttséghez intézett szavaiban még egy fontos kijelentését találjuk gróf Apponyi Albertnek. Az alkotmányról szólva, mely „a nép összes jogainak és szabadságainak egyetlen vára,“ a Ház elnöke ma beismerte, hogy „vannak erre vonatkozó aggodalmai“. Mely irányúak és mely tartalmúak ezek az aggodalmak, azt az elnök közelebbről nem jelölhette meg. Nehogy ezen a ponton is becsúszszon valamely szándékos ellenzéki félreértés, sietünk konstatálni, amit különben e szavak egész összefüggése is bizonyít, hogy tudniillik gróf Apponyi az indemnity agyonbeszélésétől félti az alkotmányt, nem pedig a többség s a kormány amaz elhatározásától, hogy állja az ex lexet is, ha az ellenzék ebbe belekényszerítené. Ezt a fenyegető újabb félreértést nem árt kigyomlálni, mielőtt még gyökeret ereszthetne az ellenzéki elmékbe. T Á£0 A Az öreg lő. — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Krúdy Gyula. A Cseri-kisasszonyoknak volt egy öreg, sárga kancájuk, amelyet éppen úgy szerettek, mint régente az öcscsüket szerették. Cseri Sári büszkén mondogatta: — A király istállójában sincs jobb dolga a lovaknak, mint nálunk a mi Bandinknak. Pedig a királynál csak jó dolga van a paripáknak. Ezt a Bandit, akit emlegetem, ismerte mindenki. Ki előbb, ki utóbb, mikor még Cseri Gazsit, a hadnagyot hordozta hátán, cukorral etették a menyecskék és hajlékony nyakára annyi simogatást kapott, ahány csókot a gazdája. A hetyke, kistermetű huszár ha éjjelenkint tivornyázott a kávéházban, Bandi hűségesen várta a kávéház előtt. Néha fényes vödörben pezsgőt küldött a lovának Gazsi. A pincér ravaszkodva nevetett, míg a lovat megitatta, a kocsisok, bak-ek és egyéb éjszakai emberek irigykedve állták dírrül a paripát. — A hadnagy úr lova, pezsgőt iszik, — mondogatták. A sárga komolyan szürcsölte az italt, még sok nem is tüsszentett tőle. A szolga, ki a lóra igyázott, diadalmasan nézett körül az éjszakai ébereken. — Olyan ló ez, hogy még szivarozna is, ha ma. Gazsinak húzta odabenn a cigány, repült a Bár férjhez mentél volna, helyetted is szerettem volna az öcsénket. Tán meg se halt volna oly nagyon fiatalon ... Sári zokogott, Teréz mereven elgondolkozva nézett maga elé. Egyszerre felsóhajtott: — Azt hiszem, hogy már nem vagyunk gazdagok, Sári! Kipusztultunk ... Az örmény itt járt tegnap, a házat nézte, várjon eladnak-e ? Sári nem igen figyelt arra, amit a nénje beszél. Különben is megszokta, hogy helyette tegyen, intézkedjen. Fájdalmas zokogásában Gazsi élete, halála vonult el lelkében és egyszerre annyi megsiratnivalót talált a jó fiún, hogy szive majd megszakadt. — Emlékszel, — halálos ágyán, mikor már félrebeszélt, mindig a Bandit emlegette? „Vigyetek pezsgőt a lovamnak!“ „Hol a lovam?“ „Agyonütöm az inast, ha nem vigyáz Emlékszel?... Reggeltől estig így beszélt. Teréz bólintott: — A huszárnak lova a babája. Sarudi János is ezt mondta, aki az apánk házához járt. A sárga lónak — pedig az eszkadronból egykor a tisztek mind pályáztak rá, —jobb dolga a király istállójában sem lehetett volna, mint az elszegényedett Cser-lányoknál volt. Teréz már titkon hímezett egy pesti kereskedőháznak, — gyönyörűen hímezett, mintha föstötték volna az ő selyemrózsáit ! — Sári, a szegény öreg leány, könyvet vett a boltosnál, amelyből a könyvvezetést lehet megtanulni... — Nem nekem kell — mondta elpirulva — egy szegény leánykát ajándékozok meg vele. Tehát csak a legjobb könyvet adja, segéd úr. A sárga lovat egy kiszolgált bakancsos ápolta, tolvaj, korhely, verekedő ember, aki bizonyosan ütötte is Bandit, amikor nem látták. Lapunk mai száma tizenhat oldal.