Budapesti Napló, 1903. június (8. évfolyam, 149-176. szám)

1903-06-02 / 149. szám

Budapest, 1903 Kedd, jinu­ss 2 Nyolcadik évfolyam. 149. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Kerepesi­ ut 25. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), 12 évre 14 k., (7), 11 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. „A hadsereg szelleméről.“ Budapest, junius 12 Gróf Andrássy Gyula elmondta figyelmez­tetését a magyaroknak s most hasonló inte­lemmel fordul az osztrákokhoz. Amit nekünk mondott, azért az ellenzék majdnem haza­árulónak kiáltotta ki, amit az osztrákoknak mond, azért majd elkeresztelik magyar sovi­nisztának. Pedig egy és ugyanaz a gondolat formálódik ki mindkét figyelmeztetésből. A közös és együttes védelem alapjáról hirdeti mindkét irányban az egységes vezénylet szük­ségét, de ebben a keretben éppen a véderő erősítése szempontjából követeli a speciális nemzeti tulajdonságok kihasználását. Osztrákok és magyarok vigyék a hadseregbe az ő egyéni nemzeti erényeiket, hazafias lelkesedésüket s ha az uralkodóhoz való szeretet kapcsa összefűzi őket, akkor a speciális nemzeti érzések összeütközésétől tartani nem kell. Csak az eleven élet lehet az erőforrás, — hir­deti gróf Andrássy Gyula. A közös hadse­regbe tehát csak akkor viszünk erőt, ha ki­zárólag olyan elemek kerülnek beléje, akik is eredeti érzéseiket, hagyománytól szentesitett s a polgári és társadalmi élettől kifejlesztett, nevelésben is gyökerező érzést viszik oda. Ha erejüket magukkal hozzák, erőssé tehetik a közös hadsereget; ha mindent otthon kell hagyniok, maguk is haza fognak kívánkozni s a hadseregben csak élettelen bábok ma­radnak. Rendkívül érdekesen fejti ki ez a gon­dolatot gróf Andrássy Gyula a Neue Freie Fresse pünkösdi számában az osztrák közvé­lemény számára. Azt mondja, hogy az ő édes atyja és Deák Ferenc nem akarhatta a had­seregben meghagyni azt, amit az állami kap­csolatból szerencsésen kiirtott. Azt a szelle­met, melyet az állami kapcsolatban végzetesnek találtak, nem lehetett szándékuk a védelem­ben fenntartani. Nyilvánvaló tehát, hogy mint az állami kapcsolatban, a védelem terén is csak a speciális nemzeti erények szabad kifejthetése lebeghetett szemeik előtt. S gróf Andrássy Gyula, mikor meggyőzően illusz­trálja az osztrák közvéleménynek, hogy a magyar nemzeti tulajdonságoknak a had­sereg szellemében való érvényesülése tá­volról sem rejtene magában veszedelmet a közös hadsereg harcképességére nézve, másrészt — ugyanazzal az okfejtéssel, melyet Vészi József Vázsonyi Vilmossal és Eötvös Károlylyal szemben használt a magyar tör­vényhozásban — kimutatja, hogy a­­ közös hadseregnek Magyarországon csak azért van­nak ellenségei, mert ez a hadsereg valójában nem közös. És nem is lehet az. Vagy hol vannak azok a népiskolák, melyekben a monarkia összes államaihoz való egyforma ra­gaszkodást tanítják? Hol vannak azok az anyák, akik valami nagy közös haza iránt való szeretetet oltanak a gyermekek fogé­kony szívébe? Nincsenek sehol és nem is lesznek soha. Ha már most tapasztaljuk, hogy Ausztriában éppúgy nem található meg olyan közérzés, mely nem tenne különbsé­get Ausztria és Magyarország között, mint ahogy igen természetesen a magyar szív is inkább húz a magyar földhöz, hát akkor kétségtelen, hogy az a közérzés, mely sehol és semmiben sem tud kialakulni, a közös hadseregben sem születhetik meg, mintegy parancsszóra, három szolgálati év alatt. A nemzeti gondolatnak a közös hadsereg szellemében való érvényesülését szerencsé­sebb okfejtéssel, szerencsésebb pillanatban és szerencsésebb tekintély nem állíthatta volna az osztrák közvélemény elé, mint éppen más­akik a Mária-templom felől tértek vissza, meg­álltak; amikor észrevették, hogy az erkély kinyí­lik, mindnyájan szétszaladtak. Csak Ciolia maradt ott, aki úgy tett, mintha útja vinné erre, és va­lami nótát dúdolt. Crimena asszony és a márki is közeledtek a balkonhoz. Az utóbbi megszólalt: — Most már mehet, Sára. Nincs már senki sem lent. Crimena asszony felpattant, mint a rugó. — Nem félek, bátyám! . . . Azt teszem, a­mi nekem tetszik és amit jónak látok. Azért va­gyok itt, hogy Biancánál az anyát helyettesít­sem . . . minthogy közelebbi rokon, nincs itt. Nem hagyhatjuk úgy magára a menyasszonyt, mintha talált gyermek volna . . . már a család iránt tartozó tekintetből sem. — Oh, óh ! — gúnyolódott a márki. Sára asszony rárivallt, nem is tompítva a hangját : — Ne tegye magát olyan tudatlannak, bá­tyám. Maga jobban tudja, mint én ... Magának sem mindegy, hiszen maga is a családunk tagja... Meg kell tenni azt már , az emberek miatt, ha nem az ő kedvükért. — És folyvást szitkozódva, a hálószobába ment. — Szép, szép ! Ne haragudjék . . . vagyis menjünk! Ugy­e, kanonok úr, ideje volna, ha mennénk!... — Óh, óh — gúnyolódott a kanonok. — Jó éjszakát, gyermekek ! Áldásom rátok, úgy sem kerül semmibe ... Bianca olyan fehér lett, mint egy kimosott kendő. Szintén fölemelkedett, álla megrezzent, szép kék szemeinek zavart tekintetével, hebegte, megbotolva új ruhájába: — Bácsi! . . . Hallja bácsi! ... És félrevonta a márkit és halkan, élénken mondogatott neki valamit. tan, éppen gróf Andrássy Gyula. Amilyen erős visszhangja volt gróf Andrássy Gyula figyel­meztetésének, mikor nekünk szólt, olyan ha­talmas mozgást fog okozni odaát, mikor az osztrák közvéleményhez fordul. Támadták Andrássyt itthon, támadni fogják bizonyára odaát is, — de az kétségtelen, hogy ebből a nagy kavarodásból a nemzeti gondolat győz­tesen fog kikerülni.* Gróf Andrássy Gyula cikkelyét a következők­ben szó szerint átadjuk a magyar közönségnek: Andrássy a hadseregről. Nagy küzdelem közepett élünk. A magyar nem­zet egy része ugyanazon hazafias érzéstől áthatva, amely bennünk is megvan és minden magyarban ki­­irthatatlan gyökeret vert, de más látókörrel, más néze­tekkel és meggyőződéssel, mint a mieink, az újonc­­jutalék emelését csak úgynevezett nemzeti vívmányok árán hajlandó keresztülbocsátani. Nem hiszem, hogy a tőlük követelt vívmányok a sereget erősítsék. A sereg érdeke pedig épp annyira magyar érdek, mint osztrák. Köz­ös biztosságunk, tekintélyünk, létünk harcképességünktől függ. A sereg ereje mindnyájunk ereje. Egy esetleges háború mindnyájunk sorsa fölött fog dönteni. A győzelem mindnyájunk legfontosabb érdeke. Az ellen tehát, ami meggyőződésem szerint a seregnek árt, küzdeni fogok. Ezért védeni fogom ezentúl is a közös és egységes sereget. S belső szol­gálati viszonyait is olyanoknak akarom, melyek a sereg gyors és pontos működését biztosítják. Ezért védem a német szolgálati nyelvet is. Ezen álláspontomat kifejtettem a magyar kép­­viselőházban. Sok támadás ért miatta. De ezzel nem törődöm és megállok meggyőződésem mellett. Mások kritikáját egyáltalában könnyen bírom el. De még saját szívem hangját is legyőzöm, ha ítéletem azt mondja, hogy az ország jól felfogott érdeke ezt megköveteli. A politikában csak egy kötelességet ismerek: azt tenni, amit az elme minden erejének REGÉNY M­otta mester — REGÉNY — Irta: GIOVANNI VERGA 133) -------­Nunzio, Burgio fia, úgy belopózott, mint egy macska, belekapaszkodott az asztalba a lá­baival, az ökleivel taszigált mindenkit, nagyo­kat ordítva; a többi gyerek négykézláb hentergett az asztal alatt. Motta dühében bottal akart be­szaladni, hogy végét szakítsa a nagy csetepaté­nak, de márki bátyja visszatartotta a karjánál: — Ugyan hagyja őket. . . hagyja őket. Crimena nőne, aki legalább mulatott kissé e jeleneten, odaállt a terem közepére és ránézett az emberekre, mintha mondaná, hogy most már ideje, hogy távozzanak. Azalatt lelkendezve tért vissza a sekrestyés titokzatos ábrázattal. — Az egész város fent van, lent az utcán és nézik a lakodalmat!... Zacco báró úr, a Margaronék, még Mendola báróné is ... a város legeslegelső uraságai... Lakodalma feltűnést kelt, Motta úr! És elment, ahogy jött, sebtében és izgatottan. — Borzasztó! . . . Csak legalább volna egy másik kijárati — dörmögött Crimena néne. A kanonok azonban ki akart menni a bal­konra, hogy megnézze, mi van odalenn. Szemben az utcasarkon egy csapat ember állott, világos ruhák csillogtak a sötétben. Mások lassan jár­káltak, lábujjhegyen, a fal mellett elsompolyogva, felfelé tekintve. Többen halkan beszélgettek, mások elnyomni próbálták a nevetést. Ketten, — Maga meg van bolondulva! — vágott szavába a márki hangosan, szintén élénk gesz­tusokkal. Megérett az őrültek házára! Ha még egyszer a világra jövök, magának is megmondom, Simoli Alfonz mester szeretnék lenni. — Helyes! — kiáltott a kanonok gúnyosan. — Ez tetszik nekem! — Jó éjszakát! Jó éjszakát! Ne gondoljatok rá. Holnap reggel elmegyek hozzájuk... És kilenc hónap múlva, jegyezd meg magadnak, hívjatok meg a keresztelőre ... A kanonok és én .. . csak mi ketten ... akkor még a Crimena consinera sem lesz szükséged. — Kisded társaság, vidám élet! — rekeszte be a társalgást a márki. Motta kikisérte őket az ajtóig, bensőleg meg­vigasztalódva a kanonok bókjaitól, aki nem győzte ismételni, hogy kitűnően végezte dolgát. — Kár, hogy nem jöttek el mind a meg­hívottak ! Meglátták volna, hogy maga olyan la­­kodalmat csapott, mint egy császár! Csudálom Sganzi asszonytól! Rubiera báróné is meg lett volna elégedve, ha látta volna, hogyan tiszteli maga az ő unokahúgát.. . hogy maga nem tar­tozik azok közé, akik még akkor is zsugoriskod­­nak, amikor nem volna szabad .. . bár nemsokára társak lesznek. — Hm, hm,—válaszolt Motta,aki e pillanatban bosszankodott a hiábavaló költségek miatt. — Addig még várhatunk egy darabig. Addig még sok víz foly le a híd alatt, amely már nincs meg . .. Mondja meg csak neki, a bárónénak. — Mit? Hogyan? Hát már befejezett tény! Ha társak lesznek. — Az én társaim ezek itt! — szólott Motta — zsebeire ütve. Nem szeretném, ha Rubiera bárónénak szégyenkeznie kellene amiatt, hogy én vagyok a társa... mondja meg csak neki ! (Folytatása következik.) Lapunk mai száma tíz oldal.

Next