Budapesti Napló, 1903. július (8. évfolyam, 177-207. szám)

1903-07-01 / 177. szám

177. szám. Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1903. július 11 . jobboldalán levő szárnyas ajtóban Csávossy Béla háznagy zömök, mosolygó alakja. Minden szem odafordult. Régi szokás szerint a háznagy vezeti helyükre az uj kormány tagjait. Csávossy mögött mindjárt feltűnik gróf Khuen-Héderváry karcsú, elegáns alakja. Rendszerint nyugodt kifejezésű, ovális arcát az izgatottság pírja önti el, sietve foglalja el az első piros zsöllyét, ahol a háznagy helyet mutat neki. De már ezen a rövid utón is ilyenkor szokatlan zaj kiséri. A szélső­balon gúnyos zsi­­ó zug, egyéb haragos kiáltá­sokkal vegyesen, a jobboldalon gyönge éljenzés, amely meg-megismétlődik, de sehogysem tud erőre kapni. Utolsónak lép be a miniszterek kö­zött Tomasics Miklós, a horvát miniszter. Hosszú, sovány, szőke ember, harminckilenc éves, de kopasz tarkója, ráncos arca sokkal idősebbnek mutatja; roszszabású szalonkabátja a bársony­­zsöllyében a demokrácia diadalát hirdeti. Mikor székében kissé félénken elhelyezkedik, viharosan zsi­­ó­kiáltások hangzanak a háta mögött. A hor­vát miniszter helye éppen a szélsőbal peremére jutott és az új embernek láthatóan kényelmetlen a ba­rátságtalan szomszédság. Idegesen hátranéz, majd visszakapja a fejét, amint éppen Pichler Győzőre esik a tekintete, aki felállva vezeti a zsi­nó kórust és dühös inzultusokat röpít Tomasics felé. Gróf Apponyi rendreutasítja Pichlert, de a felelet újabb inzultus és újabb zsi­­ó! Ekkor az elnöknek félig-meddig humoros ötlete támad. — Figyelmeztetem a képviselő urakat, hogy ebben a Házban csak a horvát képviselőknek szabad a horvát nyelvet használni. Ez sem használ. A kórus egyre szaporodik és egyre hangosabb lesz. Az izgalom elönti az egész Házat és a karzatok elegáns asszonyainak alig van idejük szemügyre venni az új miniszte­reket. A zűrzavaros háborgásban ide-oda téve­­lyegnek a messzelátók csövei. Néhány percig még Tomasicsra zuhognak az indulat kitörései, azután egyszerre megfordul a hangulat és minden mér­gét az uj miniszterelnök felé zúdítja, mikor gróf Khuen-Héderváry feláll, hogy a kezében tartott királyi kéziratok kihirdetését kérje. Nagynehezen szóhoz jut mégis és kissé akadozva, látható elfo­gultsággal teszi meg rövid előterjesztését. Ekkor — még alig múlt el egy negyedóra az ülés megnyitásától — már a végletekig fel volt paprikázva a szélsőbal harcias része. Még a királyi kéziratot sem hallgatják közbeszólás nélkül. Hertelendy László jegyző hozzákezd: — Kelt Bécsben . .. — Persze, Bécsben! — hangzik az első közbeszólás, úri esküvők s a gyónó Magdolnák töredelmes vallomásai alatt. Javában állt a szertartás, mely valóságos trainingje a szívósságnak. A csinos olajszin menyasszony mosolyogva nézett öss­ze a nyoszolyó­­lányokkal s egyéb gyermekkori pajtásaival, míg a vőlegény — szakasztott mását a Rácz Pali bandájában láttam rángatni a kontrát — jelen­tősen hunyorgatott barátjai felé, akik, mint a többi mind, hangos felvonásközi beszélgetést foly­tattak s épp oly jelentősen kacsingattak vissza a boldog fiúra. Úgy látszik, az ördög mégis csak besurrant ide és incselkedett. Bántó léhaság zson­gott a sorokban, mintha nem is esküvő volna itt, hanem operette járná; mintha nem is két ifjú teremtésnek sorsát tűznék itt együvé örökre. Semmi elfogadás a lelkekben, semmi szorongás a szívekben. Még az egyik örömanya is — egy szélesre ömlött, a corset kapcsai között lebegő dáma — időt lelt, hogy lappal a zsebi tükrében nézegesse magát, míg leánya kezét a legényével kapcsolta össze a pópa a szent kötelékkel. Az egyetlen, ami ezen szinte végevárhatat­­lan adtus alatt megfogta a lelket és szűrte tisz­tára — azt hiszem, csak az én lelkemet fogta és szűrte meg — a magasból aláhullámzó nászének s a belezendülő harangzúgás volt. Az ó-szláv egy­házi zene fenségben eláll a Palestrina, Pergolese vagy Porpora alkotásai mögött, ám forróságában, istenszomjazó naivságában sokkal meghatóbb. És ezt az édes éneket is nagyon megszokhatták az idevaló uraságok, mert rája sem hallgattak. Akár csak a pátriárka áldása lett volna ez is. De én magamban, némán, tartós boldogságot kívántam az új házaspárnak. Hosszabbra terjedőt, mint amennyibe tellett a ceremónia, amely szerezte. Ami végtére is jókora darab időt jelent. Azután következik a konvencionális beve­zetés, amely igy végződik, mint rendesen, f . r. királyi üdvözletünket­­ a —­ Köszönjük! — morognak a szittyák. Kolossváry Dezső, az új honvédelmi minisz­ter — nagyon megnyerő, katonás, de tipikus magyararcú férfi, akinek daliás termetéről leki­­vánkozik a polgári Ferenc­ József kabát — szinte ijedten néz körül. A legfőbb hadúr áhitatos tisz­teletével impregnált lelkének olyan döbbenetesen idegen ez a csúfolódó konfidenskedés. Sorra jönnek az egyes miniszterek kineve­zései. Alig hangzik el egyik is megjegyzés nélkül. A Wlassics, Láng, Plósz nevének olvasá­sánál ellentmondás nélkül éljenez a jobboldal. Erős éljenzés köszönti Lukács Lászlót, de itt már epés megjegyzések röpülnek át túlfelől. Mikor Darányira, kerül a sor, minden oldalon éljeneznek, de Vázsonyi közbekiált: — Éljen a kilencvennégyes hős! Érthető célzás ez arra a beszédre, amelylyel Darányi Ignác a Wekerle-kormány bukása után kitessékelte Khuen-Héderváryt a szabadelvű­ pártból. Az elnök jelenti: ■— A miniszterelnök úr kíván szólani.' Irtózatos lárma kerekedik erre. Zsiv­ó!­­— Menjen vissza Zágrábba) •— Vissza! Zagrebu! — Nem hallgatjuk meg! A lármában alig hallatszik az elnök csen­­getyűje. Apponyi hol kérve, hol erélyesen ipar­kodik hallgatásra birni a szélsőbalt, de semmire sem megy. Már ilyen kiáltások is hallhatók: — Ne engedjétek az elnököt se szóhoz jutni! Majd sorra kerül a vasúti kocsik horvát szókincse: — Opasno je van se nagnuti! — Ne pozor pljuvati! Ezen aztán nagyon jól elmulatnak a kedé­lyesebbek, a másik felekezet pedig dühösen si­­vitja: — Zsivió ! És ezenközben a jobboldali óriás tábor némán ül az új vezér mögött, aki ezer szint váltva áll a helyén, kezében programmjának írott szövegével. Szánalmasan furcsa volt ez a látvány. Eltartott vagy jó negyedóráig. Khuen-Héderváry igyekezett nyugalmat erőltetni arcára és látszott rajta az elszántság, hogy állja, ameddig kell, ezt a passzív rezisztenciát. Ez egy kicsiben sikerült is neki néhány percre. Kapott végre annyi lélekzetet, hogy bele­foghatott a mondanivalójába. Gróf Khuen-Héder­váry halkan, szakadozottan beszél. Fakó, töré­keny hangja ma még remeg is az izgatottságtól. Kiejtése arisztokratikusan idegenszerű, s ezenfelül azt is észrevenni rajta, hogy húsz esztendeig olyan környezetben élt, ahol a vitatkozás nyelve nem a magyar. Társalgásában ez kevésbé tűnik fel, mint szónoklása közben. Zavart, színtelen be­szédmódja még bántóbb azon a helyen, ahonnan még néhány nappal ezelőtt a szónoki bajvívás mesterét hallottuk. Széll Kálmán közmondásos önuralma után kirívó ellentétet mutat utódjának tanácstalan kapkodása. És amint farkasszemet néz a vele szemben kavargó, tomboló ellenséges indulat zűrös áradatával, egyre jobban elveszti nyugalmát. Beszédét papírról olvassa, néha leteszi az írást, de a következő pillanatban megbotlik a nyelve és keze idegesen ütődik az asztalra, hogy felkapja a könnyelműen elejtett fonalat. Sehol sem lenne ez olyan feltűnő, mint a magyar képviselőházban, ahol nemcsak tudnak írás nélkül beszélni, de muszáj is. A felolvasással vegyes szónoklás mégis csak ment valahogy egészen addig, amikor az újonc­­javaslat tárgyalásának felfüggesztéséről akart be­szélni. — Felfüggesztés? — zúgott fel egyszerre a szélsőbal. — Mi ez? Becsapás! — Nem így alkudtunk! — Egyelőre felfüggesztik? Mi meg majd egyelőre obstruálunk! Az előbbi tombolás fokozódva újult meg. A szélsőbal harcias ifjúsága most egészen megtalálta önmagát. Most már Barabás Béla, a béketárgya­lások egyik részese állott a rajongók élére: — Be vagyunk csapva, tisztelt miniszter­­elnök úr! Majd segítünk rajta! Várjanak csak! És fenyegetően emelte az öklét a miniszter­­elnök felé. Ugronék kárörömmel, a néppárton a páholy­közönség hideg nyugalmával nézték a jelenetet. Az elnök kétségbeesetten csöngetett. Apponyi gyönyörű, szonár hangja egészen rekedt lett a kiabálástól. A jobboldal pedig csak lassan, ne­hezen mozdult meg, hogy segítsen a bajbajutott új vezéren. A horvátok szava jött meg legha­marabb. — Halljuk! Halljuk! — Micsoda dolog ez, hogy nem akarják meghallgatni ? — ismétli az öreg Josipovich, aki hosszú minisztersége alatt nem beszélt annyit, mint ma. Szemere Miklós odasiet gróf Khu­enhez, aki ajkát harapdálva néz hol az elnök felé, hol végig a jobbmezőn. Néhány szót váltanak, azután Szemere átmegy a szélsőbalra, Kossuth Ferenccel vált néhány szót, majd egy csüg­gedt kézmozdulattal tér vissza a miniszterelnök­höz. Aztán visszamegy, kissé odább, a néppárt padjaihoz. Itt, úgy látszik, több eredménynyel járt, mert mikor az elnök, nagy ügygyel-bajjal szóhoz jutva, a baloldal méltányosságára appellál, az egész néppárt zajosan helyesel. Belevegyül a horvátok helyeslése is, de ezeket hamar letor­kolják: — Ha olyan nagyon szeretitek, vigyétek vissza Zagrebuba! Feláll Tomasics és Kossuth Ferencnek mond valamit. Ez újabb vörös posztó. — Üljön le! — Menjen a Zagrebu! — hangzik mérges összevisszaságban. Tomasics megrettenve ül vissza a helyére, a szélsőbal pedig folytatja a haragos zajongást: — Szószegés! — Nem arról beszéltünk, hogy felfüggesz­tik, hanem hogy visszavonják! Az elnök egy csomó képviselőt rendreutasít. — Hát szabad hazudni? — hangzik a vá­lasz. Lengyel Zoltán meg is köszöni szépen a rendreutasítást. Gabányi Miklós is csatlakozik hozzá illendőségből. Végre Apponyi egész erejét összeszedve igyekezett a rajongóknak lelkére beszélni. — Ha már az elnököt sem hallgatják meg? legyenek önök felelősek a parlamenti rend fenntar­tásáért! Erre a jobboldalról valamivel melegebb és általánosabb helyeslés és taps hangzott fel és néhányan azzal igyekeztek csillapítani a szélbalt, hogy a miniszterelnök nem fejezhette be a mon­datot, várják ki, hátha egészen mást akart mondani. Ez hatott is valamennyire és gróf Khuen- Héderváry végre mégis befejezhette a megszakí­tott mondatot, amiből aztán megértették, hogy az újoncjavaslatot nem is tárgyalják tovább az új véderőtörvény benyújtásáig, amikor aztán, mint fölöslegest, visszavonják. Erre aztán egy kis békesség lett, bár egy­két szórványos közbeszólás meg-megtépdeste a következő mondatokat is. A rövidnek szánt felolvasás, amelyet rendes körülmények között húsz-huszonöt perc alatt el lehetett volna intézni, eltartott egy jó másfél­­óra hosszat, de ezután már csak kisebb balesetek voltak. Ha a szónok meg-megakadt, Kubikék biz­tatták : — No! No! Máskor pedig, mikor nagyon is folyékonyan olvasott, rácitálta Kubik Béla a 219. paragrafust, amely tiltja a beszéd olvasását, így ment ez végesvégig. A szabadelvű párt egy része hidegen, más része konsternálva nézte s csak mikor a turbulencia nagyon is túl csapott a határokon, akkor volt egy-egy visszavágás- Hangosabb helyeslés pedig alig egyszer-két­­szer. Leginkább akkor, mikor a miniszter­­elnök lojálisan megemlékezett elődjéről, azután, mikor hangsúlyozta, hogy politikája Széll Kálmán politikájának akar folytatása lenni, de ezt a fel-felpezsdülő melegséget is lehűtötte csak­hamar, mint valami hideg zuhany, az a passzus.

Next