Budapesti Napló, 1903. július (8. évfolyam, 177-207. szám)
1903-07-01 / 177. szám
177. szám. Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1903. július 11 . jobboldalán levő szárnyas ajtóban Csávossy Béla háznagy zömök, mosolygó alakja. Minden szem odafordult. Régi szokás szerint a háznagy vezeti helyükre az uj kormány tagjait. Csávossy mögött mindjárt feltűnik gróf Khuen-Héderváry karcsú, elegáns alakja. Rendszerint nyugodt kifejezésű, ovális arcát az izgatottság pírja önti el, sietve foglalja el az első piros zsöllyét, ahol a háznagy helyet mutat neki. De már ezen a rövid utón is ilyenkor szokatlan zaj kiséri. A szélsőbalon gúnyos zsió zug, egyéb haragos kiáltásokkal vegyesen, a jobboldalon gyönge éljenzés, amely meg-megismétlődik, de sehogysem tud erőre kapni. Utolsónak lép be a miniszterek között Tomasics Miklós, a horvát miniszter. Hosszú, sovány, szőke ember, harminckilenc éves, de kopasz tarkója, ráncos arca sokkal idősebbnek mutatja; roszszabású szalonkabátja a bársonyzsöllyében a demokrácia diadalát hirdeti. Mikor székében kissé félénken elhelyezkedik, viharosan zsiókiáltások hangzanak a háta mögött. A horvát miniszter helye éppen a szélsőbal peremére jutott és az új embernek láthatóan kényelmetlen a barátságtalan szomszédság. Idegesen hátranéz, majd visszakapja a fejét, amint éppen Pichler Győzőre esik a tekintete, aki felállva vezeti a zsinó kórust és dühös inzultusokat röpít Tomasics felé. Gróf Apponyi rendreutasítja Pichlert, de a felelet újabb inzultus és újabb zsió! Ekkor az elnöknek félig-meddig humoros ötlete támad. — Figyelmeztetem a képviselő urakat, hogy ebben a Házban csak a horvát képviselőknek szabad a horvát nyelvet használni. Ez sem használ. A kórus egyre szaporodik és egyre hangosabb lesz. Az izgalom elönti az egész Házat és a karzatok elegáns asszonyainak alig van idejük szemügyre venni az új minisztereket. A zűrzavaros háborgásban ide-oda tévelyegnek a messzelátók csövei. Néhány percig még Tomasicsra zuhognak az indulat kitörései, azután egyszerre megfordul a hangulat és minden mérgét az uj miniszterelnök felé zúdítja, mikor gróf Khuen-Héderváry feláll, hogy a kezében tartott királyi kéziratok kihirdetését kérje. Nagynehezen szóhoz jut mégis és kissé akadozva, látható elfogultsággal teszi meg rövid előterjesztését. Ekkor — még alig múlt el egy negyedóra az ülés megnyitásától — már a végletekig fel volt paprikázva a szélsőbal harcias része. Még a királyi kéziratot sem hallgatják közbeszólás nélkül. Hertelendy László jegyző hozzákezd: — Kelt Bécsben . .. — Persze, Bécsben! — hangzik az első közbeszólás, úri esküvők s a gyónó Magdolnák töredelmes vallomásai alatt. Javában állt a szertartás, mely valóságos trainingje a szívósságnak. A csinos olajszin menyasszony mosolyogva nézett össze a nyoszolyólányokkal s egyéb gyermekkori pajtásaival, míg a vőlegény — szakasztott mását a Rácz Pali bandájában láttam rángatni a kontrát — jelentősen hunyorgatott barátjai felé, akik, mint a többi mind, hangos felvonásközi beszélgetést folytattak s épp oly jelentősen kacsingattak vissza a boldog fiúra. Úgy látszik, az ördög mégis csak besurrant ide és incselkedett. Bántó léhaság zsongott a sorokban, mintha nem is esküvő volna itt, hanem operette járná; mintha nem is két ifjú teremtésnek sorsát tűznék itt együvé örökre. Semmi elfogadás a lelkekben, semmi szorongás a szívekben. Még az egyik örömanya is — egy szélesre ömlött, a corset kapcsai között lebegő dáma — időt lelt, hogy lappal a zsebi tükrében nézegesse magát, míg leánya kezét a legényével kapcsolta össze a pópa a szent kötelékkel. Az egyetlen, ami ezen szinte végevárhatatlan adtus alatt megfogta a lelket és szűrte tisztára — azt hiszem, csak az én lelkemet fogta és szűrte meg — a magasból aláhullámzó nászének s a belezendülő harangzúgás volt. Az ó-szláv egyházi zene fenségben eláll a Palestrina, Pergolese vagy Porpora alkotásai mögött, ám forróságában, istenszomjazó naivságában sokkal meghatóbb. És ezt az édes éneket is nagyon megszokhatták az idevaló uraságok, mert rája sem hallgattak. Akár csak a pátriárka áldása lett volna ez is. De én magamban, némán, tartós boldogságot kívántam az új házaspárnak. Hosszabbra terjedőt, mint amennyibe tellett a ceremónia, amely szerezte. Ami végtére is jókora darab időt jelent. Azután következik a konvencionális bevezetés, amely igy végződik, mint rendesen, f . r. királyi üdvözletünket a — Köszönjük! — morognak a szittyák. Kolossváry Dezső, az új honvédelmi miniszter — nagyon megnyerő, katonás, de tipikus magyararcú férfi, akinek daliás termetéről lekivánkozik a polgári Ferenc József kabát — szinte ijedten néz körül. A legfőbb hadúr áhitatos tiszteletével impregnált lelkének olyan döbbenetesen idegen ez a csúfolódó konfidenskedés. Sorra jönnek az egyes miniszterek kinevezései. Alig hangzik el egyik is megjegyzés nélkül. A Wlassics, Láng, Plósz nevének olvasásánál ellentmondás nélkül éljenez a jobboldal. Erős éljenzés köszönti Lukács Lászlót, de itt már epés megjegyzések röpülnek át túlfelől. Mikor Darányira, kerül a sor, minden oldalon éljeneznek, de Vázsonyi közbekiált: — Éljen a kilencvennégyes hős! Érthető célzás ez arra a beszédre, amelylyel Darányi Ignác a Wekerle-kormány bukása után kitessékelte Khuen-Héderváryt a szabadelvű pártból. Az elnök jelenti: ■— A miniszterelnök úr kíván szólani.' Irtózatos lárma kerekedik erre. Zsivó!— Menjen vissza Zágrábba) •— Vissza! Zagrebu! — Nem hallgatjuk meg! A lármában alig hallatszik az elnök csengetyűje. Apponyi hol kérve, hol erélyesen iparkodik hallgatásra birni a szélsőbalt, de semmire sem megy. Már ilyen kiáltások is hallhatók: — Ne engedjétek az elnököt se szóhoz jutni! Majd sorra kerül a vasúti kocsik horvát szókincse: — Opasno je van se nagnuti! — Ne pozor pljuvati! Ezen aztán nagyon jól elmulatnak a kedélyesebbek, a másik felekezet pedig dühösen sivitja: — Zsivió ! És ezenközben a jobboldali óriás tábor némán ül az új vezér mögött, aki ezer szint váltva áll a helyén, kezében programmjának írott szövegével. Szánalmasan furcsa volt ez a látvány. Eltartott vagy jó negyedóráig. Khuen-Héderváry igyekezett nyugalmat erőltetni arcára és látszott rajta az elszántság, hogy állja, ameddig kell, ezt a passzív rezisztenciát. Ez egy kicsiben sikerült is neki néhány percre. Kapott végre annyi lélekzetet, hogy belefoghatott a mondanivalójába. Gróf Khuen-Héderváry halkan, szakadozottan beszél. Fakó, törékeny hangja ma még remeg is az izgatottságtól. Kiejtése arisztokratikusan idegenszerű, s ezenfelül azt is észrevenni rajta, hogy húsz esztendeig olyan környezetben élt, ahol a vitatkozás nyelve nem a magyar. Társalgásában ez kevésbé tűnik fel, mint szónoklása közben. Zavart, színtelen beszédmódja még bántóbb azon a helyen, ahonnan még néhány nappal ezelőtt a szónoki bajvívás mesterét hallottuk. Széll Kálmán közmondásos önuralma után kirívó ellentétet mutat utódjának tanácstalan kapkodása. És amint farkasszemet néz a vele szemben kavargó, tomboló ellenséges indulat zűrös áradatával, egyre jobban elveszti nyugalmát. Beszédét papírról olvassa, néha leteszi az írást, de a következő pillanatban megbotlik a nyelve és keze idegesen ütődik az asztalra, hogy felkapja a könnyelműen elejtett fonalat. Sehol sem lenne ez olyan feltűnő, mint a magyar képviselőházban, ahol nemcsak tudnak írás nélkül beszélni, de muszáj is. A felolvasással vegyes szónoklás mégis csak ment valahogy egészen addig, amikor az újoncjavaslat tárgyalásának felfüggesztéséről akart beszélni. — Felfüggesztés? — zúgott fel egyszerre a szélsőbal. — Mi ez? Becsapás! — Nem így alkudtunk! — Egyelőre felfüggesztik? Mi meg majd egyelőre obstruálunk! Az előbbi tombolás fokozódva újult meg. A szélsőbal harcias ifjúsága most egészen megtalálta önmagát. Most már Barabás Béla, a béketárgyalások egyik részese állott a rajongók élére: — Be vagyunk csapva, tisztelt miniszterelnök úr! Majd segítünk rajta! Várjanak csak! És fenyegetően emelte az öklét a miniszterelnök felé. Ugronék kárörömmel, a néppárton a páholyközönség hideg nyugalmával nézték a jelenetet. Az elnök kétségbeesetten csöngetett. Apponyi gyönyörű, szonár hangja egészen rekedt lett a kiabálástól. A jobboldal pedig csak lassan, nehezen mozdult meg, hogy segítsen a bajbajutott új vezéren. A horvátok szava jött meg leghamarabb. — Halljuk! Halljuk! — Micsoda dolog ez, hogy nem akarják meghallgatni ? — ismétli az öreg Josipovich, aki hosszú minisztersége alatt nem beszélt annyit, mint ma. Szemere Miklós odasiet gróf Khuenhez, aki ajkát harapdálva néz hol az elnök felé, hol végig a jobbmezőn. Néhány szót váltanak, azután Szemere átmegy a szélsőbalra, Kossuth Ferenccel vált néhány szót, majd egy csüggedt kézmozdulattal tér vissza a miniszterelnökhöz. Aztán visszamegy, kissé odább, a néppárt padjaihoz. Itt, úgy látszik, több eredménynyel járt, mert mikor az elnök, nagy ügygyel-bajjal szóhoz jutva, a baloldal méltányosságára appellál, az egész néppárt zajosan helyesel. Belevegyül a horvátok helyeslése is, de ezeket hamar letorkolják: — Ha olyan nagyon szeretitek, vigyétek vissza Zagrebuba! Feláll Tomasics és Kossuth Ferencnek mond valamit. Ez újabb vörös posztó. — Üljön le! — Menjen a Zagrebu! — hangzik mérges összevisszaságban. Tomasics megrettenve ül vissza a helyére, a szélsőbal pedig folytatja a haragos zajongást: — Szószegés! — Nem arról beszéltünk, hogy felfüggesztik, hanem hogy visszavonják! Az elnök egy csomó képviselőt rendreutasít. — Hát szabad hazudni? — hangzik a válasz. Lengyel Zoltán meg is köszöni szépen a rendreutasítást. Gabányi Miklós is csatlakozik hozzá illendőségből. Végre Apponyi egész erejét összeszedve igyekezett a rajongóknak lelkére beszélni. — Ha már az elnököt sem hallgatják meg? legyenek önök felelősek a parlamenti rend fenntartásáért! Erre a jobboldalról valamivel melegebb és általánosabb helyeslés és taps hangzott fel és néhányan azzal igyekeztek csillapítani a szélbalt, hogy a miniszterelnök nem fejezhette be a mondatot, várják ki, hátha egészen mást akart mondani. Ez hatott is valamennyire és gróf Khuen- Héderváry végre mégis befejezhette a megszakított mondatot, amiből aztán megértették, hogy az újoncjavaslatot nem is tárgyalják tovább az új véderőtörvény benyújtásáig, amikor aztán, mint fölöslegest, visszavonják. Erre aztán egy kis békesség lett, bár egykét szórványos közbeszólás meg-megtépdeste a következő mondatokat is. A rövidnek szánt felolvasás, amelyet rendes körülmények között húsz-huszonöt perc alatt el lehetett volna intézni, eltartott egy jó másfélóra hosszat, de ezután már csak kisebb balesetek voltak. Ha a szónok meg-megakadt, Kubikék biztatták : — No! No! Máskor pedig, mikor nagyon is folyékonyan olvasott, rácitálta Kubik Béla a 219. paragrafust, amely tiltja a beszéd olvasását, így ment ez végesvégig. A szabadelvű párt egy része hidegen, más része konsternálva nézte s csak mikor a turbulencia nagyon is túl csapott a határokon, akkor volt egy-egy visszavágás- Hangosabb helyeslés pedig alig egyszer-kétszer. Leginkább akkor, mikor a miniszterelnök lojálisan megemlékezett elődjéről, azután, mikor hangsúlyozta, hogy politikája Széll Kálmán politikájának akar folytatása lenni, de ezt a fel-felpezsdülő melegséget is lehűtötte csakhamar, mint valami hideg zuhany, az a passzus.