Budapesti Napló, 1903. augusztus (8. évfolyam, 208-237. szám)

1903-08-01 / 208. szám

Budapest, 1903. Nyolcadik évfolyam. 208. szám Szombat, augusztus 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi­ ut 25. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), 1a évre 14 k., (7), 10 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Csatornatisztítás: Budapest, Július 31. (v.) Kotorják a csatornát. A nemzet nem akarja eltűrni, hogy politikai hírnevén az egész világ szeme láttára szennyes csorba es­sék. A közvélemény gyors igazságszolgálta­tást, feltétlen világosságot és könyörtelen fel­derítést követel. Érezzük mindnyájan, hogy ránk szegződik az egész művelt világ tekin­tete, fürkészve, várjon igaz-e, hogy egy nagy nemzeti küzdelem bajnokainak sorát a ha­talom korrupciója pénz segítségével akarta, s ha csakugyan akarta, hát tudta-e megritkí­­tani. S a nemzet maga is tudni akarja, a parlamentjének becsülete ellen elkövetett ko­misz merényletnek kik voltak a mozgatói, mekkora volt a terjedelme és milyen ered­ményekkel járt mindaddig, amíg az alávaló vállalkozás katasztrófája be nem követ­kezett. Semmi sincs sürgősebb e piszkos rejtély minden egyes részletének legtüzetesebb fel­fejtésénél. Minden egyéb várhat, nincs más sürgős munkája a parlamentnek, csak ez az egy. ■ A granicsár, mialatt bőkezű barátjának élelmes ügynökei a lélekvásár körül sürgö­lődtek, rátette vaskezét a parlamenti szólás­szabadságra s éjfélen túl tartó ülésen kierő­szakolta magának az indemnity napirendjét, hogy aztán mennél előbb hozzájuthasson az újoncokhoz is. Gőgös mosolylyal, fitymálva kisérte tekintete az ellenzék éjféli kivonu­lását. Azt hitte, most már a zsebében van minden: pénzügyi felhatalmazás, újoncjutalék, s aztán majd megtaníthatja ezt a rebellis országot keztyűbe dudálni. S hát most hova lett, mivé lett az ő nagy diadala? A Ház ma elnapolta magát, nem kíván a granicsár­­ral együtt lenni, valameddig a lélekvásár ocs­­mány panamájának minden titkáról minden zárt le nem pattantott a hatalmak hatalma, a győztesek legyőzője, a nemzetek becsüle­tének őrizője, az Igazság. Indemnity kellene ? A granicsár várhat. Kellene újoncjutalék? A granicsár várhat. Neki sürgősek ezek a dolgok, de a nemzetnek immár csak egyetlen sürgős dolga van: a saját tisztességének meg­mentése. Ma meghallotta a granicsár a sietve­ hazaérkezett Kossuth Ferenc ajkáról a saját halálos ítéletét. Aki szövetséget kötött vele, mert a nemzet békeügyét óhajtotta szol­gálni, ugyanaz a Kossuth Ferenc vágta ma a szeme közé, hogy el kell a helyéről kot­­ródnia, mert bemocskolta a parlament hír­nevét, s hogy a békének immáron az a leg­első feltétele, hogy aki ilyen rettenetes bűnt­­ tudott elkövetni, annak el kell pusztulnia az­­ ország kormányzatának éléről. Hallott a gra­nicsár Kossuth Ferenctől még egyebeket is. Kérdéseket, amik a nemzet lelkiismeretéből fakadtak. Hogy volt-e neki köze a lelkek megmérgezéséhez ? Állt-e valamelyes viszony­ban ama példátlan korrupciós hadjárathoz, melynek puszta hírére borzadás remegett végig a lelkeken? A granicsár hallotta e kér­déseket, egy óra hosszáig töprengett az adandó válaszon, aztán annyit motyogott csupán, hogy e pillanatban még nem távozhat helyé­ről. Beismerte tehát, hogy a vizsgálat befeje­zése után menni fog. De ezt ki kérdezte tőle ? Próbáljon maradni, ha tud. Ahhoz kettő kell: egy király, aki elfogadja az erkölcsi rot­hadás szolgálatait, s egy nemzet, amely ezt eltűri. Hát persze, hogy megy. Már nem is miniszterelnök többé. Csak árnyéka immár egy miniszterelnöknek. Ám hiszen ezt nem is kérdezte tőle senki. Ami választ pedig adnia erkölcsi kötelessége lett volna, abból — teljes órai meggondolás után — egyetlen betű sem szaladt ki a száján. Hallgatott. Nyilván meg akarta várni, amíg a vizsgálóbizottság előtt kivallatták a másikat, a kuszipajtást, az intimust, a hit segítőt, a miniszterjelöltet. Óh, a granicsár egyszerre udvarias ember lett. Az Igazság ajtajánál szerényen hátravonult s in­tett a fiumei kormányzónak, hogy: „kérem, excellenciádé az elsőbbség, én majd csak az­után lépem át a küszöböt.“ Milyen jó, hogy az óvatosság néha az udvariasság köntösét öltheti magára. Hát az a másik, az a boldogtalan, ret­tentően megtévedt, a politikai erkölcstelenség hínárjába jutott ember, ma már ott állt poli­tikai bírái előtt. Kivett a zsebéből egy rövid írást, amelynek kettős a tartalma. Az egyik az, hogy mindennek ő maga az oka. A má­sik az, hogy a granicsár nem tudott az egész dolog felől semmit. S erre a kettős kijelentésre ez a szánandó ember még ráütötte­­ a becsületszavának pecsétjét. Aztán jött a val­latás. Hát ennél kínosabb látványt el sem le­het képzelni. Akármit kérdeztek tőle, fogasabb dolgot, olyast, ami igazán világosságot vihe­tett volna e szörnyűséges titok homályaiba, a viselkedése mindig, ugyanaz volt: némán feszengett percekig ültőhelyén, percekig szót­lanul tördelte kezeit, olykor idegesen végig­­simította homlokát, aztán mélyen felsóhajtva csak annyit szólt, hogy megtagadja a fele­letet. Ez a vergődés olyan borzasztó volt, hogy a nézőknek belefájdult minden idegük. E kí­nos és hosszú pauzák mindenikében a hall­gatóság visszafojtotta lélekzetét, a keblekben szinte hangosan dobogtak a szivek az izga­lomtól s a politikai drámák e legmegrázóbb­­jánál,a letört hősnek izgalmát is túlszárnyalta a közönség izgatottsága. Hiába faggatták, hiába ostromolták kérő szavakkal, hogy könyörüljön meg becsületében megtámadott hazáján, tárja fel az igazságot, hiszen hallgatásával meg­gyanúsítja egy egész seregét az ártatlan embereknek: —a vádlott sápadtan és némán tétovázott hosszú perceken át s aztán mindig csak azt a választ nyögte ki, hogy megta­gadja a felvilágosítást. Mennyi pénzt költött az akcióra? Nem jött válasz, pedig az ösz­­szegből meg lehetett volna kalkulálni, hány ember megvásárlását eszközölte ki, vagy hazudta az ügynöksereg. Kik hozták össze azzal a züllött bandával, amelylyel összeszűrte a levet? Hallgatott, pedig válasza rávezette volna a közvéleményt a nyomra, hogy merre felé kell keresni az igazi bűnszerzőket ebben az ocsmány vállalkozásban, amelyben a mai vádlott talán csak áldozat. Ő hivatta-e Dieneséket, vagy pedig emezek ajánlkoztak neki? Hallgatott megint, pedig a felelet a vi­lágosság egy sugarát vetette volna az eset lélektani homályaiba. Nem vallott semmit, nem derített fel semmit, az igazságot egy lépéssel sem vitte előre. Még azt sem akarta megmondani, hogy hány képviselő állítólagos megvásárlását je­lentették neki az ügynökök, mikor az elköl­tött pénzösszegről elszámoltak. Hallgatott, tehát rengeteg sok dolog van, amit el kellett hallgatnia. Azt hitte, elég, ha magát vádolja és barátjáról levesz minden ódiumot. Ez elég lehet neki és bizonyára elég barátjának, de nem elég az országnak. És nem elég a világ­nak. És nem elég a végzetesen megrendült közerkölcsnek. S a boldogtalan áldozat ,be­csületszavával szemben felmerül a lelkekben két leküzdhetetlen erejű igazság, íme, mind a kettő : Az áldozat kedveskedni akart a bánnak. Ha nem ismerte volna Khuen-Héderváryt, talán tévedhetett volna abban, hogy mivel szerez neki örömet. Akinek az ember nem ismeri a gusztusát, annak tehet olyan szol­gálatot, amiből amaz nem kér. De hiszen ez a két ember benső barátja volt egymásnak. Szapáry négy hét óta mindennap órákat töl­tött együtt a bánnal. Együtt vacsoráztak, együtt kocsikáztak, együtt kaszinóztak, még a parlament ülései alatt is egyre-másra találkoz­tak és konferáltak a képviselőház miniszter­­elnöki szobájában. Ha tehát Szápáry a lélek­­vásárral akart barátjának kedvében járni, nohát akkor tudnia kellett, hogy ez a gróf Khuen-Héderváry gusztusa, így van-e, vagy sem, feleljen erre bárki, akit nem hagyott cserben a józan esze. A másik igazság pedig ez. Szápáry azért kereste a bán kegyét, mert miniszter akart lenni. Ezt tudva, kizártnak kell tekinteni azt, hogy a nagy pénzáldozatok árán tervezett leszerelést névtelen ajándékul szánta a mi­niszterelnöknek. Szapáry érdemeket akart szerezni, hogy miniszterré lehessen. Hát sze­rezhetett volna-e érdemeket, ha a granicsár nem tud fáradozásai és áldozatai felől? Az ember, ha valamely barátjának önzetlenül akar örömet szerezni valamely ajándék­kal, hát becsomagolja ezt s elküldi neki postán. De egy leszerelt obstrukciót nem lehet elegáns etűibe téve a postán névtelenül házhoz küldeni. S ha lehetne, miféle jog­címet adna küldőjének a névtelen ajándék a miniszterségre? Hogyan jutalmazhat a bán érdemeket, amikről nem tud? Feleljen erre is bárki, akinek helyén van a józan esze. íme, a két nagy argumentum, amelyre a közgyanakvás támaszkodik. A nemzet köz­véleménye nem vonja meg a részvétét a tragikus módon elbukott áldozattól, de bűntetté­nek rettenetes volta felől alkotott ítéletét ez a részvét nem döntheti meg. Sajnálni lehet Szapáryt, de nem lehet meg nem borzadni azon a gyalázatosságon, amelybe megfogha­tatlanul belekeveredett. És még kevésbé lehet az ő becsületszavával elintézettnek tekinteni a dolgot s a további kutatástól e becsületszó alapján elállani. A parlament vizsgáló­bizottsága nem állhat meg félúton. El kell mennie és el fog menni, bármi történjék is, véges­végig a bonyodalmas ügy minden részletén, ki fog fürkészni mindent, odvaikból elő fogja ráncigálni a cinkostársakat és meg fog álla­pítani minden felelősséget. Azt a pöcegödröt ki kell kotorni fenékig. A nemzet tiszta leve­gőt akar, amelyben egészségesen folytathatja életét. Lapunk mai száma huszonnégy oldal.

Next