Budapesti Napló, 1903. augusztus (8. évfolyam, 208-237. szám)
1903-08-06 / 213. szám
2 Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1903. augusztus 6. 918. szám, sok időbe került. S azt hiszi ön, hogy ezzel már el volt hárítva minden akadály? Korántsem. Elő kellett keresgélni a személyleirási adatokat. Nagy munka ez, bonyodalmas, fáradságos. Ki ismerte Dienes Mártont? Ki mondhatta meg: nyúlánk-e vagy köpcös, barna-e vagy szőke, selyp-e vagy sánta? Azt mind nagyon bajos megtudakolni. A főkapitány úr ugyan olyan jó ismerőse volt Dienesnek, hogy már július 1-én, tehát a Khuen-kabinet születése napján elcsukatással fenyegette egyik hitelezőjét. De a személyleírás adatainak beszerzése nem a főkapitány dolga, hanem a detektíveké. És mikor ezen is túl volt a Rudnay úr hatósága, akkor állt csak elő az igazi nehézség. Le kellett fordítani német nyelvre az elfogatási parancsot. Ki tud Pesten németül? Tótul a napszámos tud, franciául a hotel-portás, angolul a jockey, olaszul Óváry Lipót, szerecsenül az udvari kávéház szerecsene. De németül — ki tud Pesten németül? Kérem, hagyjon már fel azzal a kiállhatatlan mosolyával. Tessék elhinni, hogy németül tud embert előkeríteni nagyon bajos dolog. Plánt északnémetül tudat, ami egészen más dialektus. No de ezen is túlesett a derék rendőrség valahogy és már 6 óra 50 perckor a távimhivatalban volt a telegramm és azt továbbították is rövid háromnegyed óra múlva. Dienes akkoriban már Hamburgban sétálhatott Geiger Gizellával. S a berlini rendőrség, mire megkapta a sürgönyt, nyilván azt gondolhatta, hogy budapesti kollégája nem találhatta valami sürgősnek ezt az egész dolgot. Ami persze közönséges ráfogás, amit nemzeti közfelháborodással kell visszautasítani. Rudnay úr különben egyéb jeles nyilatkozatokat is tett. Igazán érthetetlen, miért torkolták le miattuk olyan mérgesen. Kimondta például, hogy bízik gróf Szapáry egyéni integritásában és hogy ha alkalmazható is volna a vesztegetésre a büntetőtörvény, akkor sem a gróf ellen menne a dolog, hanem azok ellen, akiket a gróf úr vitt bele ebbe a piszkos históriába. Érdekes felfogás nemde a rendőri hatóság feje részéről? Egy gróf, aki kegyelmes ur, csak nem lehet bűnös? Az eszme ő tőle származik, tőle a pénz is, tőle az utasítás is, tőle a szervezés is. Tehát kétségtelen az egyéni integritása. De akiket eszközökül használt fel, azok gazemberek. És gazemberek továbbá azok is, akik ezen a felfogáson fel mernek háborodni. Nem csoda hát, hogy Rudnay úr egészen kikelt magából, mikor Rátkay László azt találta tőle kérdezni, hogy főkapitány létére hogyan nem tudhatott az egész dologról semmit, másnap reggelig? Ez a felháborodás érthető és jogosult. Oda is vágta keményen Rátkaynak, hogy amennyiben nincs vele megelégedve, hát forduljon fegyelmi hatóságához, a belügyminiszterhez. Ezen a ponton megállunk. A főkapitány úr tehát beismerte, hogy fölöttes hatósága meg van vele elégedve. Meg is lehet. Hiszen nem bántotta Dienest, amíg itt volt, nehogy illetéktelenül megsértse személyes szabadságát. Aztán Szapáryra bízta rá a Dienes hazahozatalát, ami határozottan körültekintő és ügyes intézkedés volt. Végül még telegramjáért is küldött Berlinbe, mely mire odaért, Dienesnek már okvetetlenül ungen-berken túl kellett lennie. E sikeres műnek a tudatában igazán nyugodtan felebbezhet az ellenzéki faggatásoktól feljebbvalójának igazságos ítéletéhez. Úgy látszik, Rudnay már eleve biztosítva van principálisának teljes megelégedéséről. E principális: a belügyminiszter. A belügyminiszter pedig: Khuen-Héderváry. TÁJR C A Budapest nyáron. — A Budapesti Napló eredeti tárcája, írta Porzó. Emberöltő óta most először szántam rá magam, hogy elnyaraljak egy szépséges városban, melyről egész komolyan mint fürdővárosról beszélnek már, amilyen Aachen és Wiesbaden. A szíves olvasó, aki szereti a könnyű rébuszokat, rá is nyitott, hogy ezen a szépséges városon Budapestet értem. Nincs különben. Budapesten nyaralok. Jól és igazán mondja a gothai almanach legkedvesebb öreg bárója, a mi Podmaniczky Frigyesünk, hogy nyári állomás tekintetében nincsen hozzáfogható. Mert a forró hónapokban nem is olyan borzasztó ez a sokat megpanaszolt téglasivatag, mint ahogy képzeltem. Sőt némirészt különb nyaralás esik benne, mint azokon a híres belga s német fürdőhelyeken, a magyarhoniakról nem is szólván. És ebbe a nyaralásba nem is vonom bele a fővárost övező virányokat: Buda közel magaslatait az ő vidám villegiaturájával; a városligetet környező lombos kertekben díszlő apró palotákat, a Gellérthegy hévizei fölött sörontó, árnyas verandákat, ahonnan elbűvölő kilátás nyílik szigetekre, szakállas ormokra, termősíkra, egy nagy város pezsgő életére, nappali ragyogására, éjjeli tündöklésére. Nem megyek én olyan messzire, sem olyan magasra, kárpótlást keresni elsikkadt nyaralásomért. Örömest itt rekedek a rekedt levegőben, ha biztosra vehetem, hogy estére kelve, nyugat felől meglegyinti enyhesztő szárnyát a szellő s a Duna két partja közt részrehajlás nélkül viruló Margitsziget fogad magába. Ami elsősorban meglep, az, hogy nini!... rajtam kívül még vannak emberek Budapesten. Kedves dunai madaraink, a Sas, Turul, Fecske, Sirály, Hattyú csak győzzék szállítani azt a sok népet, mely szent fürdőink illatos hüsében hallgatja a profán bandákat, némelykor négyet is egyszerre. A sziget felső végén muzsikáló cigány bánatos kuruc nótáiba beleturul a lóvonatú vasút türelmetlen kocsijának tülkölése, az óbudai templomok esti s a vicinális intő harangszava, hegyébe meg a le-felsikló gőzösök harsány fütyülése vagy a szuszakoló nemorqueur bődülése. A Lukács felől metsző tenorban süvít át a mantovai herceg a Császárfürdőnek megvénhedt platánai alá, melyeket annyiszor énekelt meg jó Vadnay Károly az ő Vadnai-korában. A platánfák alól ugyanakkor lesben a Valkürök harsogó trombitaszóval lovagolnak át a sziget alsó végére, ahonnan A-durban vak Belizár saxophonnak dörgő bassusában fenyegeti meg Bizáncot, hogy beléremeg az egymással szemben érkező közönség és szinte nem esik jól neki a vacsora. Vagy hogy erről nem a Gilda csábítója, sem a világtalan hadvezér, kalauzi tülök, sípolás, harangozás, tárogató, sem pedig a német istenasszonyok vágtatása tehet? És nem csupán a vízi járművek, de a villamosok zsúfoltsága is tanúsítja, hogy él Budapest, nyaral, él. Mit? Hogy azért mégis csak savanyu-uborka világot élek itthon ? Persze, hogy azt! A savanyu uborka s a poharamba tisztára szűrt, hűtött leve az én üdülésem, különb minden fröcsöknél, szalma-szopókás sherry-coblereknél. A kovászos uborka felében bírjuk le a forróságot. Buzgón áldozunk is. Mert ki enne meg belőle naponkint 230.000 darabot, ha mink nem? Ennek a híját éreztem én azokban a cseh fürdőkben. Dehogy láttam ott belőle vagy egyet is. Ha meg a hírhedt gyógyfegyelem alatt roskadozó valamelyik hazámfiát, nagy körtére, a rendelő orvos egy szál uborka erejéig föl is szabadította: nem volt az a mi kedves magyar kovászos uborkánk, hanem volt a minden réíztől messze elrugaszkodott, timsóval megmérgezett znaimi salzgurke, amelytől minálunk minden kacsa megvetéssel fordulna el. Harmincnégy éve múlt, hogy nem volt részem ebben a magyar frissítőben. Valamint hogy nem láttam azóta eleven tengerit sem, köntösének zöld ékességében, arany hajának selymes díszében. A felvilágosodott és műveit Európa elnéző mosolygással hallgatja, valahányszor magasztalva emlegetjük előtte ezt a mi csemegénket. Persze, hogy a gyöngyszemű tengerit értem és nem azokat a karhosszúságú és karvastagságú csöveket, amelyektől, Lipcsey Ádám barátom szerint, az ember szinte megröffen. És most itt az alkalma, hogy eldicsekedjem vele: bécsi lakos koromban mit tettem én a hazáért. A meghamisított „bábriga“ s a vele kotyvasztott „gollaseh“ ellen már késő volt küzdenem. Az akkoron előkelő „Fehér ló“ vendéglőbe ugyanis, ott a Táborstrassén, miután három éven át bolygattam végette a gazdáját Novák bácsit, első én vittem be a magyar cipót, a kovászos uborkát s a csüves gyenge kukoricát. Kedves emlékezetű Frohner barátom az én nyomdokimba lépett, midőn koronás főknek szánt „impérial“ fogadójában meghonosította ezeket a magyar commedentiákat. S hogy erre a három különlegességre rákapatta az uralkodó és diplomata urakat : persze hogy utánaesett az egész Bécs is, úgyhogy a hotelbe naponkint teherszám érkezett hazulról az uborkás hordó, a cipó, meg a tengeri. És nem sokára utána gurította Frohner a görögdinnyét is, melynek (még akkor!) nem is piros-fehér-zöld színeitől fáztak, hanem hogy ez a növevény — úgy mondák — takarmány inkább mint csemege. De hogy belekóstolt ebbe is, nagyon smakkolt a sógornak. Akkor könnyű volt magyar politikát folytatni Bécsben, pedig akkor is csak a hasa révén értük közelebb a szívét. De ma már annyira megjavult az étvágya, hogy a magyar termék mellé magát a magyart is megenné. De nem csupán Bécset , rengeteg Amerikát is meghódította a főtt kukorica. Valamely menekült hazánkfia a múlt század ötvenes éveinek legelején győzte meg vele Jónás mestert ugyanakkor, midőn egy másik földink, szintén afféle „magántudós“ — alkohollal kevervén össze a capsicum annuumnak pirosra érett s porrá zúzott hüvelyét — ezzel a hideglelésről való ősi huszár. A parlamenti vizsgálat: Budapest, augusztus 5. A kettős ülések sora lezárult: ma már délután három órától kilencig dolgozott a parlamenti bizottság. Az első két óra jelentésekkel rektifikációkkal, személyes kérdésekkel, új meghívások ajánlásával stb. telt el. Mert mindig van jelentés és rekrimináció. És minden kihallgatott tanú három új tanú behívását teszi szükségessé. Nem is bibliai olajos korsó ez, melyből sohsem fogy ki az ital — még annál is csodálatosabb. Ebben a vizsgálati korsóban annál több marad, mentül többet mertek ki belőle. Ma többek között még gróf Andrássy Gyula is három uj tanú beidézését kérte, még pedig egy titokzatos látogatás kapcsán, melyből megtudta, hogy őt „le akarják mártani A mai tárgyalás egyetlen és legfőbb szenzációja : a budapesti főkapitány kihallgatása volt. Csodálatosan izgató és különös jelenet volt ez." A fővallató ott állott egy arcval előtt, mely őt vallatta. A keresztkérdések hivatalos alkalmazóját keresztkérdések ostroma alá fogták. Aki cinikus válaszoktól magát megzavartatni nem hagyja, a főkapitány kénytelen volt tapasztalni, hogy virtusa másokban is megtalálható s ezek a mások sem hagyták magukat cinikus válaszoktól megzavartatni. Pokoli jelenet volt. Ráillett, amivel egyszer a kritikus Gyulai Pál megkritizálását tréfásan jellemezték: milyen az, mikor a hóhért akasztják. A főkapitány úr nagyon könnyedén vette eleinte a dolgot. Azon kezdte, hogy amit Európa és a körülötte fekvő tartományok már július 29-én este tudtak, azt ő csak 30 án reggel tudta meg, akkor is csak az újságokból. (Nini, hát mégis csak jók valamire azok a fránya újságok!) Emberséges érzésből majdnem állandóan együtt volt gróf Szapáry Lászlóval, de inkább ő szórakoztatta a grófot, semhogy kérdezősködött volna tőle a részletek után. Minek az? Még felizgatta volna a szegény grófot! Inkább szórakoztatta. Talán elmondotta neki a német vicclapokból a legsikerültebb anekdotákat. Ad vocem vicclapok! Kigúnyolják a parlamenti bizottsággal együtt a rendőrség lassúságát, mert Dienes letartóztatása iránt nem telefonált s telegrammot is csak akkor küldött Berlinbe, mikor már azt a botot is elküldhette volna, amivel Dienes nyomát üthessék. Pedig hát az nem volt lassúság, sőt elég dicséretes gyorsaság. Hiszen mikor a főkapitány úr megtudta, hogy Dienes Berlinben van, akkor nyomban elsietett a kaszinóba ebédelni, aztán csak megitta feketekávéját, rágyújtott egy szivarra, de tovább nem húzta a dolgot, hanem bement a hivatalába, kikereste az aktákat, beszerezte mindenfelől (az általa egyébként személyesen jól ismert) Dienes Márton személyleirását, azt szépen lefordittatta német nyelvre s potom félnap alatt elvégezvén mindezt a rengeteg munkát, már ment egyenesen az igazságügyminisztériumba, hogy ott az elfogatási parancsot megkapja, így sietett a főkapitány úr, mert hát ő Dienes távozását „lehetőleg“, sőt „feltétlenül“ helytelenítette. Játszi hangon, a jól teljesített kötelesség derűs és megnyugtató lelkiállapotával mesélte ezt a főkapitány úr. S a parlamenti bizottság — különös — nagyon csintalanul bánt mégis a főkapitány úrral. Keresztkérdések alá fogta. Vallatta. Megcibálta.