Budapesti Napló, 1903. szeptember (8. évfolyam, 238-267. szám)

1903-09-01 / 238. szám

Budapest, 1803. Nyolcadik évfolyam. 238. szám. Kedd, szeptember 1. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Kerepesi­ ut 25. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), 14 évre 7 k., (8.50), egy hónapra 2­0. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér.­ ­ T­ÁJI 0 A Norvég-utazás. 12 A Budapesti Napló eredeti tárcája.^ Írta: Ábrányi Emil. Norvégia divatba jött, akárcsak maga Ibsen, akinek a drámái Európa minden színpadán sze­repelnek. Várjon Ibsen drámái keltették- e fel ezt a nagyméretű érdeklődést Norvégia iránt ? Az európai közönség látta ezeket a különös ibseni alakokat,­­ látta Nórát és Hedda Gabiért, látta Borkmannt és a kis Egolf szüleit, látta Oszvaldot, a hátgerincsorvadásos festőt, akinek a betegségét Zacconi pathológiai bravúrja még iszonyúbbá tette; látta ezt a sok érdekes, bizarr, makacsul küzdő és hajthatatlanul okoskodó alakot, akik annyira különböznek a közép-európai ízlésben, fölfogásban növekedett átlagos emberektől, és föl­támadt benne a kívánság, hogy személyesen lássa azt a világot, ahol ilyen lényeket termel a föld; személyes tapasztalást szerezzen arról a miliőről, ahonnan az ibseni darabok dramatis personaeje kikerül? Lehet, hogy az érdeklődés fölkeltésében Ibsennek is van része, Björnsonnal együtt, aki magában Norvégiában sokkal népszerűbb a Nóra és Peer Gynt szerzőjénél. A legműveltebb európai földgömbtaposóknál ez az esztétikai kíváncsiság, ez a dramaturgiai mellékíz kétségtelenül meg­található. De a roppant utazó­ falkákra mégis nagyobb befolyással vannak a Choft-féle reklámok, mint Ibsennek és Björnsonnak eddig megírt összes színdarabjai. A Cook-cég tömérdek ügy­nöksége, a Beyer és Bennetféle turista­bárók, a Hamburg-Amerika, Linne, a Bergenske és Bor-­­­denfjeldske Dampskibsselskap hirdetései­­: ezek csődítik a pénzes tömegeket Norvégiába, nem a halhatatlan költők és a hatalmas drámaírók. Sok ember éppen úgy megy manapság Nor­végiába, mint ahogy felölti azt a legújabb sza­bású nyári kabátot, amit a kornál haladó, elő­kelő szabócég rádiktál. Az éjféli nap éppen olyan divatcikk, mint egy új formájú kalap, egy finom varratú keztyű, egy elmésen koncipiált alsó­szoknya. Toalettjük nem volna teljes, ha nem foglalnák bele az éjféli napot, mint egy tündöklő boglárt, mint egy sugárzó hajtűt. Elegáns uta­zóink két­harmadára nézve az utazás nem lelki­­szükség, nem Studium, nem hasznos és nemes szórakozás, hanem divat. És ennek a divatnak a királya: Cook­ al­királyai: Bennet és Beyer, akik illusztrált prospektusok százezreivel árasztják el minden nyári szezon kezdetén Európa és Amerika összes nagy városait. Négy-öt évtizeden át Svájc volt a divatos jelszó. Grindelwaldba, Interlakenbe és Chamou­­nixba özönlött a fashionable-világ. Vétett a tár­saság jó tónusa ellen, aki nem látta izzani a berni Alpokat a fölkelő, vagy lemenő nap rózsa­színű lángjában a Faulhornról és a Rigi tetejé­ről. Norvégia csoda­szépsége elhagyatva, észre­vétlenül szunnyadt a nyugati partok szirtbástyája és a mélyvizű fjordok közt, mint a mesebeli el­átkozott tündér-kisasszony. Hiába dörögtek a vi­lág legnagyobb és legszebb zuhatagai Trondjem­­től Stavangerig, hiába ragyogott az északi fok előtt az éjféli nap igéző, misztikus pompával. A divatos utazó­világ süket volt és vak volt ennyi remekséggel szemben. Más nem járt ezeken a gyönyörű vonalakon, csak a hering-halászok rezignált népe és egypár sark-expedíció gyorsan átsuhanó hajója. De jöttek a Grál-vitézeknél és szépséges királyfiaknál hatalmasabb reklám-lovagok. Jött Cook Tamás a fiaival és nyomukban ügyes ágensek nemzetközi ármádiája. Megharsantak a prospektu­sok, a nagy papirostrombiták és hangjuk elhal­lat­szott az egész civilizált földön, ahol utazni vágyó gentlemanek zaja él. Ettől a perctől kezdve megváltozott minden. Norvégia föl volt fedezve és diadalmasan sorakozott a Cook-cég egyéb nagy fölfedezései: Egyiptom, Görögország és Palesztina mellé. A jeges-tengerbe könyöklő Nordkap és a Szaharába bámuló piramis barátságosan nyújtot­tak egymásnak kezet az utazást rendező bürök színes plakátjain. És elkezdődött a nagy északi húzás. A Jungfrau- és Montblane-tiketteket kiszo­rították a Midnightsun tikettjei. A norvég halá­szok azon vették magukat észre, hogy heringek helyett kövér turistákat halásznak. És a svájci vendéglősök kétségbeesve mutatták ki statisztikai táblákon, hogy Tell Vilmos bérces hazájában — ahol a szabadságnál csak a hotel­számlák na­gyobbak — tíz esztendő óta veszedelmesen meg­csappant az idegen­ járás. A legnagyobb propagandát nem Cook, nem Bennet, nem Beyer, hanem a német császár csi­nálja Norvégiának. II. Vilmos úgy jár a norvég vizeken, mint egy viking­ főnök. Mindjárt, ahogy a német birodalom élére került, Norvégiába hajó­zott nyári üdülésre és azóta alig múlik el esz­tendő, hogy gyönyörű, fehér jachtja, a Hohemol­­lern, ott ne ringatódznék a Molde-fjord csöndes hullámain, mint egy büszke, fejedelmi tartású hattyú. A lojalitással párosult kíváncsiság olyan nagy az emberekben, hogy sokan csak azér­t za­rándokolnak Norvégiába, mert a németek híres imperátora is odajár. Ezer márkáért megkapják a norvég fjordokat, az éjféli napot és ráadásul a német császárt, aki nemcsak meg­mutogatja felsé­ges személyét a turista­hajók utasainak, hogy az utasok a saját jachtjára gyűljenek. Kivált a Hamburg-Amerika Linie két nagy, gyorsjáratú gő- király és hadúr. Budapest, augusztus 31. (V.) Ha majd meglesznek a nemzeti engedmények —­s tegyük fel, hogy elegendő mértékben fognak megadatni — milyen alak­ban s minő jogalapon fog a nemzet azok bir­tokába jutni? Ezt a furcsa kérdést egy idő óta nem a nemzeti jogokért küzdő ellenzék veti fel, hanem sajátságosképpen — a sajtónak az a része, mely felülről kapja sugalmazásait. Az ember igazán elámul, hogy mi mindenre tellik e jó urak idejéből s érdeklődéséből. Mert a felvetett kérdés — legalább első látszatra — tisztára doktor-kérdés. Hiszen ha nem adnak annyi engedményt, amennyi elegendő a köz­vélemény megnyugtatására, akkor úgyis tovább foly a harc s ebben az esetben — quod Deus avertat — az ördög se fog törődni a vissza­utasított engedmények politikai formájával ,és jogi alapjával. Ha pedig annyit kap a nemzet, amennyiért érdemes a küzdelemnek véget vetni, no hát akkor a nemzeti kívánságok kielégítése akkora jelentőségű dolog, hogy mellette eltörpül a politikai formák s a jogi alapok doktrinéz­iza kérdése. Ámde ha így áll az ügy, akkor mért feszegetik olyan hévvel ezt a doktor­kérdést, mely vagy felesleges, vagy minden fontosság nélkül való. Mikor a törvényhozás rendes munkája hónapok óta megakadt, maga a kor­mánygépezet sem tud állandó és szabályos mű­ködést kifejteni, mikor lázban ég az egész ország, bomlófélben az országgyűlés többsége s a korona tanácstalanul szemléli az egyre tornyosuló bajokat, akkor elméleti részletkér­déseken rágódnak s a közjogi skolasztika ártatlan játékain szórakoznak a félhivatalosok? Látnivaló, hogy bár a kérdés, melyet fesze­getnek, nem túlságosan érdekes, de az ok, hogy mért vetik magukat épp erre a kér­désre, talán megérdemli, hogy kifürkésztessék. Ebből a szempontból igen fontos a tájé­kozódás: hogy voltaképpen merről fúj hát a szél? Ha megtudjuk, hogy kik mozgatják a kérdést, talán abból az is meg lesz kombinál­ható, hogy mért mozgótsák. Nos, a /e'/hivata­­losakból könnyű ráismerni azoknak a sugal­latára, akik hivatalosak voltak a korona színe elé. Onnan fúj hát a szél. Azok terjesztik azt az elméletet, hogy a hadügyre vonatkozó fel­ségjogoknak ép állapotban kell kikerülniük a válság megoldásából. Ők mondják, hogy a hadúr jogai szentek és sérthetetlenek s az adandó engedmények formája tehát az lesz, hogy mint a király önkéntes elhatározásai fognak kifelé jelentkezni. Tehát semmi al­kudozás többé a korona s az ellenzék közt, ami felforgatja a közjogi egyensúlyt és —ta­pasztalás szerint — célhoz sem vezet, hanem egy legfőbb hadúri intézkedés, mely a vezér­let, vezénylet és belszervezet eddigi rendjén bizonyos változtatásokat parancsol s melynek tartalmát úgy az irány, mint az érték tekin­tetében a jövendő kormány s em ennek révén a parlamenti többség helyesli. Akkor aztán király, kormány és többség egyetért; az ellen­zék pedig vagy belenyugszik szintén a meg­oldásba, vagy ha nem, hát megvan a jogcím, hogy elbánjanak vele. Akik a királynál jártak s a korona szán­dékait megismerhették, körülbelül így adják be a dolgot a közvéleménynek. Lesznek, akik erre azt fogják mondani: „Ártatlan kanapé­­per!“, s talán még mosolyognak is a fontos­kodó perpatvaron. Ám a mi nézetünk szerint a dolog félig sincs olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Sőt hozzáteszszük azt, hogy mennél kielégítőbbek lennének az enged­mények, annál kevésbé mellékes a forma, amelyben, s a közjogi alap, amelyen adatnak. Hogy kivel tárgyal a korona, kivel nem, az az ő privát dolga, ahhoz nekünk semmi kö­zünk nincsen. S ha azt hiszi a korona, hogy a kormány s a többség konszenzusa elejét veszi minden további nehézségnek s ipso facto fegyverletételre szorítja az ellenzéket, ám ringassa magát ebben az illúzióban; mi most csak futtában emlékeztetjük, hogy Széll Kálmán alatt az egybehangzás korona, kor­mány és többség közt megvolt mindaddig, míg ő felsége meg nem bolygatta, s lám az ellenzék sem akkor, sem azóta mégsem volt kapitulálásra szorítható. De nekünk úgy tet­szik, hogy ama kanapé-per mögött egy nagy­jelentőségű kérdés lappang, melyet röviden igy formuláznánk: hadiparancs-e vagy törvény ? Itt van a kérdés lényege. Ha érinthetet­lenek a legfőbb hadúr jogai s a saját spontán elhatározásából adja meg azt, amit megadan­­dónak talál, akkor intézkedéseit egy hadi­parancsba foglalja. Ám aki ma kiadta a hadi­parancsot, ugyanaz holnap, vagy a jövő­ben bármikor vissza is vonhatja megint. Állandó jelleget a nemzeti reform csakis azzal kap, ha törvény utján rendeltetik el s törvény erejénél fogva lép életbe. Mi címen indult s folyt a mostani küzdelem ? A nemzeti jogok címén. Mi történnék tehát, ha nem törvényben, ha­nem hadiparancsban adatnának meg az en­gedmények? A szóban forgó nemzeti jogok egyenes megtagadása. Nem szívességet vagy gráciát kért a nemzet a közös hadsereg leg­főbb hadurától, hanem jogának foganatját követelte a magyar királytól. A legfőbb hadúr akkor ad, módosít s von vissza hadiparan­csokat, amikor neki tetszik. Ellenben a ma­gyar király akkor ad, módosít s von vissza törvényeket, amikor ehhez az országgyűlés hozzájárulását megnyerheti. Szembeötlő a Lapunk mai száma húsz oldal.

Next