Budapesti Napló, 1903. szeptember (8. évfolyam, 238-267. szám)
1903-09-01 / 238. szám
Budapest, 1803. Nyolcadik évfolyam. 238. szám. Kedd, szeptember 1. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Kerepesi ut 25. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), 14 évre 7 k., (8.50), egy hónapra 20. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. TÁJI 0 A Norvég-utazás. 12 A Budapesti Napló eredeti tárcája.^ Írta: Ábrányi Emil. Norvégia divatba jött, akárcsak maga Ibsen, akinek a drámái Európa minden színpadán szerepelnek. Várjon Ibsen drámái keltették- e fel ezt a nagyméretű érdeklődést Norvégia iránt ? Az európai közönség látta ezeket a különös ibseni alakokat, látta Nórát és Hedda Gabiért, látta Borkmannt és a kis Egolf szüleit, látta Oszvaldot, a hátgerincsorvadásos festőt, akinek a betegségét Zacconi pathológiai bravúrja még iszonyúbbá tette; látta ezt a sok érdekes, bizarr, makacsul küzdő és hajthatatlanul okoskodó alakot, akik annyira különböznek a közép-európai ízlésben, fölfogásban növekedett átlagos emberektől, és föltámadt benne a kívánság, hogy személyesen lássa azt a világot, ahol ilyen lényeket termel a föld; személyes tapasztalást szerezzen arról a miliőről, ahonnan az ibseni darabok dramatis personaeje kikerül? Lehet, hogy az érdeklődés fölkeltésében Ibsennek is van része, Björnsonnal együtt, aki magában Norvégiában sokkal népszerűbb a Nóra és Peer Gynt szerzőjénél. A legműveltebb európai földgömbtaposóknál ez az esztétikai kíváncsiság, ez a dramaturgiai mellékíz kétségtelenül megtalálható. De a roppant utazó falkákra mégis nagyobb befolyással vannak a Choft-féle reklámok, mint Ibsennek és Björnsonnak eddig megírt összes színdarabjai. A Cook-cég tömérdek ügynöksége, a Beyer és Bennetféle turistabárók, a Hamburg-Amerika, Linne, a Bergenske és Bor-denfjeldske Dampskibsselskap hirdetései: ezek csődítik a pénzes tömegeket Norvégiába, nem a halhatatlan költők és a hatalmas drámaírók. Sok ember éppen úgy megy manapság Norvégiába, mint ahogy felölti azt a legújabb szabású nyári kabátot, amit a kornál haladó, előkelő szabócég rádiktál. Az éjféli nap éppen olyan divatcikk, mint egy új formájú kalap, egy finom varratú keztyű, egy elmésen koncipiált alsószoknya. Toalettjük nem volna teljes, ha nem foglalnák bele az éjféli napot, mint egy tündöklő boglárt, mint egy sugárzó hajtűt. Elegáns utazóink kétharmadára nézve az utazás nem lelkiszükség, nem Studium, nem hasznos és nemes szórakozás, hanem divat. És ennek a divatnak a királya: Cook alkirályai: Bennet és Beyer, akik illusztrált prospektusok százezreivel árasztják el minden nyári szezon kezdetén Európa és Amerika összes nagy városait. Négy-öt évtizeden át Svájc volt a divatos jelszó. Grindelwaldba, Interlakenbe és Chamounixba özönlött a fashionable-világ. Vétett a társaság jó tónusa ellen, aki nem látta izzani a berni Alpokat a fölkelő, vagy lemenő nap rózsaszínű lángjában a Faulhornról és a Rigi tetejéről. Norvégia csodaszépsége elhagyatva, észrevétlenül szunnyadt a nyugati partok szirtbástyája és a mélyvizű fjordok közt, mint a mesebeli elátkozott tündér-kisasszony. Hiába dörögtek a világ legnagyobb és legszebb zuhatagai Trondjemtől Stavangerig, hiába ragyogott az északi fok előtt az éjféli nap igéző, misztikus pompával. A divatos utazóvilág süket volt és vak volt ennyi remekséggel szemben. Más nem járt ezeken a gyönyörű vonalakon, csak a hering-halászok rezignált népe és egypár sark-expedíció gyorsan átsuhanó hajója. De jöttek a Grál-vitézeknél és szépséges királyfiaknál hatalmasabb reklám-lovagok. Jött Cook Tamás a fiaival és nyomukban ügyes ágensek nemzetközi ármádiája. Megharsantak a prospektusok, a nagy papirostrombiták és hangjuk elhallatszott az egész civilizált földön, ahol utazni vágyó gentlemanek zaja él. Ettől a perctől kezdve megváltozott minden. Norvégia föl volt fedezve és diadalmasan sorakozott a Cook-cég egyéb nagy fölfedezései: Egyiptom, Görögország és Palesztina mellé. A jeges-tengerbe könyöklő Nordkap és a Szaharába bámuló piramis barátságosan nyújtottak egymásnak kezet az utazást rendező bürök színes plakátjain. És elkezdődött a nagy északi húzás. A Jungfrau- és Montblane-tiketteket kiszorították a Midnightsun tikettjei. A norvég halászok azon vették magukat észre, hogy heringek helyett kövér turistákat halásznak. És a svájci vendéglősök kétségbeesve mutatták ki statisztikai táblákon, hogy Tell Vilmos bérces hazájában — ahol a szabadságnál csak a hotelszámlák nagyobbak — tíz esztendő óta veszedelmesen megcsappant az idegen járás. A legnagyobb propagandát nem Cook, nem Bennet, nem Beyer, hanem a német császár csinálja Norvégiának. II. Vilmos úgy jár a norvég vizeken, mint egy viking főnök. Mindjárt, ahogy a német birodalom élére került, Norvégiába hajózott nyári üdülésre és azóta alig múlik el esztendő, hogy gyönyörű, fehér jachtja, a Hohemollern, ott ne ringatódznék a Molde-fjord csöndes hullámain, mint egy büszke, fejedelmi tartású hattyú. A lojalitással párosult kíváncsiság olyan nagy az emberekben, hogy sokan csak azért zarándokolnak Norvégiába, mert a németek híres imperátora is odajár. Ezer márkáért megkapják a norvég fjordokat, az éjféli napot és ráadásul a német császárt, aki nemcsak megmutogatja felséges személyét a turistahajók utasainak, hogy az utasok a saját jachtjára gyűljenek. Kivált a Hamburg-Amerika Linie két nagy, gyorsjáratú gő- király és hadúr. Budapest, augusztus 31. (V.) Ha majd meglesznek a nemzeti engedmények —s tegyük fel, hogy elegendő mértékben fognak megadatni — milyen alakban s minő jogalapon fog a nemzet azok birtokába jutni? Ezt a furcsa kérdést egy idő óta nem a nemzeti jogokért küzdő ellenzék veti fel, hanem sajátságosképpen — a sajtónak az a része, mely felülről kapja sugalmazásait. Az ember igazán elámul, hogy mi mindenre tellik e jó urak idejéből s érdeklődéséből. Mert a felvetett kérdés — legalább első látszatra — tisztára doktor-kérdés. Hiszen ha nem adnak annyi engedményt, amennyi elegendő a közvélemény megnyugtatására, akkor úgyis tovább foly a harc s ebben az esetben — quod Deus avertat — az ördög se fog törődni a visszautasított engedmények politikai formájával ,és jogi alapjával. Ha pedig annyit kap a nemzet, amennyiért érdemes a küzdelemnek véget vetni, no hát akkor a nemzeti kívánságok kielégítése akkora jelentőségű dolog, hogy mellette eltörpül a politikai formák s a jogi alapok doktrinéziza kérdése. Ámde ha így áll az ügy, akkor mért feszegetik olyan hévvel ezt a doktorkérdést, mely vagy felesleges, vagy minden fontosság nélkül való. Mikor a törvényhozás rendes munkája hónapok óta megakadt, maga a kormánygépezet sem tud állandó és szabályos működést kifejteni, mikor lázban ég az egész ország, bomlófélben az országgyűlés többsége s a korona tanácstalanul szemléli az egyre tornyosuló bajokat, akkor elméleti részletkérdéseken rágódnak s a közjogi skolasztika ártatlan játékain szórakoznak a félhivatalosok? Látnivaló, hogy bár a kérdés, melyet feszegetnek, nem túlságosan érdekes, de az ok, hogy mért vetik magukat épp erre a kérdésre, talán megérdemli, hogy kifürkésztessék. Ebből a szempontból igen fontos a tájékozódás: hogy voltaképpen merről fúj hát a szél? Ha megtudjuk, hogy kik mozgatják a kérdést, talán abból az is meg lesz kombinálható, hogy mért mozgótsák. Nos, a /e'/hivatalosakból könnyű ráismerni azoknak a sugallatára, akik hivatalosak voltak a korona színe elé. Onnan fúj hát a szél. Azok terjesztik azt az elméletet, hogy a hadügyre vonatkozó felségjogoknak ép állapotban kell kikerülniük a válság megoldásából. Ők mondják, hogy a hadúr jogai szentek és sérthetetlenek s az adandó engedmények formája tehát az lesz, hogy mint a király önkéntes elhatározásai fognak kifelé jelentkezni. Tehát semmi alkudozás többé a korona s az ellenzék közt, ami felforgatja a közjogi egyensúlyt és —tapasztalás szerint — célhoz sem vezet, hanem egy legfőbb hadúri intézkedés, mely a vezérlet, vezénylet és belszervezet eddigi rendjén bizonyos változtatásokat parancsol s melynek tartalmát úgy az irány, mint az érték tekintetében a jövendő kormány s em ennek révén a parlamenti többség helyesli. Akkor aztán király, kormány és többség egyetért; az ellenzék pedig vagy belenyugszik szintén a megoldásba, vagy ha nem, hát megvan a jogcím, hogy elbánjanak vele. Akik a királynál jártak s a korona szándékait megismerhették, körülbelül így adják be a dolgot a közvéleménynek. Lesznek, akik erre azt fogják mondani: „Ártatlan kanapéper!“, s talán még mosolyognak is a fontoskodó perpatvaron. Ám a mi nézetünk szerint a dolog félig sincs olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Sőt hozzáteszszük azt, hogy mennél kielégítőbbek lennének az engedmények, annál kevésbé mellékes a forma, amelyben, s a közjogi alap, amelyen adatnak. Hogy kivel tárgyal a korona, kivel nem, az az ő privát dolga, ahhoz nekünk semmi közünk nincsen. S ha azt hiszi a korona, hogy a kormány s a többség konszenzusa elejét veszi minden további nehézségnek s ipso facto fegyverletételre szorítja az ellenzéket, ám ringassa magát ebben az illúzióban; mi most csak futtában emlékeztetjük, hogy Széll Kálmán alatt az egybehangzás korona, kormány és többség közt megvolt mindaddig, míg ő felsége meg nem bolygatta, s lám az ellenzék sem akkor, sem azóta mégsem volt kapitulálásra szorítható. De nekünk úgy tetszik, hogy ama kanapé-per mögött egy nagyjelentőségű kérdés lappang, melyet röviden igy formuláznánk: hadiparancs-e vagy törvény ? Itt van a kérdés lényege. Ha érinthetetlenek a legfőbb hadúr jogai s a saját spontán elhatározásából adja meg azt, amit megadandónak talál, akkor intézkedéseit egy hadiparancsba foglalja. Ám aki ma kiadta a hadiparancsot, ugyanaz holnap, vagy a jövőben bármikor vissza is vonhatja megint. Állandó jelleget a nemzeti reform csakis azzal kap, ha törvény utján rendeltetik el s törvény erejénél fogva lép életbe. Mi címen indult s folyt a mostani küzdelem ? A nemzeti jogok címén. Mi történnék tehát, ha nem törvényben, hanem hadiparancsban adatnának meg az engedmények? A szóban forgó nemzeti jogok egyenes megtagadása. Nem szívességet vagy gráciát kért a nemzet a közös hadsereg legfőbb hadurától, hanem jogának foganatját követelte a magyar királytól. A legfőbb hadúr akkor ad, módosít s von vissza hadiparancsokat, amikor neki tetszik. Ellenben a magyar király akkor ad, módosít s von vissza törvényeket, amikor ehhez az országgyűlés hozzájárulását megnyerheti. Szembeötlő a Lapunk mai száma húsz oldal.