Budapesti Napló, 1903. november (8. évfolyam, 299-328. szám)

1903-11-01 / 299. szám

Budapest, 1903 Nyolcadik évfolyam. 299. szám, Vasárnap november 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), */4 évre Kerepesi­ ut 25. VÉSZI JÓZSEF, BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Panacea, Budapestt október 31. (v.) Tisza István mint triumfátor lép ma a trón zsámolya elé. Ki kételkedik, hogy az utóbbi napok eseményei után szíves fogadta­tásra fog a Burgban találni? Hiszen ott az óhajok legfőbbje az volt hónapok óta, vajha akadna valaki, aki rendet tud csinálni Magyar­­országon. S íme, a rendcsinálásnak első s valóban nem legkönnyebb részét befejezett dolog gyanánt viszi magával Bécsbe Tisza István. Rendet tudott csinálni egyelőre a sa­ját pártjában. Tegnapelőtt ez a vállalkozás még reménytelennek látszott. S ma a meg­mentett egységű párt ime egy szívvel, egy lélekkel rajta áll, azon az elvi alapon, ame­lyet a korona is elfogadhatónak tartott. Csoda-e, ha Bécsben Tisza Istvánt legendás hősként fogják ünnepelni, amolyan modern Herkulesként, aki már az első lépésnél szembe mert szállni a sokfejű hydrával, sőt annak le is tudta már vágni legalább az egyik fejét? Az udvarnál bizonyára faggatni fogják majd, miféle boszorkányos módon tudta e tüne­ményes sikert elérni. S ő mosolyogva nyil­ván azt fogja felelni, hogy az eredmény nem az ő erejét dicséri, hanem amazok gyön­­geségét bizonyítja. Mindössze annyit kellett megtennie, hogy belenyúlt a szabadelvűpárt darázsfészkébe. Ha meg is csíp a fészek népe, gondolta magában, de közéjük markolok. Hát, uramfia, mi történt ? Az történt, hogy darázs nem volt a fészekben. Csak nagyobb dongók és apró legyek, fázékony kis teremtmények, falánk nélkül valók, akik az őszi hideg elől ott kerestek menedéket. Az elért sikernek imhol ez a titka. De Bécsben ez is fog im­ponálni. Sőt ez talán még erősebben, mint az ifjú Herkulesnek ezentúl véghezviendő vitézi tettei. A hydra pedig mérgesen nyújtogatja a többi fejét, amit az ifjú hős még nem ért rá levágni. De mintha már nem volna olyan mérges az a szörnyeteg sem. Megadni nem fogja magát, de amióta azt az egy fejét le­vágták, mintha nem bízna többé olyan ren­dületlenül erejének feltétlenül diadalmas voltában. Az ellenzék a nemzet ügyének a választókhoz való felebbezését pengeti. Az erős kéz ökle elől menekülni kíván ahhoz az óriáshoz, akinek acélmarkához képest ez a híres erős kéz is valóságos gyermekkacsa: az akarni tudó s immár akarni merő nem­zethez. Döntsön az e példátlanul elkeseredett politikai perben. S akit pervesztesnek fog a nemzet mondani, az törődjék majd bele sor­sába. A gondolat nem rossz. Van tar­talma, van értelme és van jogosultsága. De aztán csakugyan a nemzet legyen az, aki dönt. A nemzet a maga széles rétegzetével, a szabadságukra féltékeny nagy tömegek meg­közelíthetetlen függetlenségével, az ország jogai­nak minden porcikáját őrző néphatalomnak félemlíthetetlen elszántságával. Vagyis : igazán a nemzet döntsön, az igazi nemzet döntsön, ne pedig az a néhány százezer ember, aki ma a nemzet nevét és hatalmát bitorolja, s akit könnyűszerrel lehet nagy pénzzel meg­ejteni vagy nyomással elvei mellől megtán­­torítani, nagy érdekszálakkal a kormány sze­keréhez bogozni. Felharsan most az ellenzéki táborból a parlamenti reform jelszava. Most. Mért éppen most? Miért ily későn? Daru-távozásnak,lomb­hullásnak idején? Én tudok valakit, aki a nemzeti küzdelem legelső fázisában kimondta a parlament szószékén azt az igazságot, hogy minden nyavalyánknak egyetlen oka az, amit az angol „misrepresentation“-nak nevez s ami azt jelenti, hogy a parlament nem képviseli a nemzetet, még a nemzetnek politikailag nagykorúvá lett rétegeit sem, hanem csu­pán a honpolgárok nagy tömegének egy törpe töredékét. Ez a valaki akkor rámutatott arra a megdöbbentő tényre, hogy mialatt az egész világon egyre szélesebb körre terjesztik ki a választói jogosultságot, azonközben nálunk relatíve, a nemzet lélekszámához arányítva, ma kisebb a választók száma, mint amekkora volt akkor, midőn a rendiségből átmentünk a népképviseleti rendszerre. És megmagyarázta ez a valaki, hogy az ilyen parlamentnek, amely a nemzet helyett csupán egy ki­váltságos kisebbséget képvisel, nem lehet fölfelé sem ereje, sem tekintélye, mert szavá­ból hiányzik a milliók akaratának érce, cse­lekvéséből hiányzik a milliók energiájának izomereje. Az ilyen parlament nem kelt bizal­mat lefelé, sem félelmet felfelé. A nemzet nagy érdekei nélküle, rajta kívül, sokszor ellenére szervezkednek meg, s ha erős orga­nizációjuk rákényszeríti az alulról jövő nyo­más révén a parlamentet, hogy a tömegaka­­rattal magát azonosítsa, akkor sem ér vele az ország semmit, mert fent gyengének tud­ván a parlamentet, nem hisznek a nemzet erejében. És kifejtette az a valaki azt is, hogy az ilyen parlamentben az obstrukciónak múlhatatlanul meg kell honosulnia, mert a többségi akarat diadalmas foganatjának mel- T Á R_C A Dies illa... Egy nappal mindig közelebb jön Az a nap, az a nap, az a nap, Melyen túl nem lesz több napom! . I. S a gyors, vidám, könnyű idő, Amit az élő futni lát, Rám nézve megfagy. Összedermed Irtózatos kemény tömeggé, Komor, sötét egyformasággá. Világ végéig állni fog Rideg, rettentő jégdarabként. De hogyha Lekszpír és Petőfi, Beethoven, Gőthe s annyi más Hatalmas lángész: meglapult Szelíden a halál előtt. . . Ha Cézár és Napóleon, Ha büszke és dacos királyok Aludni mentek egy szavára, Mint kis fiúcskák, akiket Feküdni küld a zord szülő, Akkor talán meghajthatom Előtte én is a fejem! Akkor talán nekem se árthat A szűk, dohos, nedves gödör, Ahol magamra hagynak egykor Száz lábú férgek ételéül! Akkor talán eltűröm én is, Hogy összekulcsolt, lomha kézzel Ott kell hevernem mindörökké! Akkor talán nekem se fáj majd, Hogy napsugár, nyíló virág, Tengermoraj, pacsirtaének Nekem nem ad többé gyönyört! Akkor talán kiállom én is A vak, siket, nyirkos homályban Én-rothadásom illatát! . . . Becsvágyó munkám láza közben Megállok néha tétlenül. Nézem sokáig, bús mosolylyal, Miképp jön mindig közelebb, Egy nappal mindig közelebb: Az a nap, az a nap, az a nap, Melyen túl nem lesz több napom­.T­ Ábrányi Emil.­ ­ Lapunk mai száma huszonhat oldal. A misszió. — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Thury Zoltán. Duna-Bagonyban rosszul ment a színészek­nek. — Hja, mondta egy szinügyi bizottságbeli tag — ha nem adnak operát... Ennek a közön­ségnek az opera a mindennapi betévő falatja. Az olyan társulat, amelynek operai repertoárja van, akár kitelelhet Bagonyban. — Hát kinek na volna? —kérdezte az igazgató s az est többi része azzal telt el, hogy azokról a sikerekről beszélt, amiket mint népszinmű énekes ért el Luna gróf­ban meg egyéb efféle szerepekben. A társaság, már mint a helybéli urak meg a színészek — amint mondani szokás — emelkedett hangulat­ban iszogattak s ezenközben történt, hogy föl­állott a komikus és felköszöntötte az igaz­gatót. Ilyenformán a többek között : — Is­mertelek már akkor, amikor a polgári életben mint egyszerű­ mészároslegény szolgáltad a kul­túrát. Igen, szolgáltad, taglóval a kezedben. Igen, mert a színészetnek náladnál érdemesebb barátja nem volt s ha ma életed szenteled a kultúra szent ügyének, hát csak következetes maradsz ahhoz a ragyogó életcélhoz, amelyet magad elé tűztél mint egyszerű mészároslegény. Igen, mint egyszerű mészároslegény ! Nem szégyenlem ki­mondani, uram. Az igazgató morgott. — De én, az apádat . . . Leni, talán a harmadik asztalnál egy ur ült. Ügyvéd, nem a társaságbeli ember. Oláh volt tudniillik s a magyar ügyekben nem vett részt. Ezúttal se. Sőt ha jól megnézte az ember, hát

Next