Budapesti Napló, 1903. november (8. évfolyam, 299-328. szám)
1903-11-01 / 299. szám
» Budapest, vasárnap BUDAPESTI NAPLÓ 1903 november 11 •postam, lehetetlen előfeltétele, hogy a parlament többségét a nemzet többsége küldte legyen ki. Ámde hogyan képviselhesse a nemzeti többséget olyan parlament többsége, amelynek egészét a nemzetnek egy elenyésző kisebbsége választotta? Mindezeknél fogva a legsürgősebb nemzeti reformnak, minden következendő nemzeti reformok kútfejének a választói jog kiterjesztését mondta az a valaki. Hogy ki volt az a valaki, azt szerénységem tiltja megneveznem. De a lefolyt küzdelem egyik legnagyobb tanulsága talán éppen az, hogy az ellenzék ma, ama hadjárat befejezése után, mely törekvéseinek egy részét diadalra vitte, önként visszatér ama gondolathoz. És ez a gondolat hódítani fog. Erősebben, ellenállhatatlanabbul, mint minden más gondolat Mert elérkezett az ideje annak, hogy az állam maga vegye a kezébe a szervezetlen nemzeti erőknek a politikai jogok talaján való szervezését. A nemzeti őserő televény földje ott hever parlagon, a forradalmi törekvések tüskés bogáncsa burjánoz rajta, s ezalatt az alkotmányos művelés alá fogott társadalmi réteg kizsákmányolt, kifárasztott, meddővé lett földje olyan sovány politikai terméseket ad, hogy immár borzasztó mértéket kezd ölteni az ország gazdasági és politikai éhínsége. Friss erőket hoz a parlamentbe! Életerős valósággá kell váltani a választói jog kiterjesztésével aképviselet elvét. Akkor feléled a demokratikus szellem, erőre kap a haladás ösztöne, amire a mi nagy szükség van ebben a reakciós világban. És akkor a parlament tolmácsa és fegyvere lesz az igazi nemzet akaratának, melynek aztán nem kell többé sem megalázkodnia idegen tényezők szeszélyei és cselszövényei előtt, sem tudatosan forradalmi eszközökhöz nyúlnia, hogy az ország alkotmányos jogait a hatalom ellenében megvédelmezze. Szeretettel és bizalommal köszöntöm a parlamenti reform kibontott zászlaját, mintha valami konok csúfondásoskodást lehetett észrevenni a pislogásán, amint figyelte a három asztalt s belemosolygott a hosszú fekete szakállába. Azonban hát a jó fene törődik az oláhokkal. Azoknak semmi se jó, ami magyar. S mind műveltebb akar lenni, mint más, aki a hazai kultúra emlőin nevelkedett. S Duna-Bagonyról is úgy beszélnek, mint ahol nincs szinvonnal s hogy a bagonyiak csak az orruk begyéig látnak ... Hát most láthatja, Bagony követeli az operát. Csakugyan cselekedni is kellett valamit a közönség igényeinek kielégítésére. Másnap az igazgató félrehivta a karmestert s értekezett vele abban az irányban, hogy elő kellene venni valami operát. — Erkel Richard olyan ügyeseket irt, egy párt, — mondta — hogy meg lehetne próbálkozni vele. — Vagy Wagner, vagy hogy hívják ... — Mind a kettő. — Annál jobb. Hát írjon föl valamiért, amihez olcsón hozzájuthatnánk. — Tiz-tizenöt forint már ide vagy oda ... — Ennyi pénzzel semmit se kezdhetünk. Kell a partitura, a szólamok... — Mik? Hát mire tartom én magát? Előlegért tud jönni s aztán mindjárt készen szeretné megkapni a maga munkáját is ! Hát a drámánkat nem mi szerepezzük ki? Tessék megcsinálni a szólamokat. Vesz egy zongorakivonatot s aztán a többi a maga dolga. Feküdjék neki, barátom. — De hiszen az egész más lesz, mint az eredeti. — Már ilyet ne mondjon. A vezérfonál a fő, az megvan abban is. Nem igaz ? — De igen, hanem . . . — Hát akkor mit beszél? Nem vagyok én mai csirke, akivel mindent el lehet hitetni. A próbák folyamán mégis szükségesnek mutatkozott az, hogy némileg kiegészítsék a zenekart. — Hát kéne... — kezdte a karmester, de a direktor belevágott a szavába. — Kéne, az kéne, barátom, ami van. Kéne százezer forint, de ha nincs. Szeretem az észnélküli követelőzést. Meg kell maradni az illendő határok között. Hát az én háziasszonyomnak a fia nagyon szépen harmonikázik. Mondhatom, hogy gyönyörűen kezeli ezt az igénytelen hangszert. Estenden néha gyönyörrel hallgatom. — No és mit akar vele? — Hát ő is azt mondta, hogy közreműködik. Hanem azzal magának akár törődni se kell. Az feltalálja magát, belehunyog a kíséretbe. Aztán van egy okarmnánk. — Ne mondja. — Van bizony. Nem rossz hangszer az, barátom, magam is próbálkoztam vele s mondhatom, hogy örömöm tellett benne. Azt mondja a népdal, hogy: a furulyám, a furulyám... Hát a népdalnak igaza van e tekintetben és hát az okarma még előbbrevaló. Nem is tudom, hogy három kis lukban ennyi bánat hogy fér meg... Hogy az illető kezdő, hát azér ne fájjon a maga feje. Lefütyül az mindent egy hallásra. • — Hát még mi van? — Még? — Tán egy egész konzervatóriumot akar? Én többet nem kockáztatok. Egyáltalában nem is igen van kedvem a dologhoz. Belehecceltek az urak, itt a helybéliek s aztán ha ráfizetek, hát se államsegély, se városi segély. Mindig kultúrát skarnak s az ember el is követ mindent, amit lehet, de hát a bőrit mégse adhatja oda. Hegedű meg cello meg efféle? Jaj barátom, korábban kell magának kelni, ha engem ugratni akar. Megtanultam én azt már a polgári életben, hogy az ember annyit vág, amennyiről tudja, hogy elfogyhat. Csak lásson hozzá, hogy... megálljon csak! Most jönnek a zsidó ünnepek, nem lehetne beleelegyíteni az operába valahol valami izraelita dalt? — Nem. — Kár. Gróf Tisza István az éjjel Bécsbe utazott , ma délelőtt tíz órakor a király magánkihallgatáson fogadta. A miniszterelnök jelentést tett a szabadelvű párt konferenciájának lefolyásáról s aztán előterjesztette az uj miniszterek névsorát. A király a jelentést és az előterjesztést kegyesen fogadta s gróf Tisza Istvánnak sikeréhez őszintén gratulált. Gróf Tisza István délután már vissza is utazott Budapestre s este megjelent a szabadelvű pártkörben. Félhivatalosan a következőket jelentik: (Magyar Távirati Iroda): Ő felsége ma délelőtt tiz órakor gróf Tisza István dezig-A munka derekasan folyt a kaszinó nagytermében, ahol a szinpad föl volt állítva. Néha átnéztek egy-egy próbára az urak is s megelégedetten hümmögtek. Az egyik azt mondta: — Lássa, igazgató úr, igy fenntarthatja magát. Hálás közönség ez. Ha ennek nyújt, hát ő is nyújt. Pénzecskét. Csak nem kell azt hinni, hogy vidéken olyan fejletlen az ízlés, hogy igy meg úgy kielégíthető. Nyújtani kell... — Hát isten nyújtok. — Az a rendje. Közben jöttek cselédek s előjegyzéseket eszközöltek a zártszékekre. Némely urak páholyt váltottak s hallszott, hogy az iskolában is mozgalom indult meg arra nézve, hogy az ifjúság részeltessék az előadásban. — Mellesleg azonban — de igazán csak mellesleg — egyéb események is előadták magukat a városban. Egy nagyobbfajta lopás és az, hogy az oláhok — úgy látszik — újra mozgolódnak. Itthon nem igen volt erre való jel tapasztalható, hanem az ügyvéd, a nagy feketeszakállú, külföldön utazgat, ki az ördög megy külföldre, ha nincs valami különös titkos célja ... Az csak mese, hogy ő csak úgy eljár erre-arra, hogy — amint mondani szokta — belenéz a világba egy kicsit. Itt is van világ. Sőt. Hát íme a helybeli színtársulattal föllendült a zenei élet is... Az igazgató urat többen is elfogták az utcán, ha kiment a kaszinó udvaráról. — Hallom, hogy szépen haladnak. — Az igazgató úr szerénykedett. — Csináljuk, csináljuk... — S egy szép estén visszavonhatatlanul megjelent a sz ipadon az opera. Zsulva volt a terem. A karzaton rengeteg diák s az úri helyeken nagyon sok szép aszszony és komoly úr, akinek a színpadra vetett rendkivül méltóságos pillantásából lehetett kiolvasni azt hogy ott valami olyan esemény készül, amibe ’ndnyájunknak köze van. S azonközben lassan jegyét meg a széksorok számát néze* BELFÖLD A delegációk Össsehivása. öcsből távirtfák nekünk. A magyarországi politikai helyzetben bekövetkezett fordulat folytán valószínűvé vált, hogy a delegációk még az idén összeülhetnek. A delegációk elé terjesztendő munkálatokkal a közös minisztériumok elkészültek. Mivel ezúttal a delegációk Bécsben fognak ülésezni, a Reichsrath nem lesz kénytelen félbeszakítani munkásságát. Boomló mintaterek: A lelépő miniszterek megkezdték a búcsúzkodást. A minisztériumok tisztikarának hivatalos és ünnepies búcsúzást megelőzi egy-egy beszámoló a távozó kormányférfiak tevékenységéről. Ma Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter tette közzé munkásságának történetét. Egész vaskos könyv! Magyarország Földművelési ügye 1897—1903. a címe. Nagy részletességgel ismerteti a volt miniszter sokfelé ágazó kezdeményezéseit, a mezőgazdaság különböző ágainak fejlesztésére tett intézkedéseit, legiszlatórius alkotásait és az általa életrehívott új intézményeket, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy Darányi nagy energiával, szívóssággal és fáradhatatlan agilitással igyekezett mennél többet tenni a gondozására bízott gazdasági érdekkörök széles területén. „A magyarság érvényesülése a hadseregben.“ Ezzel a címmel Heltai Ferenc országgyűlési képviselő nagyon érdekes könyvben adta ki az anyaggyűjteményét annak a négy törvénynek, amelyet az 1867:XII. törvénycikk előtt alkottak a magyarságnak a hadseregben való érvényesülése érdekében. A könyvre, amelynek történelmi értéke mellett aktuális becse is van, legközelebb visszatérünk. A Tisza-kormány, Budapest, október 31. Gróf Tisza István jelentést tett első sikereiről a királynak s egyben előterjesztette az uj kabinet listáját is. A király kegyesen fogadta a miniszterelnököt is, előterjesztéseit is. A kegyes fogadásra volt is oka a királynak, mert hosszú idő után először hallott kellemeset Magyarország felől. Végre rend van, legalább az egyik portán, a szabadelvű pártban. Az ifjú miniszterelnök kétségtelenül nem hallgatta el, hogy az igazi nehézségek még hátravannak, de az igazsághoz képest elmondhatta, hogy azok a nehézségek se éppen legyőzhetetlenek. Nem tartozik már a lehetetlenségek közé, hogy az egész vonalon rövidesen bekövetkezhessék a rend s a békesség. S a király arcán talán vissza is tükröződött a megelégedés. S ha a király arca felragyog , az jó ösztönzés az uj kormánynak. Kedden megjelenik az uj kormány kinevezése. Ugyanaznap leteszik az uj miniszterek az esküt s estére már bemutatkozik az uj kormány a szabadelvű pártban, szerdán pedig a törvényhozás mindkét Házában. Legalább így jelzi a félhivatalos. De már ez nem egészen bizonyos. Akármilyen szerencsésen indul Tisza kormányzása, mégse valószínű, hogy egy napon mutatkozhassék be mindkét Házban. A szélsőbal, az Ugronisták s kivált a néppárt majd gondoskodnak róla, hogy olyan nagyon kényelmesre mégse legyen az uj kormány agya vetve. Elhúzzák a bemutatkozás tudomásulvételét s a főrendek minden valószínűség szerint nem tarthatják meg aznap az ülésüket. Hosszabbnak ígérkezik a program e fölött meginduló vita már csak azért is, mert az ellenzék most már nemcsak a válság rendjén feltorlódott eseményeket, hanem az Apponyi-kérdés kulisszatitkait is szóba akarja hozni. Hiszen most alig is beszél az ellenzék egyébről, mint Apponyi esetéről. Sajnálják is, nevetik is, ütik is. De még akik komolyan szerették, azok is nagyon csóválják a fejüket s azt mondják: — Sokszor nem értettük Apponyit, de ilyen kevéssé még sohase értettük. Különben mindenfelé leszámoltak Apponyival s leginkább az ő régi hívei. Úgy látszik, maga is leszámolt magával, mert az elnökségből kihurcolkodott s már el is utazott Eberhardra. A világ azonban tovább is világ maradt, sőt úgy látszik, most már lassan kint rendbe is akar jönni. Hiszen ma már az Alkotmány is úgy beszél, hogy előbb ki kell vezetni az országot a válságból s majd csak azután kell az ostromot megkezdeni Tisza István ellen, így csakugyan lehet rend s ha jól emlékszünk, maga Tisza István is körülbelül ezt kéri az ellenzéktől. Ha az ország künn lesz a bajból, Tisza majd csak elbírja, hogy őt támadják . . . Tisza István a királynál.