Budapesti Napló, 1903. november (8. évfolyam, 299-328. szám)

1903-11-01 / 299. szám

» Budapest, vasárnap BUDAPESTI NAPLÓ 1903­ november 11 •pos­tam, lehetetlen előfeltétele, hogy a parlament több­ségét a nemzet többsége küldte legyen ki. Ámde hogyan képviselhesse a nemzeti többséget olyan parlament többsége, amelynek egészét a nemzetnek egy elenyésző kisebbsége válasz­totta? Mindezeknél fogva a legsürgősebb nem­zeti reformnak, minden következendő nemzeti reformok kútfejének a választói jog kiterjesz­tését mondta az a valaki. Hogy ki volt az a valaki, azt szerénysé­gem tiltja megneveznem. De a lefolyt küz­delem egyik legnagyobb tanulsága talán éppen az, hogy az ellenzék ma, ama hadjárat befe­jezése után, mely törekvéseinek egy részét diadalra vitte, önként visszatér ama gondo­lathoz. És ez a gondolat hódítani fog. Erő­sebben, ellenállhatatlanabbul, mint minden más gondolat Mert elérkezett az ideje annak, hogy az állam maga vegye a kezébe a szer­vezetlen nemzeti erőknek a politikai jogok talaján való szervezését. A nemzeti őserő tele­vény földje ott hever parlagon, a forra­dalmi törekvések tüskés bogáncsa burjánoz rajta, s ezalatt az alkotmányos művelés alá fogott társadalmi réteg kizsákmányolt, ki­fárasztott, meddővé lett földje olyan sovány politikai terméseket ad, hogy immár borzasztó mértéket kezd ölteni az ország gazdasági és politikai éhínsége. Friss erőket hoz a parlamentbe! Életerős valósággá kell váltani a választói jog kiter­jesztésével a­­­képviselet elvét. Akkor feléled a demokratikus szellem, erőre kap a haladás ösztöne, amire a mi nagy szükség van ebben a reakciós világban. És akkor a parlament tolmácsa és fegyvere lesz az igazi nemzet akaratának, melynek aztán nem kell többé sem megalázkodnia idegen tényezők szeszélyei és cselszövényei előtt, sem tudatosan forra­dalmi eszközökhöz nyúlnia, hogy az ország alkotmányos jogait a hatalom ellenében meg­védelmezze. Szeretettel és bizalommal köszöntöm a parlamenti reform kibontott zászlaját, mintha valami konok csúfondásoskodást lehetett észrevenni a pislogásán, amint figyelte a három asztalt s belemosolygott a hosszú fekete szakál­lába. Azonban hát a jó fene törődik az oláhokkal. Azoknak semmi se jó, ami magyar. S mind mű­veltebb akar lenni, mint más, aki a hazai kultúra emlőin nevelkedett. S Duna-Bagonyról is úgy be­szélnek, mint ahol nincs szinvonnal s hogy a ba­­gonyiak csak az orruk begyéig látnak ... Hát most láthatja, Bagony követeli az operát. Csakugyan cselekedni is kellett valamit a közönség igényeinek kielégítésére. Másnap az igazgató félrehivta a karmestert s értekezett vele abban az irányban, hogy elő kellene venni valami operát. — Erkel Richard olyan ügyeseket irt, egy párt, — mondta — hogy meg lehetne próbálkozni vele. — Vagy Wagner, vagy hogy hívják ... — Mind a kettő. — Annál jobb. Hát írjon föl valamiért, amihez olcsón hozzájuthatnánk. — Tiz-tizenöt forint már ide vagy oda ... — Ennyi pénzzel semmit se kezdhetünk. Kell a partitura, a szólamok... — Mik? Hát mire tartom én magát? Elő­legért tud jönni s aztán mindjárt készen szeretné megkapni a maga munkáját is ! Hát a drámán­kat nem mi szerepezzük ki? Tessék megcsinálni a szólamokat. Vesz egy zongorakivonatot s aztán a többi a maga dolga. Feküdjék neki, barátom. — De hiszen az egész más lesz, mint az eredeti. — Már ilyet ne mondjon. A vezérfonál a fő, az megvan abban is. Nem igaz ? — De igen, hanem . . . — Hát akkor mit beszél? Nem vagyok én mai csirke, akivel mindent el lehet hitetni. A próbák folyamán mégis szükségesnek mu­tatkozott az, hogy némileg kiegészítsék a zenekart. — Hát kéne... — kezdte a karmester, de a direktor belevágott a szavába. — Kéne, az kéne, barátom, ami van. Kéne százezer forint, de ha nincs. Szeretem az észnél­­küli követelőzést. Meg kell maradni az illendő határok között. Hát az én háziasszonyomnak a fia nagyon szépen harmonikázik. Mondhatom, hogy gyönyörűen kezeli ezt az igénytelen hangszert. Estenden néha gyönyörrel hallgatom. — No és mit akar vele? — Hát ő is azt mondta, hogy közreműködik. Hanem azzal magának akár törődni se kell. Az feltalálja magát, belehun­yog a kíséretbe. Aztán van egy okarmnánk. — Ne mondja. — Van bizony. Nem rossz hangszer az, ba­rátom, magam is próbálkoztam vele s mondhatom, hogy örömöm tellett benne. Azt mondja a nép­dal, hogy: a furulyám, a furulyám... Hát a népdalnak igaza van e tekintetben és hát az okarm­a még előbbrevaló. Nem is tudom, hogy három kis lukban ennyi bánat hogy fér meg... Hogy az illető kezdő, hát azér ne fájjon a maga feje. Lefütyül az mindent egy hallásra. • — Hát még mi van? — Még? — Tán egy egész konzervatóriumot akar? Én többet nem kockáztatok. Egyáltalá­ban nem is igen van kedvem a dologhoz. Bele­­hecceltek az urak, itt a helybéliek s aztán ha ráfizetek, hát se államsegély, se városi segély. Mindig kultúrát skarnak s az ember el is követ mindent, amit lehet, de hát a bőrit mégse ad­hatja oda. Hegedű meg cello meg efféle? Jaj barátom, korábban kell magának kelni, ha engem ugratni akar. Megtanultam én azt már a polgári életben, hogy az ember annyit vág, amennyiről tudja, hogy elfogyhat. Csak lásson hozzá, hogy... megálljon csak! Most jönnek a zsidó ünnepek, nem lehetne beleelegyíteni az operába valahol valami izraelita dalt? — Nem. — Kár. Gróf Tisza István az éjjel Bécsbe utazott , ma délelőtt tíz órakor a király magán­kihallgatá­son fogadta. A miniszterelnök jelentést tett a szabadelvű párt konferenciájának lefolyásáról s aztán előterjesztette az uj miniszterek névsorát. A király a jelentést és az előterjesztést kegyesen fogadta s gróf Tisza Istvánnak sikeréhez őszin­tén gratulált. Gróf Tisza István délután már vissza is utazott Budapestre s este megjelent a szabadelvű pártkörben. Félhivatalosan a következőket jelentik: (Magyar Távirati Iroda): Ő felsége ma délelőtt tiz órakor gróf Tisza István dezig-A munka derekasan folyt a kaszinó nagy­termében, ahol a szinpad föl volt állítva. Néha átnéztek egy-egy próbára az urak is s megelége­detten hümmögtek. Az egyik azt mondta: — Lássa, igazgató úr, igy fenntarthatja magát. Hálás közönség ez. Ha ennek nyújt, hát ő is nyújt. Pénzecskét. Csak nem kell azt hinni, hogy vidé­ken olyan fejletlen az ízlés, hogy igy meg úgy kielégíthető. Nyújtani kell... — Hát isten nyújtok. — Az a rendje. Közben jöttek cselédek s előjegyzéseket esz­közöltek a zártszékekre. Némely urak páholyt váltottak s hallszott, hogy az iskolában is moz­galom indult meg arra nézve, hogy az ifjúság ré­szeltessék az előadásban. — Mellesleg azonban — de igazán csak mellesleg — egyéb események is előadták magukat a városban. Egy nagyobbfajta lopás és az, hogy az oláhok — úgy látszik — újra mozgolódnak. Itthon nem igen volt erre való jel tapasztalható, hanem az ügyvéd, a nagy fe­­keteszakállú, külföldön utazgat, ki az ördög megy külföldre, ha nincs valami különös titkos célja ... Az csak mese, hogy ő csak úgy eljár erre-arra, hogy — amint mondani szokta — bele­néz a világba egy kicsit. Itt is van világ. Sőt. Hát íme a helybeli színtársulattal föllendült a zenei élet is... Az igazgató urat többen is el­fogták az utcán, ha kiment a kaszinó udvaráról. — Hallom, hogy szépen haladnak. — Az igaz­gató úr szerénykedett. — Csináljuk, csináljuk... — S egy szép estén visszavonhatatlanul megje­lent a sz ipadon az opera. Zsu­­lva volt a terem. A karzaton rengeteg diák s az úri helyeken nagyon sok szép asz­­szony és komoly úr, akinek a színpadra vetett rendkivül méltóságos pillantásából lehetett kiol­vasni azt hogy ott valami olyan esemény készül, amibe ’­ndnyájunknak köze van. S azonközben lassan jegyét meg a széksorok számát néze* BELFÖLD A delegációk Össsehivása. öcsből táv­­irtfák nekünk. A magyarországi politikai hely­zetben bekövetkezett fordulat folytán valószínűvé vált, hogy a delegációk még az idén összeülhet­nek. A delegációk elé terjesztendő munkálatokkal a közös minisztériumok elkészültek. Mivel ezúttal a delegációk Bécsben fognak ülésezni, a Reichs­­rath nem lesz kénytelen félbeszakítani munkásságát. Boomló mintaterek: A lelépő miniszterek megkezdték a búcsúzkodást. A minisztériumok tiszti­karának hivatalos és ünnepies búcsúzást megelőzi egy-egy beszámoló a távozó kormányférfiak tevékeny­ségéről. Ma Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter tette közzé munkásságának történetét. Egész vaskos könyv! Magyarország Földművelési ügye 1897—1903. a címe. Nagy részletességgel ismerteti a volt miniszter sokfelé ágazó kezdeményezéseit, a mezőgazdaság kü­lönböző ágainak fejlesztésére tett intézkedéseit, le­­giszlatórius alkotásait és az általa életrehívott új in­tézményeket, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy Darányi nagy energiával, szívóssággal és fáradhatat­lan agilitással igyekezett mennél többet tenni a gon­dozására bízott gazdasági érdekkörök széles területén. „A magyarság érvényesülése a hadseregben.“ Ezzel a címmel Heltai Ferenc országgyűlési képviselő nagyon érdekes könyvben adta ki az anyaggyűjtemé­­nyét annak a négy törvénynek, amelyet az 1867:XII. törvénycikk előtt alkottak a magyarságnak a had­seregben való érvényesülése érdekében. A könyvre, amelynek történelmi értéke mellett aktuális becse is van, legközelebb visszatérünk. A Tisza-kormány, Budapest, október 31. Gróf Tisza István jelentést tett első sikerei­ről a királynak s egyben előterjesztette az uj ka­binet listáját is. A király kegyesen fogadta a miniszterelnököt is, előterjesztéseit is. A kegyes fogadásra volt is oka a királynak, mert hosszú idő után először hallott kellemeset Magyarország felől. Végre rend van, legalább az egyik portán, a szabadelvű pártban. Az ifjú miniszterelnök két­ségtelenül nem hallgatta el, hogy az igazi nehéz­ségek még hátravannak, de az igazsághoz képest elmondhatta, hogy azok a nehézségek se éppen legyőzhetetlenek. Nem tartozik már a lehetetlen­ségek közé, hogy az egész vonalon rövidesen be­­következhessék a rend s a békesség. S a király arcán talán vissza is tükröződött a megelégedés. S ha a király arca felragyog , az jó ösztönzés az uj kormánynak. Kedden megjelenik az uj kormány kineve­zése. Ugyanaznap leteszik az uj miniszterek az esküt s estére már bemutatkozik az uj kormány a szabadelvű pártban, szerdán pedig a törvény­­hozás mindkét Házában. Legalább így jelzi a fél­­hivatalos. De már ez nem egészen bizonyos. Akár­milyen szerencsésen indul Tisza kormányzása, mégse valószínű, hogy egy napon mutatkozhassék be mindkét Házban. A szélsőbal, az Ugronisták s kivált a néppárt majd gondoskodnak róla, hogy olyan nagyon kényelmesre mégse legyen az uj kormány agya vetve. Elhúzzák a bemutatkozás tudomásulvételét s a főrendek minden valószínűség szerint nem tarthatják meg aznap az ülésüket. Hosszabbnak ígérkezik a program e fölött meginduló vita már csak azért is, mert az ellenzék most már nemcsak a válság rendjén feltorlódott ese­ményeket, hanem az Apponyi-kérdés kulisszatit­kait is szóba akarja hozni. Hiszen most alig is beszél az ellenzék egyébről, mint Apponyi eseté­ről. Sajnálják is, nevetik is, ütik is. De még akik komolyan szerették, azok is nagyon csóválják a fejüket s azt mondják: — Sokszor nem értettük Apponyit, de ilyen kevéssé még sohase értettük. Különben mindenfelé leszámoltak Apponyi­­val s leginkább az ő régi hívei. Úgy látszik, maga is leszámolt magával, mert az elnökségből kihurcolkodott s már el is utazott Eberhardra. A világ azonban tovább is világ maradt, sőt úgy látszik, most már lassan kint rendbe is akar jönni. Hiszen ma már az Alkotmány is úgy beszél, hogy előbb ki kell vezetni az országot a válságból s majd csak azután kell az ostromot megkezdeni Tisza István ellen, így csakugyan lehet rend s ha jól emlékszünk, maga Tisza István is körül­belül ezt kéri az ellenzéktől. Ha az ország künn lesz a bajból, Tisza majd csak elbírja, hogy őt támadják . . . Tisza István a királynál.

Next