Budapesti Napló, 1904. február (9. évfolyam, 32-60. szám)

1904-02-01 / 32. szám

tt Budapest, hétfő BUDAPESTI NAPLÓ 1904. február 1. fis. szám. előtt, az utolsó órában még alkalmat kinál a magyar delegáció. És legalább egyszer azt mondhatnók, hogy történt valami Bécsben, ami­­ nekünk jó... BELFÖLD Bánffy Dezső Debreczenben. Debreczen­ben ma történt a Bán­ff­y-párt ünnepélyes megalaku­lása. A zászlóbontás ünnepére maga báró Bánffy Dezső is Debreczenbe utazott, ahol pártj­elei nagy lelkesedéssel fogadták. Az alakuló közgyűlésen, amelyet gróf Degenfeld József pártelnök nyitott meg, háromezer ember vett részt. Képviselve volt a közgyűlésen a kolozsvári, deési, h­unyadmegyei, torontáli és nyíregyházai Bánffy-párt is. Báró Bánff­y Dezső a megnyitó­ beszédben arra emlékeztetett, hogy a ma­­ n­áron Debreczenben hang­zo­t­töl az első szó, amely tiltakozott a nemzet jogai­nak fegadása ellen. A debreceni határozati javaslat alapján indult meg országszerte a törvényhatóságok nemzeti mozgalma. Ezen alaphoz ke­l váltig ragasz­kodni. A mai helyzet nehéz. Belőle ki kell bontakozni nehogy talán a kormányunk veszélybe jusson De ez nem oly könnyű dolog, mert engedni a nemzeti jogok te­kintetében nem szabad. (Lelkes éljenzés )Másfelől az alkot­mányos élet gépezetét sem helyes megakasztani. Meddő küzdelemben fecséreli erejét a nemzet harminchét év óta ; a közjogi alap támadása és védelme körül folyik e küzdelem. Aleg kell tehát szüntetni a közjogi har­cokat s a meglévő állapotok alapján kell megterem­teni az egységes nemzeti államot, és ped­g úgy a nemzeti fejődés, mint a gazdasági önállóság tekinte­tében. A pragmatica sanctio biztosította a magyar állam te­jes független önállóságát s ezzel a nemzeti állam tovább ferjeszthetését. 1148-ban ezen az alapon rendeztük önálló belkormányzati helyzetünket, 1867-ben pedig szükségessé vált az Ausztriával való viszony rende­zése. Az új pártnak programzaja abban áll, hogy a cs-iki kiegyezésnek teljes tartalmat kiván adni és en­nek érvényesülésével akarja a magyar államot egy­séges magyar nemzetivé és gazdaságiig teljesen füg­­getlenné tenni A 67-iki törvény erre megadja a módot, a katonai kérdésekben is. Nem elég a közjogi alapot védeni, hanem az kell, hogy épít­sünk rája és fejleszszük. Az önálló vámterü­letnek nem állja útját semmi törvényes akadály. Ezt kell tehát megvalósítani, mert a gazdaságilag független nemzet mindig erős. Az új pártalakulás át fogja alakítani a parlament hangulatát, ha a meglévő alapot nem támadjuk, hanem arra támaszkodva, épí­tünk, így lehet rázkódtatások nélkül a nemzeti fejlő­dést biztosítani. Végül erőteljes szervezkedésre buz­dítja híveit. Az új párt sürgeti a paritás jogcímén a nemzeti államnak a külképviseletben Ausztriával teljesen egyenlő jelentkezését, s ugyancsak a 67: XII. §-c. alapján a nemzeti oktatásnak a véderőben teljes érvényesülését, még­pedig úgy a tiszti oktatás, mint a legénységi kiképzés terén. A vezérlet és belszerve­zet nem fog­atja magában a nyelvkérdés megoldását, a hadsereg nyelvének meghatározása nem haduri jog, hanem a törvényhozás joga. Követeli továbbá a válasz­tói jog tetemes kiterjesztését, a cenzus leszál­­tását, a po­ltikai jogoknak a munkásosztályra kiterjesztését, a választói jogot azonban a magyar nyelv leírásától akarja függővé tenni. Kívánja továbbá az adórefor­mot, a fogyasztási adók leszállítását. A dinasztia érdekében követelni kell a paritásnak megfelelő magyar udvartartást. A bizalmat a korona és a nemzet közt nem túlzott lojalitással, hanem a feje­delem őszinte fölvilágosításával lehet elérni. (Nagy éljenzés.). Tapasztalásból mondja, hogy bizonyos dolgokat célzatos ellenkezés miatt nem lehet elérni, mert egyes tényezők, akiknek a magyar álla­mot kellene képviselni, a magyar állam elfedésére törekszenek. Végül újból szervezkedésre hívja föl a megjelenőket. (Hosszantartó éljenzés és taps.) Bánffy után dr. Tüdős János és Körösy Kálmán üdvözölök az új programot, majd a más városokból jött Bánffy-parti küldet­ségek vezérei szólaltak föl. Végül megalakult az új párt tisztikara. E­lökké: gróf Degenfeld József, helyettes elnökké : Szabó Kál­mán iparkamarai elnök, alelnökökké: Berger Jenő építész, Erős­ Lajos tanár, Pálffy Gábor birtokos, dr. Popper Alajos orvos és dr. Tüdős János ügyvéd, tit­károkká: dr. Kőrözy Ká­mán ügyvéd, dr. Tüdős Kál­mán orvos választottak meg. I Willi III OW MW más fordulatot vett volna, ha a végzetes percben amazok nem keresztezik útjukat. S hányszor za­­varták meg álmaim nyugalmát: csipkefodraikkal, az illattal, mely azokból árad, a pillantásaikkal. Nem reszkettél meg soha pillantásaik Itatási alatt, Irma? Bűvös a szemük sugara, kábító a lehelle­­tük, más a ruhájuk suhogása, más a kezük érin­tése, mint a mienké. A mindennapi élet gondjai, keservei nem támadják meg sem külsejüket, sem szellemüket, lelküket. Mindig képesek, mindig készek arra, hogy élvezzenek s élvezetet nyújtsa­nak. Csoda-e, hogy nem tud ellentállni a férfi? Rettegek tőlük.. . Nézd, Lenke kis leány, még számba sem vehető. És én már is aggódom a jövőjén. Ne nevess ki, borzadok a gondolattól, hogy őt is férjhez kell adnom, hogy valamikor ő is áldozata lesz egy olyan asszonynak, kivel mi becsületes nők nem mérkőzhetünk, mert felfogá­sunk, érzésünk nem engedi, hogy az ő fegyverei­vel vívjunk. Odakinn csöngettek. A hangok elhallgattak. Kár. Lenke érezte, mily lázasan lüktet a vére, mint remegnek ajkai. A szobaleány vendéget jelentett. Istenem, ide fognak jönni. Lenke gyorsan és nesztelenül, mint a macska, osont ki az ebéd­lőből, suhant keresztül a sötét szobákon, egészen az utolsóig: ez az övé. Ott magára zárja az ajtót. Felcs­avarja a villamos lámpát. A kékre festett, fehérbútoros szobácskát elönti a fény. A sarok­ban magas, keskeny tükör. Lenke lassan, de ha­tározottan, mint az alvajáró, közeledik a tükör­höz. Előtte megáll. Szőke, göndör haját megaranyozza a fény, ragyogva veszi körül az ő lágyvonásu, fehér arcát, melynek ajkai vérpirosak s ha kissé nyilvák, mint most, kilátszik az apró, hegyes fogak fölött a rózsaszínű foghus. — Szép vagyok, — suttogja a leányka — de a szépség nem minden. Azok az asszonyok — Hogyan is mondta a mama ? „Bűvös a szemük sugara, szédítő a mosolyuk, más a ruhájuk, su­hogása, más a kezük érintése, mint a miénk“... Kié? — A becsületes, erényes asszonyoké. — Értem. Akiknek komoly az érzésük és tiszták s erősek az elveik. Kiket legyőznek, diadalmas fölényes mosolylyal azok a hatalmas erős, uj­jongó asszonyok, akik érdemesek az életre, mert élni tudnak! És a többiek? Nem tudnak élni, nem tudnak győzni, mert becsületesek? — Oh! A mama tévesen fogja föl a dolgot. A becsületes asszonyok a fonákját látják ennek a pernek. Nem tudom megmagyarázni,­de ér­zem. — Még alig látszottam ki a földből, máris fiúval játszottam inkább, mint leánynyal. Iskolába is a szomszédok Palikája kísért el nap nap után. Ké­sőbb, amikor vizsgáztunk s a többi leány figye­lemmel leste a tanító szavát, az én szemem lopva odakandikált a hallgatók közé s ha fiú pillantá­sával találkozott, kigyulladt az arcom. Másféle léptekkel mentem a tábla elé . . . Azóta, hogy kimaradtam az iskolából, alig beszélek valakivel. Elég baj, hogy a mama nem szereti a társaságot. — De a minap megérintette a kezem csuklóját a papa írnoka, a kis Babé György, és én éreztem, mint jut édes forrongásba a vérem s a tekinte­tem mint Spad oda — majdnem akaratom nél­kül — a fiai arcára, és ő lesütötte a szemét . . . Akkor elcsodálkoztam. De azóta visszaidéztem emlékezetembe azt a jelenetet — s most tudom előre, milyen arckifejezéssel, mozdulattal lépek majd elébe, ha újra meglátom. Néha érzem, mint ébredeznek a lelkem­ben szunnyadó hatalmak, tudom, erőt fognak vonni rajtam — ők játszanak majd velem, nem é­n velük — ők fognak vezérelni.. . Hirtelen lehunyta­ti szemét Lenke,­ a fejét hátravetette, táncolni kezdett. Eleinte lassan, ütemesen, hajlékony alakját sajátosan, de kecse­sen ringatva, majd gyorsabban, egyre tüzesebben; karjait eg­­ szilaj mozdulattal a feje fölé vetette, szemei, ajkai mosolyra nyíltak és egyszerre csak odaperdült a tükör elé és kipirult, szenvedélyes kifejezésű arca láttára halk, dallamos kacajra fakadt. — És engem fest a mama ! Szegény mama! Ha merném, megsúgnám neki: „Anyácskám, örülj ! Lesz, aki megboszul. Mert én meg tudok vívni azok­­al az asszonyokkal, élesebbak a fegyvereim, mint akármelyiké! Értem őket. Nyugtalanok, örökké éberek az érzékeik, sebesen kering a vérük, minden elvet, meggondolást elseper az árja, erő­szakos, fékezhetetlen a vágyuk s azért nem lehet­­nek becsületes, erényes asszonyok!... Nini. Hát akkor én . . .­­. Nem gondolja végig. Hanyatt veti magát a pamlagon s a puha párnákba rejti titokzatos, sej­telmes mosolyát . . . Ismertem a kis Lenkét, a szüleit, a családja történetét. A minap követtem, hosszú darab után, mikor sétálni ment az angol misszel. S aztán megsúgta nekem e furcsa, e különös dolgokat az ebédlőajtó függönye s a leányszobácska'flüss' keskeny tükre. Az állami tisztviselők közgyűlése. — A Budapesti Napló tudósítójától. — Budapest, január 31. Az Állami Tisztviselők Országos Egyesülete vasár­­nap délután 4 órakor tartotta rendes évi közgyűlését a vármegyeház nagytermében. A közgyűlést Vörös László elnök nyitotta meg, s miután határo­­tképes­­nek mondotta a közgyűlést, felolvasták az egyesület múlt évi tevékenységéről szóló jelentést. E jelentés szerint az egyesület egész esztendei tevékenységét a fizetésjavítás kérdése foglalta le. Elmond­a a jelentés mi történt ebben az ügyben a kormány részéről, kiemeli a visszavont javaslat sá­ré­ves intézkedéseit és hangsúlyozza, hogy a fi­etés pót­ék törvénye sem tudta lecsendesíteni az ország­szerte mutakozó izgatottságot. Különösen sérelmes e törvényben az, hogy a XI—­VI. fizetési osztályok­ban az első fizetési fokozatnak megfelelő pótlékok nem adattak ki s ezáltal éppen a hosszú idő óta szolgáló, többnyire családos tisztviselők szenved­ek anyagi sé­relmet. A választmány a mai közgyűlésen indítvány­t nyújt be amely­be sorolja a sérelmeket és kérni tudja a kormányt, hogy a vég­eges rendezés alkalmával azokat orvosolja. A jelentésben érdekes adat az, hogy az egyesületnek a múlt év végéig 3­24­ közvet­len és 10­3 közvetett tagja volt. A jelentés körül megindult vitát Juhász Ödön nyitotta meg. Kemény­en kritizá­ta az elnökség eljá­rását, azt okolva azért, hogy a fizetésrendezésről szóló javaslat lekerült a napirendről. Vörös László elnök: Nem került le. Juhász Ödön azután köszönetét­­ fejezi ki gróf Batthyány Tivadarnak az állami tisztviselők érdekében a képviselőházban mondott beszédéért, (Felkiáltások : Éljen Batthyány !) amelyet s­­zinte Vörös László el­nöknek kellett volna elmondani. (Derültség.) Hibáz­tatja, hogy a függetlenségi és 48-as párt a rendkívüli parlamenti fegyverekkel való f­elhagyás feltételei közé a Széll-féle fizetésrendezési javaslat változatlan fenn­tartását fel nem veszi. Az elnökség intézkedései őt nem e­égítik ki és ezért az évi jelentést tudomásul nem veszi. (E­­onzus.) Szilágyi József: Támadja a vezetőséget azért, hogy a fizetéspótlákról szóló törvényjavaslat kiáltó igazságtalanságait teljes energiával megszüntetni nem igyekezett, pedig az a javaslat — mely most már törvény — egészen elnyomja a kisebb javadalmazású tisztviselőket a nagyobb javadalmazásúak előnyére. Nem viseltetik bizalommal az elnökség iránt és ezért a jelentést nem veszi tudomásul Benedek Sándor alelnök, a közigazgatósági bí­róság ítélőbírája hangsúlyozza, hogy a választmány megtett mindent, amit csak tehetett. A parlamenthez nem kordált, mert a parlamentnek minden pártja he­lyeselte Tisza miniszterelnöknek álláspontját, hogy egyszerre akarja rendezni az állami és megyei tisztvise­lők fizetését. Tisza azonban tovább ment, amennyiben benyújtotta a fizetéspótlékról szóló törvényjavaslatot és ma már 14 millió korona ki is lett fizetve. Az új rendszerben sérelem kétségtelenül van a kisebb java­dalma ásó tisztviselőkre, amelynek orvoslása végett kérvénynyel is fordulnak a kormányhoz és Szilágyi József felszólalása után a közgyűlés az évi jelentést tudomásul vet­t. Miután minden irányban megadták a felment­­vényt a pénztárnoknak, ellenőrnek és a számvizs­gálóknak és elfogadták a jövő évi költségelőirány­zatot a benyújtott indítványokat tárgyalták. Elsőnek dr. Bíró Bertalan terjesztette elő az igazgató-választmánynak a kormányhoz intézendő fel­­irat-tervezetét és kérelmét melyet a közgyűlés változatla­nul elfogadott. A felirat arra kéri a kormányt: 1. Hogy a végleges rendezésnél az országos kongresszus me­morandumában ki­ejtett kivána­tnakat fogadja el zsi­­nórmértékül, vagy legalább a Ház asztalán fekvő törvényjavaslatban foglalt méreteket tartsa fenn, és hogy intézkedjék a kormány abban az irányban, hogy e törvényjavaslatban foglalt fizetési fokozatok és kár­­pótlékok rendszeresültesenek és hogy ezen intézkedés az 1903. év január hó e­lejétől visszaható erővel bír­jon. (Zajos éljenzés.) Az igazgatóválasztmány ez előterjesztésében, amely Benedek Sándor munkája, többen szóltak mind­annyian elismerést szavazva a kiváló munkálatért és a közgyűl­és azt egyhangúlag magáévá tette. Szilágyi József ind­tványozza hogy az egyesület sürgősen hívjon össz­e országos kongresszust és abból egy monstre küldöttséget küld,ha ő felségéhez, a kor­mányhoz és a törvényhozás elnökeihez, mely kérje őket, hogy a fietésrendezési javaslatban — az oszt­rákhoz hasonlóan — az 1600 koronás minimum ve­tessék fel, továbbá kü­ldöttség keresse fel a függet­lenségi és 48-as pártot, hogy hárítsa el azon hátrá­nyokat, melyek az obstrukció folytán érik az állami tisztviselőket. Az indítványt a közgyűlés elvetette. Kabisz Ferenc kultuszminiszteri osztálytanácsos azt indítványozta, hogy az állam és törvényhatósági tisztviselőknek a budapesti és kolozsvári főiskolákban a Budapesti Napló szakkiadóhivatala Muzeum-körút 18. sz. a. (Takarékpénztári építtet) vai

Next