Budapesti Napló, 1904. március (9. évfolyam, 61-91. szám)

1904-03-01 / 61. szám

Budapest, 1904. Kilencedik évfolyam. 61. szám. Kedd, március 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körut 18. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 kor., tva évre 7 kor., V. évre 3 kor. 50 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér, ügyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. Beharangozás, Budapest, február 29. (V) Az obstrukció, amely sehogysem akar ágyban, párnák közt meghalni, e kri­tikus hét során megkapja hát azt, amit kere­sett: el fog tiportatni. Volt háromhónapnyi ideje, hogy felismerje a helyzetet, a magáét s az országét, s hogy e megismerés alapján félrevonuljon. Nem szerelt le s higgadtan nézve a dolgokat, azt mondjuk, hogy talán jól is tette. Hiszen a nemzeti ügynek nagy csatája még nem volt megvíva, még hátra volt a delegá­ciók ülésszaka, amelyen be kellett következnie a végső és döntő mérkőzésnek az osztrák reakció és a magyar nemzeti eszmének haladása kö­zött. Ha január folyamán félreáll az obstrukció s a közös hadsereg vidáman nekiindulhat az újoncozásnak, ki tudja, ilyen bő termést adott-e volna a delegáció munkája. A hajlan­dóság a Magyarországnak megígért nemzeti vívmányok visszacsinálására vagy legalább csökkentésére még így is megvolt eleinte a katonai kamarillában is, az osztrák delegáció­ban is. Gondoljunk csak vissza az első hadügyi expozéra, amely ezrednyelvé degradálta a magyar államnyelvet és elvi kifogást támasz­tott a magyar tisztek visszahelyezése ellen, továbbá a hírhedt Derschatta - indítványra, amelylyel Ausztria ki akarta ragadni a magyar törvényhozás kezéből a hadúri jogok gyakorlá­sára való alkotmányos befolyás jogát. E hajlan­dóság láttára bizony azt kell mondanunk, hogy az utóbb beállott kedvezőbb fordulat nyilvánva­lóan csak részben tulajdonítható Tisza István ügyes fellépésének s a magyar delegáció fér­fiasabb hangjának; kétségtelenül erősen hatott közre az ellenáramlatok megpuhulásánál az a gondolat is, hogy ilyen zavaros külpolitikai viszonyok között a katonai felfogásnak és az osztrák hencegésnek is be kell adnia a dere­kát, hogy a hadsereg mennél előbb megkap­hassa Magyarországon a most már kéteszten­­dős újonchátralékot. Nem volt tehát ha­szontalan munka, hogy az obstrukció a dele­gáció ülésszaka előtt semmi szín alatt nem akarta bevonni vitorláit. Arra a Damokles­­kardra szükség volt, nehogy a nemzeti vív­mányok sorsát még az utolsó percben is két­ségessé tehessék a velünk szemben mindig részen álló bécsi ármánykodások. De most már le van aratva a termés, be is van takarítva. Áttekinthetjük az ered­ményt, megvonhatjuk az egész küzdelem mérlegét. És kimondhatjuk, hogy bár minden vágya a nemzetnek nem..teljesült, de sokat kaptunk, jóval többet, mint amennyire a küzdelem kezdetén még a legvérmesebb re­ményne­k is számítani merészeltek volna. S ami a fődolog: ezt a sokat, ezt a jóval töb­bet ingyen kaptuk meg. Mikor most egy éve a harc kezdődött, a ma visszavonhatatlanul kiküzdött vívmányok bármelyikéért szívesen odaadtuk volna cserébe a kért létszámeme­lést. És ma e vívmányokat, amelyek egész ösz­­szegükben a nemzeti gondolatnak a véderőben való jelentős térfoglalását képviselik, minden vi­szontszolgálat nélkül vágjuk zsebre: a hadsereg, amely megnyitja sorompóit a dualizmus és a ma­gyar állameszme nemzeti tartalma előtt, e refor­mok fejében csakis a régi újoncjutalékot kapja meg. A vívmányoknak ez az ingyenessége adja a legteljesebb igazolását az ellenzék szí­vós kötelességtudásának, amely a nemzeti erőt szunnyadásából felébresztette, mozgósította, megszervezte, harcba és diadalra vitte. Az obstrukció tehát megtette kötelességét. De egy­szersmind be is fejezte hivatását. Arra a Damokles-kardra mostanában nincsen többé szükség. Le kell tehát oldani a hajszálról, amelyen lóg, aztán visszatenni a nemzeti erő fegyvertárába s ott jól megőrizni, hogy majd a véderőtörvény revíziójának idején újra ki­menhessük s arra a bizonyos hajszálra ismét felfüggeszthessük. Ha az obstrukciót még ezután is folytatnák, az éppen olyan volna, mintha csépléskor is naponta kimennének az aratók a már letarolt szántóföldekre s ott suhog­tatnák kaszáikat a levegőben, a­helyett, hogy erejüket és idejüket a változott évad új fel­adatainak szentelnék. Ilyen bolond erőpazar­lásra a nemzet közvéleményének helyeslése meg nem kapható. Az ellenzék becsületesen elvégezte az egyik dolgát, lásson tehát hozzá a másikhoz. Neki köszönhető, hogy a nemzet győzött; tegye tehát lehetővé, hogy jól hasz­nálhassa ki az ország ezt a győzelmet. Eddig az volt a nemzet ereje, hogy a parlament munkaképtelen volt. De most már arra van a nemzetnek szüksége, hogy az országgyűlés visszatérhessen valahára a hasznos dologtevés utj­ára. Hadakozni egy ellenféllel, aki megadta ma­gát, kardot forgatni egy csatatéren, amelyen nin­csen többé ellenség, — az ilyen furor hungaricus csak nevetség tárgya volna a világon s a nemzetnek sok nagy érdekét kockára tenné. A küzdő­porondról a békés munka műhelyébe szállítja hát az ellenzéket az ország hangulata. Érthetetlennek tartanók, ha az obstruk­­ciós csoport csakugyan erőszakolná a letiport­­atását. Hiszen éreznie kell, hogy ketté van­nak immár metszve azok az idegszálak, ame­lyek a nemzeti lelkesedést az ellenzéki tett­erőhöz kapcsolták. Ha begöngyölné zászlaját s elvonultában magának követelné a győze­lem dicsőségének oroszlánrészét, az ország hálás elismerése követné utjain. De ha az obstrukciót tovább is odaszegzi tor­laszul a törvényhozás elé, hogy ezentúl se lehessen előbbre jutni, holott minden perc­nyi veszteglés az országnak fontos létérdekeit teszi immár kockára, akkor azt kell majd keservesen tapasztalnia, hogy a nemzeti aka- TÁRCA Üdvös félelem. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — írta: Zöldi Márton. Künn hajnalodott, de a nagy körúti kávé­házban még teljes fényben ragyogtak a villamos­körték. Professzionátus és alkalmi lumpák vegye­sen ültek a márványasztalok körül. A pincérek szemeiben álmosság pislogott s a sovány, szelid­­képü pénztároskisasszony leplezetlenül ásított. Hajnali négy óra lehetett, mikor Macsay Berci hatodszor ismételte, hogy elérkezettnek látja az időt, mikor haza illenek menni. A társa­ság, írók, hivatalnokok és piktorok nem vette komolyan Macsay Berci kijelentését. Macsay min­dig a szolidságot prédikálta és a tivornyázást v­itta. Tivornyázás alatt az adott esetben konyakot kell értenünk. Öt perccel előbb távozott a kávéházból Munker Hugó fogorvos egy molett s nem túlsá­gosan fiatal kóristánéval, kire a mindenre képes rágalom se foghatta, hogy valaha szép volt. Még a neve is különösen hangzott: Csákó Bitinek hittük. Munker Hugó — ezt mindnyá­jan tudták — mesés összegeket költött erre a leányra. Tellett. Fényes prakszisa volt. A beava­tottak harmincezer forintra becsülték évi jöve­delmét. Alig hagyta el a kávéházat, mikor Macsay Berci, a társaság félhivatalos filozófusa köteles­­ségszerüen leszólani kezdte a távozót. — Ez is furcsa figura — mondotta. — Már három év óta hizlalja ékszerekkel ezt a Csákó kisasszonyt. Egymaga többet költött reá, mint minden előbbi udvarlója. Ami nem csekélység. Hiszen tudjátok, hogy Csákó kisasszonynak már húsz év óta udvarolnak a népek ezrei. Tizenegy év előtt, igen 1889-ben, magam is két hétig. Ez az aránylag rövid időhatár mind a kettőnket ki­elégített. Végre a jóból kevés is elég. És ez a boldogtalan jogász, kinek felesége Budapest egyik legszebb asszonya, három év óta! Brrr! Micsoda perverz lélek ... Mert tudnotok kell, hogy most hazakiséri Csákót s aztán rohan a feleségéhez, kit határtalanul tisztel és sze­ret. Igen, igen, ha a felesége szóba kerül, egészen átszellemül az arca. Ódailag szárnyal és kéjesen mosolyog . . . S a mellett, mihelyt az utolsó plombot beillesztette az utolsó páciens fo­gába, rohan Csákóhoz, hogy elhalmozza gyöngéd­ségének a fémjelzőhivatal által ellenőrzött je­leivel. ............. Itt Macsay Berci kis szünetet tartott, hogy a rezolució élesebben emelkedjék ki. A rezolució így hangzott: — Ilyen az élet. Aztán többen hozzászóltak a témához. Kon­statálták, hogy az ilyen ízlésbeli tévelygések nem kivételt, hanem szabályt alkotnak. Akinek szép a felesége, az rendesen valami közönséges hölgy után bolondul. És viszont. Ezt­ nem lehet meg­magyarázni, nem lehet okfejteni, ez a levegőben van, mint a nyavalya, s valószínűleg igy marad, míg férjek, feleségek és kedvesek lesznek. Ismét Macsay Berci vette át a szót. — De azért a Munker esete mégis megdöb­bent. Ti csak látásból ösmeritek a feleségét, de én beszéltem vele. Nohát mondhatom, az előkelő, nemes lélek. Igaz, valódi, nincs egy hamis vonás benne s nincs egy hamis foga. Mindig felfrissülve éreztem magamat, valahányszor beszéltem vele. Ebben a pillanatban a fizetőpincér egy ele­gáns hölgyet vezetett az asztalhoz. Macsay Berci nem közönséges drámai emfázissal rúgta hátra a széket. — Csókolom kezeit, — kiáltotta őszinte za­varral — éppen most beszéltem a nagyságos asz­­szonyról. Az elegáns asszony Munkerné volt. Kedves, vonzó szépség, bársonyos arccal s finomrajzu vonásokkal. Mosolyogva kérdezte: — Ah, Macsay úr rólam beszélt? — Igen, csókolom kezeit, voltam oly bátor felemlíteni, hogy nagybátyjának, a számtanácsos úrnak a jubileumán milyen pompásan unatkoz­tunk a tesztok alatt. — Igen, igen, emlékezem. Nagyon kedves, hogy nem felejtette el. — Soha, soha! Csókolom a kezeit.. . Van­nak benyomások ... De hogyan van, hogy a nagyságos asszony . . . ? A szép asszony arca kissé elkomorult. — Csodálkozik, hogy itt lát? Elhiszem. De szomorú kényszerűség ... a férjemet keresem. — A kedves férjét? — kérdezte Berci, nö­vekedő zavarral. — ah, igen, értem, ő szokott ide­járni ... azt hiszem, tegnapelőtt is . . . — Ma éjjel nem volt itt ? . . — Ma? Már­mint ma este? Azaz hajnal­ban, mert azt hiszem, odakünn már . . . terín­­gettét, félötre jár . . . Látja, nagyságos asszo­nyom, ilyen korhelyek vagyunk mi. De ez aligha érdekli a nagyságos asszonyt, miután kedves fér­jét keresi . . . — Igen, vele kell sürgősen beszélnem. — Hát nincs otthon? — kérdezte Berci a legjámborabb arccal. — Csodálom. Itt nem volt, egyáltalában nem volt. A szép asszony kelletlenül vonta össze kes­keny szemöldökét. — Pedig a pincér azt mondta . . . — A pincér? — hebegte Berci — azt hiszem, téved. Biztosíthatom . . . — Köszönöm, Macsay úr, ön nem akar fér­jem ellen vallani. Ez helyes. Szeretem a lova­giasságot még ebben a formában is. Ha meg­engedi, egy kis szívességre kérem.

Next