Budapesti Napló, 1904. április (9. évfolyam, 92-120. szám)

1904-04-01 / 92. szám

Budapest 1904 Kilencedik évfolyam, 92. szám Péntek, április 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: VÉSZI JÓZSEF- BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 kar., Va évre 7 kor., V. évre 8 kar. 50 fillér, egy hónapra 1 kar. 20 fillér. Egyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. A kivándorlás botránya. Budapest, március 31. (v.) Hogy két év óta hazánkból évente százezer ember vándorol ki Amerikába, ezt a statisztika hitelesen kimutatja, a közvélemény tudomásul veszi, a sajtó itt-ott elpanaszolja, s az egyetlen tényezője a közéletnek, amely rá sem hederít a dologra, csodálatosképpen a parlament. A törvényhozás idejéből, figyelmé­ből, tetterejéből erre az irtóztatóan fontos és kimondhatatlanul szomorú kérdésre nem jut egy szikrányi sem. A parlament egyéb dolgokkal van elfoglalva: rezom­iroz, intrikál, taktikázik, ob­struál, — szóval: csupa olyas­­mivel, amire a magyar nyelvben még csak szó sem található. Ellenben az igazán nagy nemzeti kérdések mellett elhalad közömbösen és szótlanul, a magyar nép testén tátongó nyílt sebet még figyelmére sem méltatja. A kivándorlás unal­mas téma, amelynek feszegetése nem ér­dekli a törvényhozókat. Tavaly kénytelenség­­ből mégis foglalkoztak vele, de persze a maguk módja szerint. A kormány törvény­­javaslatot nyújtott be a kivándorlás szabályo­zásáról. Jól megértjük: a szabályozásáról csu­pán s nem a kivándorlás okainak felkutatá­sáról és megszüntetéséről. Azt akarta csupán a kormány, hogy akiket fizikailag elveszítünk, azokat lélekben mentsük meg a magyar nem­zet számára. Ne külföldi kivándorlási ügynökök csábítsák véremnél a tengerentúlra, hanem csak olyanok menjenek ki, akik itthon igazán nem tud­nak megélni. Ezeket is magyar hajók magyar kikötőből szállítsák, útközben magyar gondos­kodás révén találjanak emberséges bánásmó­dot, Amerikában pedig a magyar állam oltal­mazó kezét s a magyar társadalom segítő szeretetét érezzék folytonosan magukon. Ezt akarta az a javaslat. De a kormány, amely benyújtotta, nyilván egyebet is akart. Talán azt akarta, hogy e javaslat révén ráterelődjön a parlament figyelme magára a kivándorlásra, e bajnak végzetes arányaira s arra a szociál­politikai talajra, amelyből ez a nyavalya olyan buján burjánzik elő, úgy véljük, hogy e ja­vaslatnak amolyan sugalló szándéka volt: beléje akarta oltani a törvényhozás lelkébe az ingert a félelmetes méretűvé duzzadt kivándorlási ügy gazdasági és társadalmi hátterének a szemmeltartására. Ha csak­ugyan ez volt az egyik célja, hát ezt a célját nagyon alaposan tévesztette el. A sugallás nem sikerült. A parlament csak­nem vita nélkül jóváhagyta a szabályo­zást, magát a kivándorlást pedig egyszerűen szóvá sem tette. Csupán az érdekelte, hogy az az évente kivándorló százezer magyar em­ber milyen módon jusson el Amerikába, de azt, hogy e százezer embert hogyan lehessen itthon tartani, meg sem vitatta. Legújabban mintha mégis feléje kezdene fordulni a közfigyelem a kivándorlás ügyének. Sőt némely jelek szerint a kivándorlás dol­gával kapcsolatosan erős izgalmak fogják nem­sokára a parlamentet meglátogatni. Szinte természetes a mi viszonyaink között, hogy ilyen gyors fordulatot csakis politikai botrány útján lehet elérni. És csakugyan kivándorlási botrányokról kezdenek az emberek beszélni. Százezer magyar kivándorlónak a hajójegyéről van szó: zsíros falat a hajózási vállalatoknak. Ekkora falatért érdeszfes kissé csauzin­. Hát a csatázás már meg is kezdődött. Egyelőre a sajtóban. Úgy mondják, lesz folytatása a parlamentben is. Ilyen után a kivándorlás kérdése szédületes karriert fog nálunk csinálni. Ha egy kérdést a botrány vesz szárnyaira, biztosra vehető, hogy kiemelkedik a politikai elhanyagoltság szürke porából és magas szárnyalásával magára vonja a közfigyelmet. Kutatni fogják lázasan, melyik hajós­társaság mennyit keres egy-egy hajójegyen, mért kapott szubvenciót az egyik s mért nem kapott a­­ másik; fogadni mernénk, hogy még párbaj is­­ keletkezik a vita során. Szóval, a kivándor­lási botrányok évadja felé evezünk. E disputa rendjén aztán megint szó sem esik arról, ami a legnagyobb, sőt az egyetlen kivándorlási botrány: az évente százezer főre rugó kivándorlásról. E mellett megint elsiklik közvélemény, sajtó, parlament. Az emberek nálunk valahogy beletörődtek abba a ször­nyűséges gondolatba, hogy ez a temérdek vérveszteség hozzátartozik a nemzet rendes anyagcseréjéhez, hogy meg így kell lennie, hogy ez másképp nem is lehet, hogy a ki­vándorlást megelőzni egyfelől képtelenség, másfelől nem is érdemes. Elfogadjuk elfogad­ható valóságnak azt az őrületes abszurditást, hogy ez a haza szűk lett minden gyermeké­nek s hogy tehát természetes folyamatszámba megy, ha minden száz magyar ember közül évről-évre öt elvonul a honi rögről, vándor­botot ragad, a világtenger túlsó partján telep­szik meg s ott értékesíti munkaerejét, tehetségét és szorgalmát. Talán azzal vi­gasztalódunk, hogy a magyar anyák elég serényen szülnek s igy amit a réven el­vesztünk, azt visszakapjuk a vámon; a ki­­vándorlási statisztikával szemben kivágjuk tromful a születési statisztikát s ezzel napi­rendre térünk az egész dolog felett. Az igazi kivándorlási botrányokat pedig nem tudjuk meglátni, mert nem is tekintünk ama tájak felé, ahol tenyésznek. Az egyik kivándorlási botrány például a magyar föld­birtok-politika, amely mellett virágzik a hit­­bizomány, gyarapszik a kötött birtok, egyre jobban terjeszkedik a latifundium, de szem­látomást megőrlődik a középbirtok s rohamosan pusztul a kisbirtokos-osztály. Ezeket a borzasz­tóan gyászos igazságokat kétségbevonhatatlan adatokkal bizonyítja a birtok-statisztika. Mégis ki törődik velük? Ki vonja le belőlük a kon­zekvenciákat? Ki ismeri fel ezen adatok fo- TÁRCA Este van.... — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta : Révész Béla. Stefán Hajdú belerugta a levegőbe idomtalan bakancsát és peckesen — a hasát behúzva, a mellét kimeresztve — rengette a szoba padlóját. A két karját ráfonta a hátára és a lábát csap­­dosva, úgy próbálta a díszmenetelést, amelyért egyébként a hét minden napján ugyancsak po­­tyogtatta a sós könnyüket. Vasárnap este volt és a regruták ott gub­basztottak a legénységi szoba hosszú padján, a sáfránysárgára zsúrolt asztal mellett. Stefán Hajdú tovább próbálkozott, keményen vágta ki a lábát, de egyszerre csak odakapott a bokájához és föl­­ordított: — Benne a görcs . . . és odabicegett a pad­hoz, a sanyargatott lábú baj­társak közé. Stefán Hajdú — akit még négy hét előtt becsületes nevén Hajdú Istvánnak neveztek — meglóbálta kerek nagy fejét és tenyereivel körül­nyomkodta a fájós lábát. A szobában csönd volt, a regruták guny­­nyasztó csoportját halványan világította meg a fölöttük függő petróleumlámpa, amelynek sápadt világossága küzködött, föl-föllobbanva versengett a késő őszi este idesurrant árnyaival. A szomorú­ság borús színe rászállott a bakaágyakra, az ezek fölött elnyúló állványokra és a daróctakaró, a holmit őrző borjú, a kínos gonddal egymásra hajtogatott gúnya, a tetejükön ágaskodó csákó, minden, minden szomorkodott a szobában, a méla árnyak ráborultak mindenre. A regruták pihentek, elgyötört testük ráne­hezedett a padra és a nyakuk, a fejük — melyet a kínos hetekben egyre meresztettek — behúzó­dott a válluk közé. A vasárnapi diszkabát gombjai és lábukon a bakancsok fényeskedtek, sőt ahogy rájuk hullott a petróleumlámpa egy-egy sugara, szikráztak — de a ruha alatt, beljebb, elborult bennük minden és keresztülhúzott testükön a csüggedt érzés, benne a kátyúban sohase leszen másképp .. . Egy ideig nem is beszélgettek, pe­dig a képzeletük egyre hánytorgatta a furcsa gon­dolatokat, de ezek annyira rászállottak a szí­vükre, a lelkükre, hogy egymás mellett, de külön­­külön melegedtek bele emlékeikbe, melyektől régen, nagyon rég elszakadtak már... És kirö­pültek a katonagunyából és újra belezökkentek a polgári sorba, a gyárba, a szántóföldre, a boltba, ahol nem kell peckesen járni, megszakadásig a fegyvert emelgetni. A szenvedéstől megroggyant bakák így pihentek és vasárnap estéjén fáradt fejükben szaba­don kóvályoghattak a múltidéző gondolatok. Ráemlékeztek a néhány hét előtti időre és minden kiszínesedett előttük, ami akkoron csúf, kietlen, ellenséges volt. A munkás visszavágyó­dott az emberevő gyárba, ahol a tűzkeblű kazánok fogyasztották a húsát, tüdejét, a kereskedősegéd rágondolt a pultra, amely mellett naphosszant a lábait váltogatta, estére már a gerince is roppant, és minden, a legrosszabb is, megszépült, mosoly­gott feléjük, ahogy kiteregették maguk előtt pol­gári életüknek apró­ nagy eseményeit. Lelküknek ez a vigasztaló játéka azután megduzzasztotta bennük a beszélő­ kedvet és az új bakák e szo­morú őszi estén, a csöndes, borús szobában val­lottak egymásnak. Egy hosszúképű, szőke fiú áradozva beszélt a fekete világról, ahol ő dolgozott. Beszélt a mély­séges tárnákról, a komor falakról, amelyeken a csákányukkal kocogtattak és a bánya a testé­ből lábuk elé gördítette a csillogó kőszéndarabokat. A bányászfiú szava nem volt gyűlölködő, a fekete rém tetszett neki, sőt dicsérte a tárnákat, ahol jó meleg van ... És rágondolt a hajnali rukkolá­­sokra, a dércsipte mezőkre. Egy másik fiú Pest­ről beszélt. Pincér volt és szívesen magyarázta, hogy élnek az urak ott fenn. Furcsa város az, mikor a nap elmegy aludni, az emberek felkel­nek. Kigyulladnak a villamos­lámpák és az em­berek csak mulatnak. Soha mást nem tesznek. A pesti emberek fütyülnek vagy táncolnak és iszszák a dámákkal a borokat, a pezsgőket, így látta ő mindig... így sorjában mindenki elmondta, mi volt azelőtt, honnan jött, csak az egyik regruta hall­gatott, aki a pad közepén mozdulatlanul ült. Kö­pönyeg volt rajta, melynek széles ujjaiba bele­­csúsztatta a kezeit és a karjait keresztbefektette, úgy pihentek az ölében. — Hát te, barát, hogy kerültél közibenk? — szólt a hallgató regrutához az egyik katona. A „barát“ kiegyenesedett és ránézett a regrutákra. Mindenki tudta róla, hogy papféle volt azelőtt. Ezt se ő mondta, csak a hite volt ilyen és a vi­selkedése rávallott az ilyen életére. Ha beszólt, akkor a szava áhitatosan hangzott és ha végig­feküdt az ágyán, a két karja rögtön keresztbe­ fonódott a mellén, mindig így aludt. A barát ránézett a regrutákra és újra meg­­görnyedt, nagy kopasz feje lehanyatlott a mellére. És mikor a katonák tovább faggatták, hogy élt azelőtt, most már válaszolt, de nyugtalanul és a szemét a földre szögezte: — Megkísértett a sátán, azért vagyok most itten ... Aztán énekelő hangon — ahogy a haj­nali misét olvassák — beszélt tovább,a barát. —... Éppen a fölszentelés előtt. Öt évig vol­tam novicius és már készültek a promócióra. Ekkor egy éjszakán eljött hozzám a sátán . . . Elhozta magával bűnös vágyait és beleoltotta az én tiszta szivembe. Ezóta nem volt se éjjelem, sa

Next