Budapesti Napló, 1904. május (9. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-01 / 121. szám
Budapest, 1604. Kilencedik évfolyam.tol. szám. Vasárnap, május Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körut 18. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : VESZI JÓZSEF BRAUN SÁNDOR Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG Egész évre 14 kor., V* évre 7 kor., Vi évre 3 kor. 20 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér. Egyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. üdv a királynak! Budapest, április 30. (v.) Mikor utoljára járt közöttünk felsége, úgy búcsúztunk tőle, mint Magyarország királyától. Most, hogy újra közibénk tér, úgy köszöntjük, mint magyar királyt. Mostanáig fejedelmünk volt, közjogi állásában nemzetünkkel válhatatlanul egybeforrva, koronázóesküje szerint szabadságaink legfőbb őre s államiságunk oltalmazója, de érzelmeiben tőlünk elszigetelt életet élhetett, mert a frigy, amelyben e nemzettel állt, a jogok és kötelességek jól megalapozott s mindkét részről féltékenyen ellenőrzött egyensúlyának frigye volt. Ám mostantól fogva nemcsak fejedelmünk nekünk I. Ferenc József, hanem honfitársunk is, a magyar nemzet lelkéből lelkedzett hazafi, akinek szivét az érzelmek ugyanazon áradata járja át, mint a miénket, aki a mi nemzeti ideáljainkat választja uralkodói hivatásának céljaivá s akinek keblében öröm, lelkesedés, vagy ugyanolyan rhyzmusban dobog, mint a magyar nép keblében. Magyarország királyává születésénél fogva lett ő felsége, magyar királylyá a saját szabad elhatározása tette. S hogy a magyarok királya magyar királylyá lett, ennek az örömét készül igaz, meleg, hálás lelkesedéssel megülni az ország fővárosa. Mert hogy e legmagasabb, ránk nézve legértékesebb fejlődési fokra jusson el egyénisége, arra felséges urunkat nem kötelezte sem esküje, sem koronázási hitlevele, sem semmiféle törvényes obligó. Erre őt csak a szeretet és a bizalom ösztökélte, nemes szívének ez az önkéntes ajándéka, amelyet a nemzet a maga részéről is hűséges ragaszkodásának fokozásával kíván viszonozni. Zászlót ház a házakra, riadó éljent az ajkakra, legyen ő felségének hétfői bevonulása diadalmenetté, amelynek sugárzó emléke maradjon még utódaink szivében is. Mert mint triumfátor vonul be magyar székvárosábaezúttal I. Ferenc József. Avagy nem az aratja-e a legdicsőbb győzelmet, aki önmagát tudta legyőzni? Élete alkonyán, egy tapasztalatokban és a szenvedésekben is gazdag pályafutás vége táján elfogadjam az utolsó s legbecsesebb leckét is az élet nagy tanítómesterétől, a történelemtől az ősz uralkodó. Megtanulja, hiszi és vallja, hogy e nemzet büszke szabadságvágya a trónnak legbiztosabb támasztéka. Csak rá kell építeni azt a trónt e nép szabadságszeretetére, csak bele kell olvasztani a korona fényét és hatalmát e nemzet alkotmányának ragyogásába és erejébe, és megszűnik legott minden visszavonás, amely negyedfél évszázadon át a dinasztiának is, Magyarországnak is legdrágább erőit megőrölte, a meddő meghasonlás helyébe termékeny egység lép s alkotó harmónia váltja fel a romboló bizalmatlanságot. Ezt az utolsó leckét fogadta el s a benne foglalt tanulságot váltja cselekvéssé mostanában ősz királyunk. Szakit családja előítéleteivel s a régi szűkkeblű tévelygésektől végképp elfordulva, a nagylelkűséggel telitett igazsághoz szegődik királyi szivének pazar melegségével. A sutba kerül az ósdi bölcseség, amely azt hirdette, hogy meg kell bontani azokat, akiken feltétlen hatalommal uralkodni akarunk. A trón magasságába fel tudott immár vergődni az uj korszak új igazsága, hogy erő csakis az egységben van s tehát a népükkel való teljes lelki egybeforrottság a királyok valódi és tartós erejének a forrása. Ez a belátás sugallta felséges urunknak a Rákóczi-kéziratot, amely új korszakot nyit meg hazánk történetében : a trón s a nemzet befejezett lelki egybeolvadásának boldog korszakát. Az ősz Habsburg, aki fennen lobogtatja a legdicsőbb magyar szabadságharc zászlaját, azt a zászlót, amelynek felirata így szól: „A szabadságért!“, megalapítójává lett a második nemzeti királyságnak. Az a csepp Árpád-vér, amely ereidén buzog, ime erősebbnek bizonyult évszázadok csökönyös hagyományainál , keringés közben belefutott a szívbe, abból kiváltotta a bölcs történelmi ösztönt, a faj emlékezését ama TÁRCA Rákóczi hazajön ... Magyarok! . . Hazajön Rákóczi-apátok! . . . Megengedik immár, Hogy hazahozzátok! Ámde most én kérlek Benneteket szépen: Temessétek el Rákóczit Kossuth közelében! . . . * Sárospatak, Kasa, Vagy Borhi kriptája: Mind kicsiny, mind kevés Rákóczi számára! . . . Mintha szólna hozzánk a nagyságos képe: „Temesselek Kossuth mellé Az ország szivébe! . . .“ * Kínos bujdosásban Járták a világot! . . . Mind a kettő értünk Golgotára hágott! . . . Áldott hamvaikat Együvé kell tenni! . . Rákóczinak Kossuth mellett Illendő pihenni! . . . * Sehol e világon Nincs ragyogóbb bőség: Két ilyen fájdalom, Két ilyen dicsőség! . .. Zarándokká válik Az egész föld népe, Hogy meglássa szent Rákóczit Kossuth közelébe’! . . . Ábrányi Emil: Az uj kocsi. ■— A Budapesti Napló eredeti tárcája. ■— írta: Thury Zoltán. A Jurg-cégnek olcsó temetésrendezésekkel sikerült tönkretenni a konkurrenciát. Jurg, aki közönséges asztalosból küzdötte föl magát temetés-vállalkozóvá, hitet tett a Mária-kép és az az előtt pislogó örökmécses előtt, hogy akár ingyen temet mindaddig, míg a másik ilyen intézet tönkre nem megy. S csakugyan majdnem ingyen takarította el az embereket s hájas arcából kipislogva szembe a másik boltra, még egy-egy szemfedőt is odadobott néhia ráadásnak a temetési készségre. — Ezt ingyen, csak vigye, barátom. Majd megfizeti az Istent , csakugyan gyönyörűen emelkedett a forgalom, míg a másik boltos egész nap újságot olvasott a bolt ajtajára akasztott koporsófedél alatt. Közben egy kis kellemetlenség is történt Jung úrral. Nem komoly eset, az üzletember elvégre ki van téve az ilyesminek, különösen ha élelmes. Azonban végzetes lehetett volna az üzletre nézve, ha arra az időre, míg ágyba kellett feküdnie, nevezetesebb halálesetek is estek volna. Nem estek, a silányabb anyagból kaparinthatott el mindössze egyet-kettőt a versenycég. Jurgurral az történt tudniillik,hogy eltörött az egyik lába egyik üzleti útjában. Meghallotta ugyanis, hogy egy magasabbrangú katonatiszt a végét járja, hát tiszteletét tette a családnál. Felsorolta az intézet előnyeit, a siránkozó katonatisztné intett neki, hogy: — Menjen innen, kérem, menjen innen ... Az azonban még nem lett volna baj. Az emberek, de külösen a hölgyek nem elég acélosak a végzettel szemben s Jurg ur hozzá volt szokva ahhoz, hogy azt mondják neki: — Menjen innen. Azonban időközben hazajött a katonatiszt fia, egy izmos fiatal ember s felpofozta Jurg urat és ledobta a lépcsőn. Két hónap múlva bicegve ment be az üzletbe Jurgur. Mintha egyenesen a hasából lépett volna ki az egyik lábával. Kurta, köpcös ember volt tudniillik, de mozgékony. Körültáncolta azt, akivel beszélt. Azóta bicegve, de éppen olyan fürgén. A katonatiszt fiával a tárgyalás csak azután következett el és fényes elégtételt eredményezett Járgyira nézve. A védőügyvéd nem tudta elhitetni a törvényszék-