Budapesti Napló, 1904. május (9. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-01 / 121. szám

Budapest, 1604. Kilencedik évfolyam.­­tol. szám. Vasárnap, május­­ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körut 18. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : VESZI JÓZSEF BRAUN SÁNDOR Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG Egész évre 14 kor., V* évre 7 kor., Vi évre 3 kor. 20 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér. Egyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. üdv a királynak! Budapest, április 30. (v.) Mikor utoljára járt közöttünk­­ felsége, úgy búcsúztunk tőle, mint Magyarország királyától. Most, hogy újra közibénk tér, úgy köszöntjük, mint magyar királyt. Mostanáig fejedelmünk volt, közjogi állásában nemzetünkkel válhatatlanul egybeforrva, koronázó­esküje szerint szabadságaink legfőbb őre s államiságunk oltalmazója, de ér­zelmeiben tőlünk elszigetelt életet élhe­tett, mert a frigy, amelyben e nemzet­tel állt, a jogok és kötelességek jól megalapozott s mindkét részről félté­kenyen ellenőrzött egyensúlyának frigye volt. Ám mostantól fogva nemcsak feje­delmünk nekünk I. Ferenc József, hanem honfitársunk is, a magyar nemzet lelkéből lelkedzett hazafi, akinek szivét az érzel­mek ugyanazon áradata járja át, mint a miénket, aki a mi nemzeti ideáljain­kat választja uralkodói hivatásának cél­jaivá s akinek keblében öröm, lelkese­dés, vagy ugyanolyan rhyzmusban dobog, mint a magyar nép keblében. Magyarország királyává születésénél fogva lett ő felsége, magyar királylyá a saját szabad elhatározása tette. S hogy a magyarok királya magyar királylyá lett, ennek az örömét készül igaz, meleg, hálás lelkesedéssel megülni az ország fővárosa. Mert hogy e legmagasabb, ránk nézve legértékesebb fejlődési fokra jusson el egyénisége, arra fel­séges urunkat nem kötelezte sem es­küje, sem koronázási hitlevele, sem semmiféle törvényes obligó. Erre őt csak a szeretet és a bizalom ösztö­kélte, nemes szívének ez az önkéntes ajándéka, amelyet a nemzet a maga részéről is hűséges ragaszkodásának fokozásával kíván viszonozni. Zászlót ház a házakra, riadó éljent az ajkakra, legyen ő felségének hétfői bevonulása diadalmenetté, amelynek sugárzó emléke maradjon még utódaink szivében is. Mert mint triumfátor vonul be magyar székvárosába­­ezúttal I. Ferenc József. Avagy nem az aratja-e a legdicsőbb győzelmet, aki önmagát tudta legyőzni? Élete alkonyán, egy tapasztalatokban és a­ szenvedésekben is gazdag pályafutás vége táján elfogadja­­m az utolsó s legbecsesebb leckét is az élet nagy tanítómesterétől, a történelem­től az ősz uralkodó. Megtanulja, hiszi és vallja, hogy e nemzet büszke sza­badságvágya a trónnak legbiztosabb támasztéka. Csak rá kell építeni azt a trónt e nép szabadságszeretetére, csak bele kell olvasztani a korona fényét és hatalmát e nemzet alkotmányának ragyogásába és erejébe, é­s megszű­nik legott minden visszavonás, amely negyedfél évszázadon át a dinasztiának is, Magyarországnak is legdrágább erőit megőrölte, a meddő meghasonlás he­lyébe termékeny egység lép s alkotó harmónia váltja fel a romboló bizal­matlanságot. Ezt az utolsó leckét fogadta el s a benne foglalt tanulságot váltja cselekvéssé mostanában ősz királyunk. Szakit családja előítéleteivel s a régi szűkkeblű tévelygésektől végképp el­fordulva, a nagylelkűséggel telitett igazsághoz szegődik királyi szivé­nek pazar melegségével. A sutba kerül az ósdi bölcseség, amely azt hirdette, hogy meg kell bontani azokat, akiken feltétlen hatalommal uralkodni akarunk. A trón magassá­gába fel tudott immár vergődni az uj korszak új igazsága, hogy erő csakis az egységben van s tehát a népükkel való teljes lelki egybeforrottság a ki­rályok valódi és tartós erejének a forrása. Ez a belátás sugallta felséges urunk­nak a Rákóczi-kéziratot, amely új kor­szakot nyit meg hazánk történetében : a trón s a nemzet befejezett lelki egybeolvadásának boldog korszakát. Az ősz Habsburg, aki fennen lobog­tatja a legdicsőbb magyar szabadság­­harc zászlaját, azt a zászlót, amelynek felirata így szól: „A szabadságért!“, meg­­alapítójává lett a második nemzeti király­ságnak. Az a csepp Árpád-vér, amely ereidén buzog, ime erősebbnek bi­zonyult évszázadok csökönyös hagyo­mányainál , keringés közben belefutott a szívbe, abból kiváltotta a bölcs törté­nelmi ösztönt, a faj emlékezését ama TÁRCA Rákóczi hazajön ... Magyarok! . . Hazajön Rákóczi-apátok! . . . Megengedik immár, Hogy hazahozzátok! Ámde most én kérlek Benneteket szépen: Temessétek el Rákóczit Kossuth közelében! . . . * Sárospatak, Kas­a, Vagy Borhi kriptája: Mind kicsiny, mind kevés Rákóczi számára! . . . Mintha szólna hozzánk a nagyságos képe: „Temesselek Kossuth mellé Az ország szivébe! . . .“ * Kínos bujdosásban Járták a világot! . . . Mind a kettő értünk Golgotára hágott! . . . Áldott hamvaikat Együvé kell tenni! . . Rákóczinak Kossuth mellett Illendő pihenni! . . . * Sehol e világon Nincs ragyogóbb bőség: Két ilyen fájdalom, Két ilyen dicsőség! . .­­. Zarándokká válik Az egész föld népe, Hogy meglássa szent Rákóczit Kossuth közelébe’! . . . Ábrányi Emil: Az uj kocsi. ■— A Budapesti Napló eredeti tárcája. ■— írta: Thury Zoltán. A Jurg-cégnek olcsó temetésrende­zésekkel sikerült tönkretenni a konkur­­renciát. Jurg, aki közönséges asztalosból küzdötte föl magát temetés-vállalkozóvá, hitet tett a Mária-kép és az az előtt pis­logó örökmécses előtt, hogy akár ingyen temet mindaddig, míg a másik ilyen in­tézet tönkre nem megy. S csakugyan majdnem ingyen takarította el az embe­reket s hájas arcából kipislogva szembe a másik boltra, még egy-egy szemfedőt is oda­dobott néhia ráadásnak a temetési kész­ségre. — Ezt ingyen, csak vigye, barátom. Majd megfizeti az Isten­t , csakugyan gyönyörűen emelkedett a forgalom, míg a másik boltos egész nap újságot olvasott a bolt ajtajára akasztott kopor­sófedél alatt. Közben egy kis kellemetlenség is történt Jung úrral. Nem komoly eset, az üzlet­ember elvégre ki van téve az ilyesminek, különösen ha élelmes. Azonban végzetes lehetett volna az üzletre nézve, ha arra az időre, míg ágyba kellett feküdnie, ne­vezetesebb halálesetek is estek volna. Nem estek, a silányabb anyagból kapa­rinthatott el mindössze egyet-kettőt a ver­senycég. Jurg­urral az történt tudniillik,hogy eltörött az egyik lába egyik üzleti útjában. Meghallotta ugyanis, hogy egy magasabb­­rangú katonatiszt a végét járja, hát tisz­teletét tette a családnál. Felsorolta az in­tézet előnyeit, a siránkozó katonatisztné intett neki, hogy: — Menjen innen, ké­rem, menjen innen ... Az azonban még nem lett volna baj. Az emberek, de külö­­sen a hölgyek nem elég acélosak a vég­zettel szemben s Jurg ur hozzá volt szokva ahhoz, hogy azt mondják neki: — Menjen innen. Azonban időközben haza­jött a katonatiszt fia, egy izmos fiatal ember s felpofozta Jurg urat és ledobta a lépcsőn. Két hónap múlva bicegve ment be az üzletbe Jurg­ur. Mintha egyenesen a hasából lépett volna ki az egyik lábá­val. Kurta, köpcös ember volt tudniillik, de mozgékony. Körültáncolta azt, akivel beszélt. Azóta bicegve, de éppen olyan fürgén. A katonatiszt fiával a tárgyalás csak azután következett el és fényes elégtételt eredményezett Járg­yira nézve. A védő­ügyvéd nem tudta elhitetni a törvényszék-

Next