Budapesti Napló, 1904. június (9. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-01 / 151. szám

Budapest, 1904. Kilencedik évfolyam, 151. szám. Szerda, június 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körut 18. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : VÉSZI JÓZSEF BRAUN SÁNDOR Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG___________ Egész évre 14 kor., és évre 7 kor., 10 évre 3 kor. 50 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér. Egyes szám Budapestem és a vidéken 4 fillér. Bánffy győzelme: Budapest, május 31. (v.) Szeged megtette azt, amivel saját magának s az országnak tarto­zott : országgyűlési képviselőj­évé báró Bánffy Dezsőt választotta meg. Esz­közeiben nemes, lefolyásában mél­­tóságos és érdekfeszítő választási küzdelem után tetemes abszolút több­séggel Bánffyé lett a győzelem pál­mája. Ez az eredmény közmegelége­dést fog kelteni — merjük állítani, még a szabadelvű pártban is. Ha Bánffy Dezső a parlamenti porondra kíván­kozott s mihelyt arra kívánkozott, erkölcsi kötelességévé lett az első választókerületnek, amelynek mandá­tumára pályázott, hogy a népképvi­selet sorompóit számára megnyissa. Mert nemcsak Bánffy volt csonka a parlament nélkül, a parlament is csonka volt nélküle. Jól megértjük: nem egyéniségének államférfim fajsúlya miatt volt Bánffynak elutasíthatatlan igénye a mandátumra, hanem azért, mert tartalmas és komoly program­­mot adott, e programm alapján ellen­zéki pártszervezkedésre vállalkozott, ezen önként vállalt hivatásának fel­áldozta visszavonultságának kényel­mét s nagydiszti közjogi méltóságát: megannyi jogcím arra, hogy politikai törekvéseinek érvényesítése érdeké­ben helyet foglalhasson a parlament küzdőporondján. Valamikor, a bukás keserűségei­nek első óráiban az a jóslat röppent el Bánffy ajkáról, hogy lesz ő még ebben a mi közéletünkben „tettekkel tényező“. E jövendölésében távoli viharfelhők mennydörgése morajlott; nem is jóslat volt ez, hanem inkább fenyegetőzés, a hatalomtól elütött kormányférfiú bosszuló­ hadjáratának bejelentése. Ezt a fenyegetését Bánffy nem váltotta be, de jóslata im mégis teljesül. A politikai viszonyok mai ala­kulatában csakugyan „tettekkel ténye­zővé“ válik ama puszta tény révén, hogy ismét bevonul a képviselőházba. De vár­jon ugyanaz a Bánffy Dezső lép-e ismét a politikai küzdő­homokra, akit az az emlékezetes parlamenti förgeteg onnan kiszorított? Hej, sok minden megváltozott azóta: a fúzió vissza­­csinálódott, Apponyi párt nélkül és programm nélkül vak aszteroid gya­nánt bolyong a politikai égbolton, a néppárt önönmagában meghasonolva, Ugron Gábor megőrölve és elszi­getelve, Szilágyi Dezső eltemetve és elfeledve, — a mai helyzet csakugyan egyetlen atomjában sem hasonlatos ahhoz, amely Bánffy Dezső bukásában érte el fejlődésének csúcspontját. És mégis elmondhatjuk, hogy semmi sem változott meg azóta olyan meglepő mértékben, mint maga báró Bánffy Dezső. Akkor Bánffy a közjogi kap­csolatot Ausztriával szorosabbra akarta fűzni; ma még az 1848-on is túl­­menve, az 1790—91-iki közjogi alappal kacérkodik. Akkor Bánffy az ischli klauzulát tartogatta tarsolyában, amely a vámközösséget állandósítani akarta; ma a vámsorompók felállításáért kar­doskodik. Akkor Bánffy a párturalom önkényét a durvaságig fokozta; ma a jogállam szabad intézményeinek fejlesztését s a közszabadságok ápo­lását hirdeti a nemzeti politika elő­feltételéül. Akkor Bánffy a pluto­­krácia számára csinált politikát, ma demokratikus húrokat penget s a nagytőkével szemben a progresszív adózás zászlaját lengeti. Egy szó mint száz: az a Bánffy Dezső, aki mosta­nában Tisza Istvánnal szemben az objektív ellenzék szerepére pályázik, valósággal könyörtelen obstrukcióra volna kötelezve, ha véletlenül nem Tisza Istvánt találná magával szem­közt, hanem a régi Bánffy-politikát s a hajdani Bánffy-féle kormányzatot. És mégis, sőt épp az elmondottak miatt örülünk a Bánffy szegedi dia­dalának. Csak hadd jöjjön be a par­lamentbe. És álljon ott helyt új programmjáért, uj ideáljaiért. Szakít­son nyilvánságosan azzal a múltjával, amely hibáival és szertelenségeivel válságokba sodorta a szabadelvűsé­­get. És tegyen raint tettekkel té­nyező félreérthetetlen tanúbizonysá­got arról, hogy uj programmját régi tévedéseinek romjain építette fel. Mutassa meg, hogy ismét megjelenése a parlamentben nem egyszerű vissza­térést, hanem őszinte megtérést jelent, hogy nem a saját múltját akarja iga­zolni, hanem az ország jövőjét bizto­sítani. Akkor igazán szép szerep fog reá várni:­­ a szabadelvű nemzeti ellen­zék szerepe. Eddigelé a nemzeti fejlődés szószólói olyan középpárti alakulások voltak, amelyeknek félreismerhetet­len volt a klerikális jellege. S ebből aztán végzetes optikai csalódások keletkeztek. Például az, hogy a szó- TÁRCA 0 z I e t. •­­ A Budapesti Napió eredeti tárcája. — Irta: Zöldi Márton. Mark Ozvald tőzsdetanácsos finom szi­varral kínálta meg Macher ügynököt irodá­jában. — Foglaljon helyet, kedves Macher — mondotta. Macher rágyújtott és leült. •— Valami üzlet? — kérdezte. — Ahogy veszszük, — válaszolta a tőzsdetanácsos — ön mindenesetre csinos províziót kap. Háromszáz koronát szántam önnek. Igen, háromszáz koronát. Még ma megkaphatja . . . A szegény ügynök hirtelen felugrott a divánról, mint aki attól fél, hogy egy percet is késik. — Tessék parancsolni. Mark Ozwald nem sietett. Kényelme­sen hátradőlt a karosszékben és zsebkésé­nek ollójával vagdosni kezdte körmeit. — A dolog — mondotta — diskrét, nagyon is diskrét. . . — Az nem baj — biztatta Macher. — Én jövő héten esküszöm. — Tudom — mondotta az ügynök. — Millek kisasszony, — sarokház, jó cég. — Nekem a lány tetszik, — mondotta a tőzsdetanácsos hanyagul — hetven per­­centben szerelmi házasság. — Az szép — mondotta az ügynök őszinte elismeréssel. A tőzsdetanácsos folytatta: — De van egy les régi ügyem, hehe, egy kis erkölcsi mankó, hehe ! — Értem. — Tudja, milyen bolond a fiatal em­ber. Ezelőtt kilenc évvel én is bolond vol­tam. Vagy talán nem is voltam bolond. A leány nagyon szép volt. Igaz, hogy pa­rasztlány, hanem ekszvizit. Ha én mon­dom, hogy ekszkvizit. — Elhiszem. — Gömbölyű, piros, tüzes, becsületes. Becsületemre, becsületes. Elhiheti. — Miért ne hinném? Én is ismertem egyet 1872-ben... Csak tessék folytatni. — Mit mondjak? Szerencsétlenné tet­tem. Az ilyesmi nagyon kellemetlen. Hiszen fizettem, de mégis... Becsületemre mon­dom, bántotta a lelkiismeretemet. Maga nem fogja hinni... Az ügynök tiltakozott. — Kérem, én mindent elhiszek. Egy­szer velem is majdnem... A tőzsdetanácsos nem figyelt az ügy­nökre. Néhány pillanatig elgondolkozott, aztán folytatta: — Egy kis fiú született. Talán három­szor meg is néztem. Becsületemre, hasonlí­tott rám. Az orr . . . — Hajlott. — Igen, hajlott. Benne volt hat-hétszáz forintomba. — Az nem megy másképp. — A lány aztán elutazott Budapestről. Hat éve, hogy nem láttam. Lidinek hitták. A vezetéknevét elfelejtettem. Varga, Horvát, Nagy, valami ilyesféle. A nagynénjének bódéja volt a Városligetben. Kofabódé. Annak tudom a nevét, mert olyan furcsa név. Kukáné, írja fel. Macher kivette noteszát és felírta. — így, — folytatta a tőzsdetanácsos — maga felkeresi ezt a Kukánét, megtuda­kolja, hol van Lidi, s aláíratja vele ezt az írást. Minden benne van, az ügyvédem csinálta.­­ — Értem. — Azután itt van ezer korona. Ezt átadja a leánynak, amiért ezt az írást alá­írja. Megértette ? — Hogyne? Olyan egyszerű, mint hi­telrészvényt adni. Megyek rögtön. Csak tessék rám bízni. Úgy aláíratom, mint a pinty. — Két tanú előtt, kedves Macher, ne felejtse. A pocakos ügynök, noha már túlvolt a hatvanon, fürgén, gyorsan távozott. Künn, a lépcsőházban, erősen csóválta a fejét: — Micsoda megbízás, micsoda üzlet!

Next