Budapesti Napló, 1904. július (9. évfolyam, 181-211. szám)
1904-07-01 / 181. szám
mivelőt. És nem látja meg a kormányelnök azt a másik, talán még szörnyűbb társadalmi bajt sem, amely a fajmagyarság táborát pusztítja: a földéhség okozta egygyermek rendszert, a magzatelhajtások förtelmes nyavalyáját, a magyar anyáknak ebből eredő testi elnyomorodását, a népességi statisztikában a születési deficitet s mindazt a temérdek társadalmi kórságot, amely a magyar nép legderekabb részét sorvasztja. Mit ér e vészes jelenségekkel szemben az a recept, amely úgy akar a parasztság baján segíteni, hogy hozzáférhetővé teszi számára a jelzálogkölcsönt, szövetkezeti kölcsönökkel akarja konvertálni a magasabb kamatozású adósságokat s végül parcellázási kölcsönök rendszeresítésével kívánja a birtokszerzést lehetővé tenni? Nem hitel kell a parasztproletariátusnak, hanem a megélhetés lehetősége. Ezt pedig egészen más úton kell keresni és megtalálni: igazságos kataszterrel, a szegény népre nehezedő fogyasztási adók enyhítésével, az egyenes adók terén pedig a progresszív teherviselés elvének legdemokratikusabb megvalósításával; és végül azzal, hogy a vámsorompók felállításával hatalmas lendületet adjunk az ipari fejlődésnek s ezen az uton a kínálkozó munkáskezek számára egészséges versenyt létesítsünk a gyárak és a nagybirtok között, nehogy a két keze munkája után megélni kényszerülő paraszt-proletárság továbbra is ki legyen szolgáltatva a latifundiumok és hitbizományok kényének-kedvének. Ebben a mi hazánkban, az üres jelszavak s a nevetséges vesszőparipák hazájában, divattá vált a birtokminimumról való szociális elmélkedés. Fonák okoskodás! Nem azzal segítünk a kisemberen, ha megvédjük azt a birtokminimumot, amely mellett kényelmesen éhenhalhatni, hanem a társadalmi és gazdasági bajok nagy részét azzal lehetne sikeresen orvosolni, ha helyes korlátok közé szorítanák a birtokmaximumot. Az ingatlan nagytőkének felhalmozódása okozza a ma még lappangva terjedő, de máris végzetes arányú agrárszocializmust. S ha gróf Tisza István épp ma arról beszélt, hogy a politikai betegségeket nem tünetszerűen kell gyógyítani, hanem orvoslásukban le kell menni a pathogén okok fenekéig, hát akkor azt feleljük neki, hogy igaza van, de szíveskedjék azt az ő kétségtelen igazságát a saját kormányzati felfogásával érvényesíteni. Attól pedig, hogy a szocializmus ellen a büntetőtörvény novellájával akar hathatósabb védelmet létesíteni, ne várjon semmi eredményt a kormányelnök. Hiszen a szocialisztikus törekvések tudvalevőleg Németországban hódították a legerősebb s legelszántabb tábort, ahol az ő kiirtásuk végett az állam lesiklott a jogállam talajáról s a rendőrállam ingoványára lépett. A másik tapasztalás pedig az, hogy a szocializmus világszerte elvesztette azt a félelmességét, amely eleinte hozzátapadt. Parlamentképessé lett, mert, a mi hazánkat kivéve, számottevő párttal van képviselve a világ minden törvényhozásában. És államképessé is lett, mert mindenütt számol az állami és nemzeti élet valódi szükségleteivel, forradalmi programmjai békés eszközökkel igyekszik megvalósítani s noha kiforratlanságánál fogva nemzetközinek mondja magát, mindenütt becsületesen támogatja a törvényhozások nemzeti törekvéseit. Következik pedig mindezekből, hogy a szocializmus eszméit az erőszak fegyvereivel nem lehet s nem is kell elfojtani. Az okos politika nem vállalkozik a szocializmus kiirtására, de másfelől ellentállás nélkül sem engedi át neki az állami és társadalmi szervezetet. Hanem arra törekszik, hogy az új eszmékben rejlő feszítő erőt ügyesen fékezze, helyesen kormányozza s ilyen módon hasznos dologtevésre kényszerítse. A dinamit nemcsak rombolni tud, hanem lelkiismeretes és hozzáértő kezekben a bányászatnak elsőrendű eszköze, a föld méhéből a napvilágra hozza a szenet s a szén hajtóerejében és melegében jóléttel árasztja el az emberiséget, bent az erdő mélyén mer búgni a gerlice, mikor a népek processziót tartanak. Ilyenkor látszik Csak, mennyi ügye-baja van az embereknek, mikor egy-egy közbenjáró prófétája támad. Ki halottról, ki élőről tudakozódik, nincs gondolat, nincs szívbeli titkos érzés, mit fel nem tárnának a próféta köve előtt. Ó, ha ez a kő hallana mindent, ha el tudná mondani a sok titkot ... ha el tudná! . . . Jobb, hogy nem tudja, jobb, jobb . . . Lám, hogy pirulának a rapi bárókisasszonyok is, mert ők is itt vannak. Itt, meghajolnak, alázkodnak, nekik is kell valami. Férjhez szeretnének menni. Mi tagadás, ideje volna már. Hej, ha a ragyolci gróf tudná, hogy a három bárókisasszonyka azért ostromolja mélységes áhítattal a prófétát, hogy hajoljon feléjök a szive. ✓ — Most lágyítsd meg, édes prófétám, sóhajtotta a legidősebb bárókisasszonyka, most, csak most a szivét, mert csak minden három-négy esztendőbe jön haza. Ó hajlítsd felém, most, mondta s a földig hajolt (a próféta biztosan elértette, mert sürgetőzik úgy a kisasszony.) Hisznek a hívők, de hát vannak hitetlenek is, ilyen a nagy vörösfejű Etesi Jóska. Férjhez mennie nem lehet, házasodni nem akar, özvegy létére se, meghalt feleségéről nem akar megtudni semmit, nem kiváncsi. Ahol van, ott van, jól tudta éltében forgatni a nyelvét, hát ott tulan is majd csak kipöröl magának egy kis jó módot még az ördögöktől is. " Nagyon istentelen volt ez a Jóska: vörös a haj, hát huncut. Kém lehet más. Álnok lélek, kinek másánt járt az esze, mint a becsületes embereknek. Hétpróbás gonosz, még újságot is olvas. Beleártja magát a próféta dolgába. I— Nem lehet a, mondja, próféta, s megcsóválja nagy vörös fejét. Nem járnak a mai világban csak úgy a próféták. Vége ma ennek a világnak, nincsenek má próféták, csak csalók, így istentelenkedik a vasárnap délutáni tereferén. — Elkárhozol, mondják, de biz , csak nevet. — Hátha nekem van igazam, fogadjunk. Nagy szeplős markát kitárja. — Nem félsz, hogy beléd csap a menykő? — Nem, fogadjunk. Valaki fogad vele. Tíz liter borban áll az egyezség. — Megnyerem, mondja erősfedve. ő tudja, mit csinál, járja a szent erdőt, ott van a processziókon, énekel, imádkozik annak fentje s módja szerint. Két hét is eltelik azonban, a prófétának még sincs hite. Egyszer aztán mégis... ott áll a kő tetején, látja a vörösfejű hun sut is. Leborul a jelenség előtt, de aztán a tiz liter bor mégis csak győz az áhítaton, előbb csak sandítva néz a prófétára. Hátha csakugyan van a dologban valami? Nem szeretne megvakul mégse, inkább veszszen a tiz liter bor. Aztáánmár bátrabban szemügyre veszi a prófétát.t— Hm, gondolja s mosolyogva sunyit maga elé. Tengernép a kő előtt, Palócországban nem maradt otthon asszony, nincs a falukban élő virág, mind idesereglett (igaz, hogy köré is elég akad köztük). Részegen táncol el fölöttük egyegy lepke, nem csoda, ha megittasodott ennyi ragyogó szemtől, ennyi piros szájtól, vékony, patyolaton átsütő forró vér melegétől. Micsoda nagy gyönyörűség, itt a próféta megint, mindenek örülnek, csak a vörösfejű huncut nem örül a prófétának, hanem a tíz liter bornak. Úgy elpárolog a hívők közül, mint a kámfor. Egyenest megy Szécsénybe Horthy főbíróhoz. Négyszemközt szól vele, még így is csak súgva. A főbíró szigorú arca mosolygósra derül, meg egyszerre hideggé válik. — Biztosan tudod? — kérdezi keményen. *— Amint hogy, itt állok, mondja a vörösfejű. — Hm, dörmögi a főbíró, ne szólj senkinek. Az ilyent nem lehet dobra ütni. Elgondolkozott a főbiró s még akkor is úgy állt gondokba merülve, mikor már a vörösfejű huncut régen túljárt árkon-bokron. ........Ott állt a próféta a nagy magas kövön. Hosszú fehér ruha volt rajta s olyan szelíden mosolygó a szeme, mint akkor, hogy a szép Görcs Péternének megjelent először. Lehullt előtte a sok áhitatos lélek, földre borult az Ipoly, völgyének sok hajló lilioma. De igy is látta a próféta, hogy ki köztük a legbünösebb, ... a legszebb. Az, az a rapi Veronika. Csak most feslik meg, most formálodik, mint a fakadó rózsa. Hej, mmüm, mmm Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1904. július 1. III. szám. A miniszterelnök beszélt. Budapest, június 30. Egy magyarruhás öreg bácsi az Apponyi háta mögül hosszasan mesélte ma, hogy ő szereti a nép lelkét tanulmányozni s olyannak ismeri a magyar ember szinérzékét, hogy aki az ő lelkéből a piros-fehér-zöld szeretetét akarná kitépni, a lelkét is kitépné. Gabányi Miklós ennél a szép mondásnál egy könnycseppet törölt ki szeméből — aztán berregni kezdett valamennyi villamos csengő, mert a miniszterelnök emelkedett szólásra. Tisza István beszélt. És igen különösen még sohasem beszélt. Bevezetésül Horánszky Lajosnak akart válaszolni a kisbirtokosok tehermentesítése dolgában s megragadta az alkalmat, hogy szokatlan melegséggel emlékezzék Horánszky Nándorra. — Áruig élt, csak bántani tudta! — fakadt ki az ellenzék. — Amig élt, sokáig álltam vele szemben s amit harc közben róla mondottam, nem sajnálom. De büszkeségem, hogy amikor egy táborba kerültünk, egész szeretetével s egész bizalmával tüntetett ki. Olyan meleg volt a Horánszkyra való emlékezés, hogy Kaas Ivor gyanakodni kezdett: — Ez azért dicséri a megboldogult Horánszkyt, hogy annál jobban üthesse az eleven Apponyit. Hát ebben aztán igaza volt Kaasnak. Mert a miniszterelnök később csakugyan kegyetlen gúnynyal fordult Apponyi ellen, akiről kimutatta, hogy csupa olyan dolog miatt gyanakszik, amit még az előző kor