Budapesti Orvosi Újság Mellékletei, 1907

Bőr- és bujakórtan - 1907-02-21 / 1. szám

4 Bőr- és bujakórtan vonatkozásba. Nevezetesen, miként azt Johanessen állat­kísérleteiből tudjuk, maga a serum fehérjéje az, a­mely a serumexanthemát kiváltja. E theoria ma már megállapodott ténynek vehető, hiszen ismeretes épen az utolsó éveknek theoriás kutatásaiból, hogy min­den , idegen­­fajtájú­­ fehérjés anyag erős reactiót válthat ki a szervezetben; legyen ez az idegen fe­hérje állati vagy növényi eredetű. Biológiailag teljesen mindegy a szervezetre nézve, és arra egyazon ka­tegóriához tartozó elváltozásokat és reactiókat indít meg, akár a baktériumok mérges fehérjéje, akár a mérges állati fehérje (kígyóméreg, skorpióméreg, méh­­méreg), akár a magasabb növényekben található fe­hérjés mérgek bármelyike, mint a ricin, crotin, hat rea. Az idegen vérsavó is, mint erre vonatkozó vizs­gálatokból kiderült, a szervezetre káros hatással lehet; e káros hatás annál intenzívebb, minél távolabb áll az idegen fajta az embertől a Darwin-Ше sorban. Egészen közel egymáshoz álló, rokon fajták egymás vérsavóját aránylag nagyobb, kóros tünetek nélkül simán viselik el; ellenkezőleg pl. a békának, az an­golnának vérsavója a legnagyobb mértékben mérges az emlősökre, az emberre. Ismeretes pl., hogy az an­golna vére e tekintetben különös helyet foglal el, a­mennyiben vére vigyázatlan elbánás mellett a konyha­személyzetnek esetleg megvágott ujján át a szer­vezetbe bejutva, abban nem ritkán a kígyómérgezés­­hez sok tekintetben hasonló mérgezési tüneteket vál­tott ki. Hogy tehát a serumexanthemákat nem az anti­toxin, hanem a serum maga, illetve annak fehérjéje hozza létre, az ezek szerint könnyen megérthető és elfogadható, azonban miként látni fogjuk, e theoriás felvétel magának az exanthemának keletkezését és pathogeniáját nem magyarázza meg. Sok tekintetben érdekesek az exanthemák; közel hozzák — mint összekötő domíniuma a két tudománynak — a derma­­tológiát a serologiával, és érdekes perspektíváját nyi­tották meg nemcsak e két disciplina egyes kérdései­nek, hanem az általános biológia egyes még függő kérdőpontjainak. Először is tehát meg kell ismerked­nünk magával az exanthemával, annak fellépési ide­jével és körülményeivel. A szervezetbe pl. a bőr alá bevitt idegen vér­savó onnan 1—2 óra alatt még akkor is felszívódik, ha (a­mit pl. a Moser-féle vörhenyserum-kezelés megkíván) a serum mennyisége 50—100—200 cm3-t is kitett. A serum felszívódása után pár napig semmi­féle kóros tünet nem észlelhető; hirtelen azonban 8—12 nappal az injectio után megváltozik a kép. Általános rosszullét, láz, mirigyduzzanatok, néha bron­chitis, diarrheák, sőt ritkán dysenteriás tünetek, fehérje­­vizelés, oedemák kíséretében, többnyire azonban min­den egyéb kísérő tünet nélkül fellép az exanthema, a­mely rendszerint urticaria képében jelenik meg. Az incubatio idejében az illető egyén rendesen teljesen jól érzi magát, csakis néha észlelt Pirquet egyes ál­talánosabb tüneteket az incubatio idejének vége felé, melyek között a kissé rosszabb közérzés mellett főleg az apró mirigyduzzanatok domináltak. A leírt tünetek legtöbbnyire abortive jelentkez­nek, főleg pedig olyan esetekben, a­mikor aránylag kevés idegen serum jutott be a szervezetbe; épen ez az oka, hogy Pirquet fellépéséig, főleg serumexan­­themákról szóltak az észlelők, a­kik rendesen a diph­theria-serum után fellépő kóros tüneteket vizsgálgatták, a­mely serumból 10—20 cm 3 kerül átlagosan egy­szerre a gyermek testébe. Ilyen kis mennyiségű serum csakis exanthemát — és azt is csak — az esetek kis számá­ban hozza létre. Hartung pl. részben a német Reichs­gesundheitsamt hivatalos adatai, részben magánadatok alapján (7019 számazott eset) 9-3°/0-ra teszi a serum­­exanthemák számát. Azóta hogy erősebb diphtheria­­antitoxint tudunk előállítani, hogy tehát a befecsken­dett serum mennyisége csökkenthető volt, az anélkül, hogy a szervezetbe bevitt antitoxin mennyisége csök­kent volna, szóval a magas antitoxin-értékű serumok használata óta, ez az arányszám leszállt­­Rittersham­ adatai 1902-ből) 6’45%-ra. Ennélfogva nem­ csodál­­ható, hogy a gyakorlatban csakis az exanthema tűnt fel, főleg pedig azért, mert nem ritkán még neves észlelők sem tudtak éles határvonalat húzni serumexan­­thema és a diphtheria reconvalescentia idején másodlagos fertőzményként fellépő skarlát között, annyira hasonlít néha az előbbi külső körülményeiben a másodikhoz. Pedig hogy már a prognosis, a separálás stb. tekin­tetében a benignus serumexanthemában szenvedő beteg más elbírálás alá esik a skarlátosnál, azt fejte­getnem felesleges. Pirquet az eddigi észlelőkkel ellentétben olyan klinikán, az Escherich-én, dolgozott, a­hol nagy serum­­mennyiségek kerültek beoltásra. A Moser-féle skarlát­­serumból, mint említők, 100—200 cm3 is beadható, sőt a szerzők épen ezektől az adagoktól láttak szép sikereket; ilyen mennyiségek beoltása pedig már az esetek nagy többségében nemcsak a serumos kiütést váltja ki, hanem ezzel karöltve és bizonyos időbeli összefüggésben a többi vázolt kóros tünetet is. Pir­quet tehát abban a helyzetben volt, hogy felismerte azt a körülményt, miszerint a serumos exanthema csakis legállandóbb, legkönnyebben megfigyelhető, és ezért meg is figyelt alkotó eleme egy egész, typusos, és a többi ismert betegségtől élesen elkülöníthető tünetcsoportnak, a­melyet ő sérumbetegségnek el is nevezett. Jegyezzük meg, hogy ez elnevezést ma a szerzők el is fogadták (maladie du sérum, malattia di siero stb.), documentálva ezzel azt, hogy a Pir­quet felfogását e betegség lényegéről és önálló létéről elismerik. Említettük már, hogy a kiütés a legállandóbb és néha egyedüli tünete a sérumbetegségnek. E ki­ütés sokféle alakot ölthet; leggyakrabban csalánkiütés formájában jelentkezik ; máskor összefolyó vagy fol­tos, (skarlátszerű), erythemás (kanyaróhoz hasonló) végül — a legsúlyosabb alakokban —­ exsudativ jel­legű polymorph kiütések észlelhetők. Általában véve mondhatjuk, hogy sem a serum mineműsége, sem pedig mennyisége direct, egyenes vonatkozásba nem hozható a kiütés formájával; egyazon serum külön­böző egyéneken különböző alakokat hoz létre; ellen­ben mint Pirquet megjegyzi, a bőrnek reactioképes­­ségében kell keresnünk az okát a kiütés jelzett kü­lönbözőségeinek. Tényleg Pirquet-nek e tárgyra vonat­kozó, rendkívül alapos és kimerítő munkájában. (Die Serumkrankheit 1905. Deuticke) találunk egyes ész­leleteket, a­melyek e felfogás helyessége mellett tanúskodnak, így látjuk pl. hogy egyes eseteiben testvérek serumexanthemája egyazon képet mutatta. Lehetne ugyan felvetnünk azt a kérdést, vájjon nem tartalmaz-e a vérsavó különböző anyagokat, a­melyek közül az egyik pl. az urticariát, a másik az 1. szám.

Next