Budapesti Orvosi Újság, 1935. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1935-07-11 / 27-28. szám
610 BUDAPESTI ORVOSI ÚJSÁG 1935 — 27—28. szám halálozási százalék lényegesen csökkent, mégpedig azoknak a közleményeknek az adatai szerint, amelyek a műtét mellett, gyógysavóval történt kezelésről számolnak be. A hashártyagyulladásnak gyógysavóval történő kezelése francia eszme. A német Heyde már 1908-ban nagy jelentőséget tulajdonított féregnyúlványoknál az anaerob baktériumoknak és Parisban ikonikoff kísérletekkel mutatta ki, hogy bélleszorításnál az anaerob kórcsírok jelennek meg először a hasűri izzadmányban és csak jóval később az aerob baktériumok. Ebből a tényből kiindulva Weinberg francia serológus, a hashártyalob főokozójának az anaerob baktériumokat tartván, gyógysavót készített a bélben található fontosabb anaerob kórcsírok ellen. Ezt a gyógysavót a Pasteurintézet készítette s innen Pasteur-keveréknek is hívják. E gyógysavót 1920-ban Delbet próbálta ki, Mitchel és Mathieu pedig 35 üszkösödő féregnyúlványlábnál alkalmazta. Közülök 8,5% halt meg. Franciországban és Angliában ezt a gyógysavót használják még ma is. Németországban a gyógysavós kezelés más utakon indult meg. Katzenstein állatkísérletei alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy az átfúródásos hashártyaloknál a súlyos mérgezéses (intoxicatiós) tüneteket a colitoxinok idézik elő. A toxinok helyi folyamatot indítanak meg, melynek kapcsán a féregnyúlvány részben, vagy egészen elhal. Ezért coli peritonitis genyéből a marburgi Behring-művekkel polyvalens savót készíttetett, melyet a genyes hashártyalob gyógyítására használt fel, 25 cm3-t fecskendezett lassan gyűjtőérbe, egyidejűleg 75 cm3-t izomzatba. Szükség esetén több napon át egymásután megismételte az adagot. Tapasztalatairól 1927. év derekán számolt be. Kísérleteit Kropp, Litdemann, Hennings, Petrikovszky, Kökler, Spitzer folytatták, a két utóbbi a hasürbe fecskendőst is jónak találta. Löhr a Zeissler-féle bakteriológiai vizsgálat alapján 1928-ban nyomatékosan arra figyelmeztetett, hogy a bélből kiinduló hashártyagyulladásnál mindig számolni kell az anaerob baktériumok jelenlétével és toxinhatásával. Löhr ezt a nézetét öt évvel később oda módosította, hogy az anaerob kórcsírok olyan szövetben, amelyen a vér bőségesen átáramlik, élni nem tudnak s így sem a hasüregben, sem a tüdőkben, sem az agyban az anaerob baktériumok nem tenyésznek. A kísérleti állatoknál a hasüregbe juttatott igen virulens anaerob spórák csomókban elhelyeződve eltokolódtak és később a phagocyták elpusztították őket. Beismerte, hogy az emberi hashártyagyulladásnál a baktérium colinak is fontos szerepe van, de nem tartotta figyelmen kívül hagyhatónak az anaerob toxinok hatását sem. Ezen elméleten alapszik a Behring-féle peritonitis serum, mely a baktérium coli és a Welch—Frankel-féle bacillus ellen tartalmaz ellentesteket. Kunz ilyen gyógysavóval kezelte hashártyagyulladásban szenvedő betegeit, közülök 13% halt meg (1932). Riemann eseteiben féregnyúlványlókhoz társult hashártyagyulladásnál 4,5%, egyéb eredésű hashártyagyulladásnál 20,9% halt meg az ugyanezen gyógymóddal kezelt betegek közül. Hilgermann és Pohl 1929-ben más oldalról kísérlik meg a hashártyalob gyógysavas kezelését. Ők sem a baktériumoknak, sem az anaerob baktériumoknak nem tulajdonítanak szerepet, hanem szükségesnek tartják minden egyes esetben annak a megállapítását, hogy milyen baktérium idézte elő a gyulladást. Féregnyúlványloknál kórokozónak elsősorban a pneumococcust, másodsorban a streptococcust, továbbá a diphtheria- és a Plaut-Vincent-bazilusokat, spirochaetákat tartják s így ezek ellen termelt specifikus serumot javasolják aszerint, hogy az eltávolított és csírátlanul (sterilen) csapolt féregnyúlványban milyen virulens baktériumot lehet találni. Igazán súlyos hashártyaloknál a coli serumot elégtelennek tartják, csak ingergyógykezelésnek minősítik , és valóban hatékonynak csak azt a gyógysavat vélik, amelyet a beteg saját baktériumaiból állítanak elő; ez a kívánság azonban, az idő rövidsége miatt, kivihetetlen, hogy antitoxint készítsenek mindig azokból a baktériumokból, amelyek az illető sebész működési helyén otthonosak, — semmi esetre sem távoleső serumtermelő intézetben készült antitoxin, — mert így megközelítőleg mégis azt az antitoxint kapja meg a beteg, amelyre szüksége van a specifikus kezeléshez. Az 52 ily módon kezelt beteg közül 8 halt meg, 2 beteget serumon kívül sikeresen kezeltek autovaccinával is genyes izületi áttételek, illetőleg pyocyaneus sepsis miatt. Gundel és Süssbrich szerint nemcsak coli és anaerob baktériumok ellen kell adni savót, hanem enterococcus ellen is. Ők is a specifikus kezelés mellett érvelnek, szükségesnek tartják annak kivizsgálását, milyen baktérium idézte elő a hashártyagyulladást és a Höchsti-gyár által forgalomba hozott olyan gyógysavót fecskendeznek be. Négyféle savót ajánlanak, úgymint: gázfiszek, coli, enterococcus elleni; coli és enterococcus elleni, csak coli, csak enterococcus elleni serumot. Szerintük minden gyomor- és bélresectiónál prophylactikusan kell a polyvalens serumot befecskendezni. Ha a gyógysavas kezelésnek kialakulását áttekintjük, látjuk, hogy, míg kezdetben csupán az anaerob baktériumok, majd kizárólag a colibacterium mérgének leküzdésére törekedtek, újabban határozottan hangsúlyozzák, hogy minden hashártyagyulladásnál a műtét alkalmával meg kell határozni a kórokozó baktériumot s ennek megfelelő antitoxint kell adni. Magam a kérdéshez főleg azoknak a tapasztalatoknak az alapján óhajtok hozzászólni, amelyeket volt osztályomon, az Új Szent János-kórház gyermeksebészetén gyűjtöttem, mivel az ott összeállított statisztikában csaknem kizárólag általam operált esetek szerepelnek. E statisztika adatai csak azokra a gyermekekre vonat