Budapesti Szemle. 1860. 9. kötet, 28-30. szám

28–29. szám - IRODALMI SZEMLE - Petőfi bemutatása a francziáknál. S. F.

szerény külsejű, de büszke ifjú lép be Vörösmartyhoz, s kéri, hadd mondjon neki egy verset. A komoly mester, kit gyakran ostromoltak már ily vendégek, hiába szerette volna elutasítni az alkalmatlant, vagy legalább megmenekedni azon fenyegetéstől, hogy maga a szerző olvassa fel neki versét. Nem volt mit tenni, megadta magát, mint az elbúsult patiens,de mindjárt hogy meglepetett! Az első versszakok megütik fülét, szeme fényleni kezd, öröm fut el arczán és mosolyog, s mihelyt a fiatal csengő hangon elvégzi az olvasást, a nemesszivü mester így szól hozzá : „Ifjú barátom, te vagy Magyarország első költője!" Az elődétől ily nemesen fogadott és megkoszorúzott költő Petőfi Sándor volt." Így fog hozzá, s ily regényes modorban folytatja barátunk, a franczia essay-író, költőnk életrajzát, melyet fölösleges ide iktatnunk s némely pontatlanságait czáfolgatnunk. Érdekes­ látnunk, mit mond a franczia kritikus Petőfi költé­szetéről. „Petőfi Sándor költeményei"-ről, melyek 1844-ben jelentek meg, így nyilatkozik : „Mindazon érzelmek, a melyek a költőben kóbor­lásai közt támadtak, öröme és fájdalma fölkiáltásai, ifjúi föllángolása, vegyítve az olykori csüggedés búskomorságával, az ország széltében és hosszában tett kalandozása, a csárdákban támadt merengései, tréfás vagy érzékeny ötletei, melyeket benne a világ közvetlen szemlélete ébreszt, s teszik költeményei tárgyát. Igaz, hogy mindezekben nem igen van kitűnő alkalom a lyrai eszmék magasb szárnyalására. Petőfi még nem énekel ekkor hazáról és szabadságról. 1) Hogyan történt mégis, hogy a czigányélet e képe annyira megragadta a képzeletet? Hogyan történt, hogy ő kalan­dort, kaszárnya e menekültjét, e kifü­työlt színészt az első őszinte szavakra oly örömmel fogadták és úgy üdvözölték, mint nemzeti költőt? Két körülmény fejti meg e rendkívüli sikert. Czigány, nem czigány, Petőfi Sándor Magyarországot festette, s ezt oly egyszerű és férfias, oly ismerős és éretteljes hangon tevő, a minő még sohasem csengett a magyar fü­lbe. Az öt megelőzött mesterkélő művészek kimért és akadémikus modorának semmi nyoma művein. Csak ösztönére hall­gatva a naiv dalos újra föltalálta a primitív költészet elveszett hangjait. Akár szerelmét, akár asztaltársaival Magyarország borát énekelte meg, mindig valami férfias emelte ki tárgyát a köznapiságból. Most egy tekintet búsítja el, majd a csapszék démona zavarja meg , de sohasem ad verseiben helyet a tehetetlen melancholiának, s ép oly kevéssé az élvezet lázas mámorának. Rendkívül eleven fogékonysága mellett is mint férfi tud uralkodni magán. Ne higyetek neki, mikor életuntságot és halált emleget, a szenvedély kicsalta e rövid fölkiáltást a következő perczben már elfelejti A lélekre nézve semmi fárasztó, semmi nyűgöző nincs még azon vétkes örömeiben se, melyek igen gyakran sugallják a magyar költő verseit. Szive helyén áll, lelke éber. Az erkölcsi sikamlások közepett is mindig kitör a tevékeny élet szeretete .) A­mi különösen a hazát illeti, tudjuk, hogy nem áll.

Next