Budapesti Szemle. 1887. 52. kötet, 130-132. szám
130. szám - ÉRTESÍTŐ - Justh Zsigmond: Káprázatok. – e.s
tikai elméleteit; mindenek előtt merjen saját szemével látni, merjen saját szívével örülni, bánkódni, és csak azután lépjen újra az írói porondra. Hajlékony képzelme annyira beleéledött idegen mintákba, hogy idő kell, míg megtalálja a maga útját. Szellemi batyujában még több a máshonnan átvett, mint az, mit magából merített. Ezért még jellemző ereje is csak kezdetleges —éles, eredeti detail rajzot nem igen találunk — s legigazabb ott, hol a zürichi deákról beszél, ki végtelen sokat olvas és még alaktalanul álmodik. Magyar földről vett személyeinek például nem igen van levegője, faji jellege, különössége. Nagyvilági bábok, melyeket nem élénkítenek az életből eredeti módon ellesett vonások. Az egyik elbeszélés egy tönkre ment magyar grófról szól, a másik egy magyar költőről, kinek a Margitszigeten egy híres színésznővel van érdekes csevegni valója. — Csakugyan így áll a dolog ? Én azt gondolom, nem így. Belényesi Kálmán gróf nem Belényesi Kálmán, hanem egy szerepét eljátszott vicomte, s az sz . . . i vendéglő ízléstelen fényű terme pedig egy párisi restaurant kopott aranyozású szobája. A pusztán élvező és csak őseiben büszkélkedő gentry bukását rajzolni: hálás és korszerű tárgy. De akkor hősünket honi szemmel is nézzük s ne egy elhasznált párisi typus mintájára alkossuk meg, így a rajzban csak a név magyar; maga a rajz utánzat, mint a párisi «nippes»-ekkel tíz a kereskedés. Ilyen a harmadik elbeszélés is, melynek hőse Szeghalmy Gábor, *a modern költő s nyugtalan viveur», ki az elbeszélés elején «mereven néz maga elé*. Szerzőnk mást mond, de azt hiszem azon gondolkozik ez a nyugtalan viveur, hogyan juthatott ő ilyen bajuszos, mázsás névhez, mint Szeghalmy és Gábor. Tessék a Gábort — nem bánom — Mr. Anatole-lal s a Margitszigetet a Bois de Boulogne-nal fölcserélni s a dolognak már nagyobb «chic»-je lesz. Elbeszélésünk eredetisége főleg abban áll, hogy a szerző bizonyos néma tisztelettel tekint hősére. A mulatságos fordulat pedig benne az, hogy Mr. Anatole elegantiája, szellemes rové-volta, kiábrándult költőisége és persa szőnyegei sokkal jobban imponálnak magának a szerzőnek, mint olvasóinak. Részünkről — ha ugyan még meg nem haragudott reánk, mit őszintén sajnálnék — arra kérjük, áldozza föl az isteneknek Mr. Anatolet s maradjon meg ő egyszerűen s egészen Justh Zsigmondnak. Ettől való például az utolsó novella staffageja: a szép Zürich, a zöld Limmathtal, a tóval s festői utczákkal. Látszik, mennyire tet-