Budapesti Szemle. 1891. 65. kötet, 169-171. szám
170. szám - ÉRTESÍTŐ - Nyílt levél a szerkesztőhöz. (Jászai Mari asszony Elektrája). – Spectatortól
sébe mélyedni. Csak hivatkozni akarok a jó ízlésre, melynek a színpadon mindig uralkodnia kell. Előttem áll magának Jászai Marinak azon alakítása, melyivel, talán tíz esztendővel ezelőtt, Antigonét a nemzeti színpadon először bemutatta. Akkor egész alakítása a művészileg szépre törekedett. Magatartása nyugodt volt és méltóságos, szavalata mindenek fölött érthető és világos, hangja még az indulatok kitöréseiben is csengő és tiszta, mozdulatai plasztikusok, arcza egy Niobe fájdalmának méltó kifejezése. Milyen ellenkező valami ez az Elektra. Milyen kevés egyszerűség, milyen sok extravagantia. Nem örömest követem el azt a gyöngédtelenséget, hogy azon külső változásokat érintsem, melyeket e tíz évi idő a művésznő megjelenése tekintetében okozott. Bizonyára nem is követném el, ha játéka azt tanúsítaná, hogy ő maga számot vetett ezekkel. De egyenesen az ellenkezőt tanúsítja. A művésznő szántszándékkal látszik oly művészi fogásokhoz szegődni, amelyek ezt a változást minél jobban szembeszökővé tegyék. Szembeszökővé öltözetében, mozdulataiban, hangján és szavalatán egyaránt. Nem elég, hogy az a fekete lebernyeg, melybe magát burkolja, nem palástolhatja el a termetnek" oly domborulatait, amelyeket Antigoné fehér leplének még nem kellett rejtegetnie : a művésznő, különben is túlságos számú földreomlásai közben, keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felső test a földre lapul, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem épen a legplasztikaibb. Milyen nem eszthetikai hatású idomtalan tömeg az, ami ott a földön hentereg. Nem elég, hogy annak a lebernyegnek fityegő rongyai a lábak idomtalan bocskorait minduntalan föltárják : a művésznő, felvonás kezdetén, a függöny emelésekor, tehát előkészülten, e bocskoroknak krétaporos széles talpait, mint két ágyút, szögezi a nézőkre és ilyen helyzetben marad mozdulatlanul, egy negyed óráig. Vagy, ha számot vet a művésznő magával, vajon nem veszi-e észre, hogy az a szökdelés, melylyel Orestes életbenlétén való öröme kitörésekor a színtéren ide-oda robog, megdobogtatja a padlót és port ver föl súlyának természetes következményeként ? Nem veszi-e észre, hogy arczjátékában, kivált a dacz kifejezésénél, a kellő határok megtartására teljesen öntudatos művészi mérséklettel kell most már ügyelnie, mivel e határon túl a groteszk és a torz kezdődik ? Nem veszi-e észre, hogy a szenvedélyek magas skáláin hangja a túlságos erőltetés miatt, rikácsolóvá lesz, szavalata pedig a túlságos rohamosság miatt érthetetlen hangzavarrá tolul össze ? Nem veszi-e még azt sem észre, mennyire visszataszító és illemsértő mez nélkül hagyni vállát és hónalját, hogy karjának folytonos magasra emelésekor oly részeket tárjon a néző elé, amelyeket a természet épen nem szánt a közszemlére. Nem, nem ! Ezek láttára Kazinczy nem sikoltana föl örömében.