Budapesti Szemle. 1891. 65. kötet, 169-171. szám

170. szám - ÉRTESÍTŐ - Nyílt levél a szerkesztőhöz. (Jászai Mari asszony Elektrája). – Spectatortól

sébe mélyedni. Csak hivatkozni akarok a jó ízlésre, melynek a szín­padon mindig uralkodnia kell. Előttem áll magának Jászai Marinak azon alakítása, mely­ivel, talán tíz esztendővel ezelőtt, Antigonét a nemzeti színpadon először bemutatta. Akkor egész alakítása a művészileg szépre töre­kedett. Magatartása nyugodt volt és méltóságos, szavalata mindenek fölött érthető és világos, hangja még az indulatok kitöréseiben is csengő és tiszta, mozdulatai plasztikusok, arcza egy Niobe fájdalmá­nak méltó kifejezése. Milyen ellenkező valami ez az Elektra. Milyen kevés egy­szerűség, milyen sok extravagantia. Nem örömest követem el azt a gyöngédtelenséget, hogy azon kü­lső változásokat érintsem, melyeket e tíz évi idő a művésznő meg­jelenése tekintetében okozott. Bizonyára nem is követném el, ha játéka azt tanúsítaná, hogy ő maga számot vetett ezekkel. De egye­nesen az ellenkezőt tanúsítja. A művésznő szántszándékkal látszik oly művészi fogásokhoz szegődni, a­melyek ezt a változást minél jobban szembeszökővé tegyék. Szembeszökővé öltözetében, moz­dulataiban, hangján és szavalatán egyaránt. Nem elég, hogy az a fekete lebernyeg, melybe magát burkolja, nem palástolhatja el a termetnek" oly domborulatait, a­melyeket Antigoné fehér leplének még nem kellett rejtegetnie : a művésznő, különben is túlságos számú földreomlásai közben, keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felső test a földre lapul, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem épen a legplasztikaibb. Milyen nem eszthetikai hatású idomtalan tömeg az, a­mi ott a földön hentereg. Nem elég, hogy annak a lebernyegnek fityegő rongyai a lábak idomtalan bocskorait m­induntalan föltárják : a művésznő, felvonás kezdetén, a függöny emelésekor, tehát előkészülten, e bocskoroknak krétaporos széles talpait, mint két ágyút, szögezi a nézőkre és ilyen helyzetben marad mozdulatlanul, egy negyed óráig. Vagy, ha számot vet a művésznő magával, vajon nem veszi-e észre, hogy az a szökdelés, melylyel Orestes életbenlétén való öröme kitörésekor a színtéren ide-oda robog, megdobogtatja a padlót és port ver föl súlyának természetes következményeként ? Nem veszi-e észre, hogy arczjátékában, kivált a dacz kifejezé­sénél, a kellő határok megtartására teljesen öntudatos művészi mér­séklettel kell most már ügyelnie, mivel e határon túl a groteszk és a torz kezdődik ? Nem veszi-e észre, hogy a szenvedélyek magas skáláin hangja a túlságos erőltetés miatt, rikácsolóvá lesz, szavalata pedig a túlsá­gos rohamosság miatt érthetetlen hangzavarrá tolul össze ? Nem veszi-e még azt sem észre, mennyire visszataszító és illem­sértő mez nélkül hagyni vállát és hón­alját, hogy karjának folytonos magasra emelésekor oly részeket tárjon a néző elé, a­melye­ket a természet épen nem szánt a köz­szemlére. Nem, nem ! Ezek láttára Kazinczy nem sikoltana föl örömében.

Next