Budapesti Szemle. 1892. 72. kötet, 190-192. szám
192. szám - ÉRTESÍTŐ - Keményfy Dániel: Történeti tanulmányok. – H. K.
és mélyebb értelemben, melyet a modern philologia megállapított. Ne nyomorítsunk meg tíz embert egyazon föladat megoldásával, mikor ezt egy ember is kényelmesen elvégezheti. 1. Történeti tanulmányok. Irta Keményfy Dániel. Székesfejérvárott. Nyomatott Számmer Kálmán könyvnyomdájában. 1892. Csak a tartalomjegyzékre kell pillantanunk, hogy meggyőződjünk a kötet változatos tartalmáról. Tomory Pálról és a mohácsi vészről szól az első tanulmány és Deák Ferenczről az utolsó. Közben azután különféle alakok vonulnak föl a különböző századokból, Apafi, II. József, a magyar testőrök, Széchenyi, Wesselényi, a magyar költők és tudósok, sőt Deáknál sem állapodik meg a szerző, átátcsap az egykorú történetre is, különösen a véderő-vitára. Örömmel lapoztuk végig a kötetet. Nem mintha új szempontok, vagy valami kiválóbb történeti alakítás kötötték volna le figyelmünket. A szerző nem lép föl nagy követelésekkel. Szerény, de érdemes munkát végez. Nagy érdeklődéssel olvassa a magyar és az általános történetre vonatkozó könyveket s igyekszik világosan s minél kevésbbé száraz formában tájékoztatni másokat is olvasmányai tartalmáról. Úgy látszik, hogy különösen az ifjúságot kívánja olvasóinak. Óhajtjuk, hogy minél több olvasója legyen, többnyire hasznos okulást meríthetnének e könyvből. E hasznos tanulság csak gyarapodnék, ha a szerző kerülné például az ily jellemzést: Apafi . . . premier minisztere, Teleki volt a legnagyobb cselszövő. Ez a Csereire emlékeztető mondás az Apafi udvartartását ismertető tanulmányban fordul elő, melynek czíme : Az utolsó fejedelmi udvar Erdélyben. Az egész tanulmány igen érdekes olvasmány, de ha már Telekit is meg kellett említeni benne, mégis csak többet, vagy legalább mást kellett volna róla mondani. Különben el kell ismernünk, hogy a szerző nagy méltánylattal szól az erdélyi udvar nemzeti hivatásáról, az igaz, hogy nem mindig szerencsés kifejezésekkel, mert ha azt mondjuk, hogy «Erdélynek fejedelmi kora rikítóan viselte magán a magyar jelleget", itt a rikítóan szót még gáncsnak vehetné valaki. De mégis ki kell emelnünk e méltánylatot a protestáns fejedelmek iránt, mert tudnunk kell, hogy a szerző katholicus egyházi férfiú, vagy ha világi is, buzgó híve egyházának. Felekezetisége csak egy helyütt zavarja erősen a történeti tárgyilagosságot és pedig a Tomori Pál és a mohácsi vész czímű tanúi-