Budapesti Szemle. 1911. 146. kötet, 412-414. szám
414. szám - PETŐFI. – Jakab Ödöntől
graph — a legtávolabbi és legcsekélyebb hatásokra is nyugalmából azonnal kilendült. Mert ő Olaszország czímű versében épp úgy dalra került az 1848 februárjában kitört nápolyi és szicziliai forradalom messziről jövő hírére, mint ahogy szintén dalba kapott látására annak a különben csekély fontosságú «tyúk anyó»-nak, mely édes anyja kedvencz jószága volt. Ennyire magában álló, külön egyéniséget alig találni még egyet az irodalmakban. Érintkezésében igen sokszor érdesnek mutatkozott; Vajda János szerint «rúgott, mint a puska, mely erősen van töltve». Könnyen lobbant, mint a puskapor, érzékeny volt, mint a hőmérő higanyos oszlopa és indulatos, mint a Tisza, áradáskor. Elhatározása gyorsan fogant s természete büszke, merész, igaz, őszinte, felettébb daczos és követelő volt, de másfelől hamar ellágyuló s teli halálos áldozatkészséggel. Ha másik nagy magyar költőtársával, Arany Jánossal, hasonlítjuk össze: roppant elhajlásokat találunk a két alak jelleme között. Arany józan, csendes, igénytelen, békeszerető, kissé nehézkes, majdnem esetlen természet s mint az Alföld egészséges népe: az éles és aprólékos megfigyelés méla munkájával végzett szemlélődésnek kedvelője és mestere. Bölcs életfelfogása legtöbbnyire egyensúlyban tartja örömét és bánatát, hajlandóságát és neheztelését. Lelke nehezen melegedik fel, de ha egyszer felmelegedett, mint az alföldi tanyák búbos kemenczéje, egyenletes melegét sokáig megtartja. Merő ellentét Petőfivel! De hát most már melyik az igazibb magyar? Különböző és mégis egyformán magyar mind a kettő. Egymásnak nemcsak ellentétei, hanem szoros kiegészítői is, mint két gépkerék pontosan egymásba vágó fogazata. Arany a békés idők szántóvető magyarjának a képviselője, Petőfi ellenben a lázas, a vágyak, törekvések izgalmaiban hánykódó magyaré. Arany inkább az örök, normális magyarnak, Petőfi a felzajdult kedélyű, forrongó magyarnak a képe. S egyik olyan hű kép, mint a másik. Mert ha valamely művész tükörsimára csendesült kedvében festi a tengert, míg a másik zajongó, haragos, hullámzó fenségében mű-