Budapesti Szemle. 1913. 155. kötet, 439-441. szám

441. szám - ÉRTESÍTŐ - 1. Jakab Ödön újabb prózai művei. – (Jakab Ödön: Délibáb. – A pásztói pap.) – Papp Ferencztől

tása Madaras Anikó szörnyű tragédiája is, ki házassági tervei­nek összeomlása után bosszúból gyújtotta magára házát. Kétkedő korunk ily borzalmas elhatározást csak az összes indítékoknak pontos ismerete után hisz el. Bizonyára még több kétkedést ébreszt az olvasóban a Mikor a jég zajlott czímű elbeszélés. Ennek hőse halálmegvetéssel lép a zajló folyóba s egyik jég­tábláról a másikra ugorva halad végig a zajongó jégmezőn, hogy hűtlen kedvesének hírt hozzon anyjáról. A vakmerő ifjú az éjszaka ködében nemcsak a túlsó partot éri el, hanem ugyan­azon úton a torlódó jégtáblákon vissza is tér s kendőt terít az aggódó leány vállára. Ily hőstettre még Jókai regényalakjai is büszkék lehetnének, pedig lehetetlenséget ők sem igen ismernek. Romantikus vonás Jakab Ödön költészetében, hogy kép­zelete könnyen lépi át a valóság korlátait, de a romantika örök­sége az emberi lélek nemességébe vetett hit is. E hittel fedez fel az író költői szépségeket oly rejtett zúgokban, melyeket a divatos elmélet legfölebb cinikus mosolyra méltat. Így alakul át egyik elbeszélésében a betyár-romantika becses lélekrajzzá s az öreg csárdás igazi hőssé. A magányos csárda ura már-már meg­barátkozott a gyilkosság gondolatával, de végre is legyőzi keblé­nek irtózatos kísérteteit s felkölti a betyárt, ki tömött erszényé­vel a félszerben húzódott meg. Jakab a mocsárban is a vízi liliomot, a nyomorban is a bájt keresi. Oázis a sivatagban czímű elbeszélésében lyrai lelkesedésre indítja a kis koldus leánynak ártatlan játéka s tiszta életkedve. Valóban az a romantika, mely Jakab Ödön elbeszélés-kötetében nyilatkozik, nem hatásvadászat, inkább tiltakozás kiábrándult s hitetlen társadalmunk világnézete ellen ; a kedély mélységéből fakad ez, a költészetnek örök for­rásából, a nemesen érző lélek emberszeretetéből. Más értékes eleme Jakab Ödön költészetének a humor. Ez újra emlékeztet bennünket a XIX. századnak egyik-másik kiváló magyar elbeszélőjére, a­nélkül, hogy az összehasonlítás Jakab egyéniségének kárára volna. Humora nem oly közvetetlen, derűs és elragadó, mint Jókaié, nem is oly könnyed, szemkápráztató és szellemes, mint Mikszáthé; mindig van benne valami komoly­ság, de soha sem hiányzik belőle az őszinteség, érzelmesség s az erkölcsi érzés tisztasága. Ily humornak veszedelme, hogy a bölcselkedés következtében hajlik az általánosításra s gyakran vállalkozik az egyetemes emberi gyarlóságok ostorozására. E ve­szedelem fenyegeti Jakab Ödönt is néhány novellájában, hol az erkölcsbíró szerepét igazi költői feladata elé helyezi. Majd

Next