Budapesti Szemle. 1913. 155. kötet, 439-441. szám
441. szám - ÉRTESÍTŐ - 1. Jakab Ödön újabb prózai művei. – (Jakab Ödön: Délibáb. – A pásztói pap.) – Papp Ferencztől
tása Madaras Anikó szörnyű tragédiája is, ki házassági terveinek összeomlása után bosszúból gyújtotta magára házát. Kétkedő korunk ily borzalmas elhatározást csak az összes indítékoknak pontos ismerete után hisz el. Bizonyára még több kétkedést ébreszt az olvasóban a Mikor a jég zajlott czímű elbeszélés. Ennek hőse halálmegvetéssel lép a zajló folyóba s egyik jégtábláról a másikra ugorva halad végig a zajongó jégmezőn, hogy hűtlen kedvesének hírt hozzon anyjáról. A vakmerő ifjú az éjszaka ködében nemcsak a túlsó partot éri el, hanem ugyanazon úton a torlódó jégtáblákon vissza is tér s kendőt terít az aggódó leány vállára. Ily hőstettre még Jókai regényalakjai is büszkék lehetnének, pedig lehetetlenséget ők sem igen ismernek. Romantikus vonás Jakab Ödön költészetében, hogy képzelete könnyen lépi át a valóság korlátait, de a romantika öröksége az emberi lélek nemességébe vetett hit is. E hittel fedez fel az író költői szépségeket oly rejtett zúgokban, melyeket a divatos elmélet legfölebb cinikus mosolyra méltat. Így alakul át egyik elbeszélésében a betyár-romantika becses lélekrajzzá s az öreg csárdás igazi hőssé. A magányos csárda ura már-már megbarátkozott a gyilkosság gondolatával, de végre is legyőzi keblének irtózatos kísérteteit s felkölti a betyárt, ki tömött erszényével a félszerben húzódott meg. Jakab a mocsárban is a vízi liliomot, a nyomorban is a bájt keresi. Oázis a sivatagban czímű elbeszélésében lyrai lelkesedésre indítja a kis koldus leánynak ártatlan játéka s tiszta életkedve. Valóban az a romantika, mely Jakab Ödön elbeszélés-kötetében nyilatkozik, nem hatásvadászat, inkább tiltakozás kiábrándult s hitetlen társadalmunk világnézete ellen ; a kedély mélységéből fakad ez, a költészetnek örök forrásából, a nemesen érző lélek emberszeretetéből. Más értékes eleme Jakab Ödön költészetének a humor. Ez újra emlékeztet bennünket a XIX. századnak egyik-másik kiváló magyar elbeszélőjére, anélkül, hogy az összehasonlítás Jakab egyéniségének kárára volna. Humora nem oly közvetetlen, derűs és elragadó, mint Jókaié, nem is oly könnyed, szemkápráztató és szellemes, mint Mikszáthé; mindig van benne valami komolyság, de soha sem hiányzik belőle az őszinteség, érzelmesség s az erkölcsi érzés tisztasága. Ily humornak veszedelme, hogy a bölcselkedés következtében hajlik az általánosításra s gyakran vállalkozik az egyetemes emberi gyarlóságok ostorozására. E veszedelem fenyegeti Jakab Ödönt is néhány novellájában, hol az erkölcsbíró szerepét igazi költői feladata elé helyezi. Majd