Budapesti Szemle. 1916. 165. kötet, 469-471. szám
469. szám - ÉRTESÍTŐ - 2. Két kötet tárcza. — (Krúdy Gyula: A víg ember bús meséi. — Lakatos László: A halhatatlan herczegnő.) — r. r.-től
rejtélyt, ezt mondván: «Ennek a történetnek csak a megírása az enyém. Maga az eset valóban megtörtént és a londoni Daily Express 1913-ik évfolyamának egyik deczemberi számában bő tudósítás olvasható róla.» A mese fogyatékosságát mind a két író iparkodik pótolni, hogy ne mondjam leplezni, de egyéniségüknek, származásuknak, műveltségüknek megfelelően más-más módon is ez választja el írásaikat egymástól. A régi nemes család sarja, Krúdy, aki gyermek- és ifjúkorát a magyarság ősi fészkében élte le, a régi magyar élet emlékeit aknázza ki. Mennyi a történeteiből élő hagyomány, a Nyírségen élőszóval terjedő, szájról-szájra vándorló história, nem tudjuk, de úgy gondolom, legföljebb egyes adomaszerű vonásokat kapott az író készen s a kiszélesítésüket, történetekké való kiegészítésüket maga végezte. A mint már említettem, e történetei kissé soványak, akárhányszor nem is emelkednek az anekdota színvonala fölé (Öreg Írnokok szobájából, Az ágyúgolyó, A királynő főztje), máskor egy fokkal magasabb, csattanós, de alapjában egy-két mozzanattá zsugorodó történetecskék (A fehérlábú Gaálné, Nyíri pajkosok). A magyar életből nem is eseményeket, hanem alakokat ragad ki s épen azok a typikus Krúdy-elbeszélések, amelyek a már-már letűnt nemesi élet egy-egy alakját, részint még autopsia alapján, részint hallomásból elénk festik. Ami velük történik, az mellékes, többnyire érdektelen, sőt sokszor egészen jelentéktelen, az író csak egy jellemet, egy típust akar bemutatni. Ilyen Az aranysarkantyús vitéz, a levitézlett földesúr, aki utolsó darabját is szívesen zálogba adná, csakhogy a főispán installatióján kellő fénynyel jelenhessék meg, vagy Korponai Gáspár (A holt asszony udvarlója), aki évtizedekig megőrzi szívében úrnője iránt érzett — nem is szerelmét, csak néma hódolatát. S ez alakokat, valamint a többit is, nem objective mutatja be, a realisták «impersonalité»-jével, hanem ellenkezőleg átterjesztve rájuk a maga hangulatát, a szegénységükön, ügyefogyottságukon, életük czéltalanságán érzett melancholiáját. Ezért bús mesék. Az írónak fáj, mint egykor Apor Péternek fájt, hogy a «náj módi» lassanként megváltoztatja az egész magyar élet képét s e fájdalmát obiectiválja a múlt egy pár elkésett, szerencsétlen, önmagával tehetetlen alakjában. Szeretnők, ha erősebb gerinczű, mozgalmasabb történetek hordoznák a hangulatot, de kétségtelen, hogy azt így is tudja az író éreztetni; szeretnők, ha stílusa kevésbbé volna mesterkélt, modoros és czikornyás, de némi stílszerűség így is elvitathatatlan tőle: a kissé keresett alakokhoz illik a keresett stíl. Általában azonban Krúdy