Budapesti Szemle. 1919. 179. kötet, 511-513. szám
511. szám - ÉRTESÍTŐ - Ambrus Zoltán elbeszélései. – (A kém és egyéb elbeszélések.) – r. r.-től
tárja a háború vérlázító igazságtalanságait. De nem vezérczikket ír, százszor ismételt szólamokat fűzve csokorba, hanem mélyen érző és nemesen gondolkodó finom lelkének háborgását szólaltatja meg s új, érdekes beállítással emeli meggyőző erejűvé fejtegetését. Mint novella A kém nem nagyigényű, de mint az emberiség sorsába mélyen belemarkoló írásmű: megkapó. A másik, már inkább sesthetikai vonatkozású érdeme a novellaíró Ambrusnak: a szellemesség, s elsősorban ez köti őt a franczia szellemhez, melyhez egyébként is lelki szervezetének sok vonása csatolja. Ambrus a francziák tanítványa, de csak azért, mert congeniálisnak érzi magát velük. Szellemessége is francziás, így nem az az olcsó ötletekből táplálkozó szellemeskedés, mely a magyar Helikon berkeiben annyira otthonos, hanem az a magasabbrendű tehetség, mely az életnek egymástól messze eső jelenségeiben felismeri a rejtett hasonlóságot s megvilágítva az egyezést, valószínűnek mutatja a hihetetlennek látszó kapcsolatot. Ebben a kötetben is ismételten tapasztaljuk elméjének ezt a fényes játékát, s egyik novellájának, az Akhillesnek, cselekvényét egészen egy szellemes fordulatra építi. A nagy franczia államférfiú, Gambetta, szükségét érzi, hogy vezető szerephez jusson a franczia mágnások clubjában. Ebben a törekvésében szembe kerül a franczia-német háború vitéz tábornokával, De la Tour Landry gróffal, s az a maga feudális felfogásával nem akarja körében megtűrni a «parvenu»-t. Izgató párviadal indul meg közöttük, melynek érdekességét fokozza, hogy egymásról látszólag tudomást sem véve vívják s az író egyformán csillogtatja szellemének erejét, akár az Achilles módjára súlyos dárdákkal hadakozó dölyfös főutat, akár az olysseusi ravaszsággal küzdő nagyeszű politikust rajzolja. Az eredmény nem kétséges : Gambetta megtalálja a modern Achilles egyetlen sebezhető pontját, a hiúságot, s annálfogva megszelídíti félelmes ellenségét. Kár, hogy az utolsó mozzanatban, Gambetta bosszújában, kissé lankad az író ereje s a végső csattanót nem rajzolja annyi eredetiséggel, mint magát a küzdelmet. Már az eddigiekből is kitetszik, hogy Ambrus igazi ereje a lélekrajz, a jellemzés épen azért inkább az események lelki rugóinak feltárásával, mint a fordulatosan vezetett cselekvénynyel akar érdeket kelteni, s újabban fokozottabb mértékben, mint pályája régibb állomásain. Azelőtt még meg-megpróbálkozott s épen nem siker nélkül, mozgalmasabb cselekvénynyel, színes mesével — csak példaként említem egyetlen nagy regényét, a Midás királyt, meg a Ninive pusztulását s a Solus erist, melyek itt-ott a romantika határait érintik— most az eseményekről mindinkább az emberek felé irányul figyelme.