Budapesti Szemle. 1930. 219. kötet, 635-637. szám
637. szám - SZEMLE - 2. Emlékezés Bartóky Józsefre. – Kosztolányi Dezsőtől
jóság és boldogság világába emelte azt a száz meg száz fogékony szívet is, kik a világ sivár tusakodásáról megfeledkezve tárultak ki szava előtt. Ez bizonyára szép és nemes gyakorlása a költői hivatásnak. Szabolcska elvesztése költészetünket eredeti s minden árnyalatában magyar csengésű hanggal tette szegényebbé. Ki tudja, hallunk-e még mi, kortársai, eredetiségben s főként magyarságban hozzá hasonlót? Kéky Lajos: Emlékezés Bartóky Józsefre. (Székfoglaló beszéd a Kisfaludy-Társaságban.) Tekintetes Társaság, vannak írók, akik szinte készen ugranak ki a gyermekszobából. Ezek a csodagyermekek. Vannak írók, akik késő öregségükben kápráztatnak el bennünket gazdag termékenységükkel. Ezek a csodaaggastyánok. Az az író, akiről most szólok, nem tartozik sem az előbbiek, sem az utóbbiak közé, de jelentkezése nem kevésbbé rendkívüli, fejlődése nem kevésbbé csodálatos. Bartóky József már túl volt az ötvenen, mikor tollat vett kezébe, s közelebb járt a hatvanhoz, mikor első könyve megjelent. Aztán kötetei egymásután hullottak ki a rotációs gépből s rövidesen — alig pár év alatt — mestere lett a prózának. Megannyi tehetséget adott nekünk a fanyar és csípős március s a havas és vadregényes december is. Ő — azt mondhatnám — az ősz gyermeke, a napsütéses október gyermeke. Nem virágos tehetség. Inkább gyümölcsös tehetség, az érett gyümölcsök ízével. Októberben a gyér lombokat éles, fehér tűzzel világítja át a verőfény, feltünteti a fák körvonalát, délfelé még sütkérezni is lehet, csönd van az erdőkben, a neszek és zajok óriásivá nőnek, de estefelé már zúg a szél is, köd ereszkedik s a világ sejtelmes színpaddá válik. Ilyen az ő világa is. Októberi idill, a bölcseség derűjével, visszhangokkal, lelkiismeretfurdalással, árnyakkal, rejtett fájdalommal. Művészi értékei is ősziesen higgadtak. Nem tüzes , sugaras. Nem színt ad , rajzot ad. Nem képzeletének féktelenségében gyönyörködünk : tiszta szerkesztését élvezzük. Prózája gazdaságos, szófukar, majdnem csupasz. Épp ezért kitűnő elbeszélő. Az elbeszélés művészei — még a leglázasabbak, a legösztönösebbek is — tartózkodóak és mértékesek, közvetettek. Nem mondhatják ki egyszerre és sommásan, amiről beszélni akarnak, csak kerülőúton, részletekben.