Budapesti Szemle. 1938. 249. kötet, 725-727. szám
725. szám - KÖLCSEY FERENC VILÁGNÉZETE. (I.) – Kornis Gyulától
KÖLCSEY FERENC VILÁGNÉZETE. — Első közlemény. — Kölcsey 1826. augusztus 29-én a mohácsi vészről s a nemzetet mint magyart fenntartó történeti tudatról elmélkedve, java férfikorában ezzel a sóhajjal fejezi be történetfilozófiai gondolatsorát : «Én úgyis nemsokára az én halottaimhoz költözöm , előre tudván sorsomat, hogy el leszek feledve, mint ők .» (Minden Munkái. 3., II., 155.). Elmúlása előtt egy esztendővel, amikor a Parainesist írja, az utókor hálájára nem számít : «Nemsokára e nép emberei közül senki nem lesz, ki rólam emlékezzék.» A nemzet azonban mindmáig tudva tudja és mélyen érzi a nagy férfiú történeti jelentőségét. Már pár héttel elhúnyta után Szatmár megye közgyűlése elhatározza Kölcsey arcképének a megyeháza tanácskozóterme számára való megfestetését. «Tudjuk, — mondja a határozat — hogy Kölcsey Ferenc neve késő századok után is ragyogni fog s emlékezetét maga az örökké valóság mindenkoron őrzi.» Az országgyűlés is, Kölcsey izzó nemzeti érzésének és mély politikai bölcsességének leghitelesebb tanúja, közadakozásból siet a nagy szónok emlékét Ferenczy vésőjével a Nemzeti Múzeumban megörökíteni : a szobrász a neoklasszicizmus szellemében római jógában ábrázolja. Szobra Szatmár és Nagykároly főterén az önzetlen és cselekvő magyar hazafiság jelképe volt, míg az idegen uralom le nem döntötte. Csekei síremléke, a tört oszlop is ledőlt, de a nemzet hálás kegyelete most állít helyébe díszesebbet halála (1838. aug. 24.) százéves fordulóján. Kölcsey, a szomorú elmúlásnak, a feledés homokjának költője, akinek szemében Budapesti Szemle. 249. kötet. 1938. április. 1