Budapesti Szemle. 1940. 259. kötet, 755-757. szám
755. szám - IRODALOM - 2. Regény az orvostudomány művelőinek magyarországi sorsáról. (Feliczián Vilmos: Fehérköpenyes rabszolgák.) – –df–-től
jellemzés találó eszköze, egy fiatal természettudós egyéniségéhez jól illik. De szerzőnk a regény egész légkörét tudományos parateltségűvé igyekszik tenni, s itt válik kockázatossá a helyzete. Itt is meg tudja mutatni érzékét a művészi érdekkeltés módozatai iránt ; pl. a két tanársegéd egyénisége egymásnak teljes ellentéte. Egy orvostanhallgató, aki a professzor előadásait nem tudta megérteni, külön órákon a mi névtelen tanársegédünktől kap magyarázatokat, s ez a magánoktatás megint elfogadható alkalom arra, hogy pl. a lélekzés élettani folyamatának kérdése szóba kerüljön s Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudósunk neve is megemlítődjék. De az a rész már a regény testébe erőszakosan beékelt, szervetlen, nyers betét, amely a budai meteorológiai és csillagvizsgáló intézetbe hurcol bennünket, s kioktatást kapunk az égbolt fényképezésének módjáról, a csillagtömeg valamelyik részének megkereséséről, a Hold felületének képéről, az ottani hőmérsékletről, csillagászati távolságokról. Szerzőnknek itt már az előadásmódja sem bír eléggé óvakodni a tudákosság hibájától. «Fényévezredek észbontó messzeségében, valahol az örökkévaló térben egy kozmikus ködtömeg derengett. Nem látszott nagyobbnak a tenyeremnél, ami a valóságban persze gigantikus tömeget jelentett». (103.1.) Ez a meg«persze»-tett utolsó mondat milyen lapos, fölösleges és nagyképű! De még most sem érti az olvasó, miért nevezi rabszolgáknak az orvosokat a szerző , hiszen ha a világi örömökre és élvezetekre nem igen jut is idejük a tudományos munkásság miatt, maga a tudományos kutatás öröm és élvezet is az igazi hivatottságú tudós számára. A regény harmadik rétege adja meg kérdésünkre a feleletet ; megtudjuk belőle, hogy voltaképpen csak a szegény és kicsiny nemzeteknek, főként a magyar nemzetnek az orvostudósaira lehet jogosan alkalmazni a «rabszolga» nevet. A magyar tudósok közül sokan nagyszerű felfedezésekre jutnak, de eszméik gyakorlati megvalósításához nincs elegendő pénzük sem nekik, sem a magyar társadalomnak, ezért rendszerint megelőzik őket a megvalósítás terén a külföldi gazdag és nagy államok tagjai, vagy pedig a magyar tudós kénytelen a felfedezését éhbérért eladni külföldi vállalkozónak ; a szerző szócsöve itt Orbán tanársegéd, aki keserű elmélkedésekbe bocsátkozik a magyar laboratóriumi kutatók sorsáról. Célzatosan kiélezett tételében mindenesetre van igazság, de ahogy a szerző ezt igazolni próbálja a regénycselekménnyel mint példával : eljárásának eredméménye nem egyéb ú. n. giccsnél. A most említett értelemben két «fehérköpenyes rabszolga» van a regény szereplői között : Bárány professzor és Orbán tanársegéd. Mi az ő szerencsétlenségük? Az, hogy