Budapesti Viszhang, 1852. május-június (1. évfolyam 1. félév, 1-8. szám)
1852-05-23 / 3. szám
zének érintése vérét lángostorral korbácsold föl ereiben. — El akar ön bennünket hagyni ? — kénté olvadozó édes hangon Mállóid. — I .. i ge . . . nem — hebegé Vérmesy. — Miért kerüli ön házunkat? ki sértette önt nálunk ? — Senki, senki — sohajtá Vérmesy. — Két hete hogy nem volt itt, kéremmaradjon — ezzel eltűnt. A nem remélt öröm csaknem azon hatással lepi meg az embert mint a véletlen csapás. Mindkettő első pillanatra, az elmét megrázkódtatja, a keblet úgy összeszorítja, hogy a szív lázas dobogásának alig marad hely; mindkét esetben, csak lassan kint nyeri vissza az ember önmaga fölötti hatalmát annyira, hogy indulatrn uralkodhassék. Vermesy péczekig szoborként állt, nem tudott gondolkozni, nem cselekedni, később arcra derülni kezdett, szemei szikrákat szórtak, s ajkin kéj mosoly lengett. Ekkor fejéről szívéhez kapkodva kezdé érezni, hogy él, hogy boldog. E naptól fogva reggeleit, délutánait, esteit, sőt néha egész napjait is Zengeyéknél tölté. Mállóiddal zongorázott, énekelt, és hímzett. A hölgy iránti szenvedélye nőttön nőtt. Végre megkérte Mathildot, s boldogító igent nyert válaszul. A nyár vígan telt el. Elkövetkezik az idő, hogy ismét városba menjenek. Zengeyék, és Vérmesy, elhatárzák együtt egy napon utazni. Vérmesy nehéz szívvel vált meg falusi lakától, mert éltében boldogabb nem volt, mint e falak közt. Pesten mint jegyesek léptek föl, az öszszekelés napja is elhatároztatott. Vermesy, egész napjait Zengeyéknél tölté, velök járt páholyba, társaságokban ő nyujtó karát Mathildnak, együtt sétáltak; szóval leendő házasságuk senki előtt nem volt titok, de nem is akartak belőle azt csinálni. Egy délután a szerelmesek, ép otthon érzelgének, midőn az öreg Zengey hozzájok belép e szókkal. — Gyermekim! egy kérésem van. — Parancsolj drága atyám. — Testi lelki barátom, mondhatom testvérem Csermelyi irt, hogy egyetlen fiát, Pestre egyenesen hozzám küldi. A fiú mint írja kissé nagyon világi, külföldön járt. Most felügyeletem alá szeretné bízni. Vermesy és Mathild összetekintenek. — De jó atyám — mond Mathild — mit tartozik az reánk? — Csak annyiból — válaszola Zengey — hogy őt házamhoz veszem. A hátulsó két szoba, számára elrendezendő. Titeket pedig arra kérlek legyetek iránta nyájasok, s hibái iránt elnézök. Zengey távozott, s a két ifju szerelmes elmerengett. Ők eddig oly boldogok voltak! S most boldogságuk közé, egy idegen arcznak kellet tolakodni. Mathild ismeretlen is gyűlölte őt. Vermesy pedig valahányszor rá gondolt, összeborzadt. Van az ember lelkében valami rejtelmes, mi néha vigságunk közepette oly nyomasztóan lep meg, hogy a legmosolygóbb arc, elsötétül a legkicsapongóbb kedély elkomorul, s e rögtöni levertség okát, magunk sem tudjuk. Ilyenkor a kebel, mint nagy félelemkor szokott, szorong, a szívdobogás csaknem megakad, az arcz elhalványul. Okát nem tudjuk, de milliószor bebizonyult, hogy kit ezen hangulat szállt meg, rövid időn, vagy tán ép azon perczben nevezetes csapás ért. Előérzet az, mely kisebb nagyobb mértékben minden emberben van. Mathild szomorú, s Vermesy a szó teljes értelmében levert lön. Napok múltak, s minél inkább közeledek az idegen megérkezésének percze, annál mélázóbb lön a két szerelmes. Épen ebédnél ültek; Zengey nem volt hon. — Mathild! — kezdé Vermesy — Ígérje meg, hogy kevés figyelmet fog az idegennek ajándékozni. — Oh! szívesen, mert ismeretlen sem szenvedhetem. Hallom verekedő, lármás, udvariatlan. — Brrr! szinte fázom. !"