Budapesti Viszhang, 1852. május-június (1. évfolyam 1. félév, 1-8. szám)

1852-05-09 / 1. szám

5- A SORS KEZE. B­e­s­z­é­l ]. [Vége. •) De maradjunk még kissé uracsainkkal. — Béla! elment az eszed — mond a hallgató fiatalok egyike — az embernek holt hitét költeni, hiszen Hugo él, jó friss egésségnek örvend, házasodik . . . köze­lebb kaptam levelet. — Hát nem mondtam még nektek? Na bit elfeledtem. Hugo már rég írta, hogy minden módon híreszteljem, mikép­p egy pár­bajban életét vesztő ; neki erre fontos oka van; és én a követségi irodában, hol a do­logról leghamarabb tudakozódhatik valaki, el is végeztem a reám bízottat, hanem az­tán kiment az eszemből, és nektek elfele­­dem mondani. — Hahaha, na ez derék gondolat, ha ugyan a párisi hitelezők megelégesznek ve­le. Ez az invalidus barátunk is bizonyosan hitelezője, mert nagyon kíváncsian tuda­kozódott. — Nem gondolnám — megszólal a har­madik — vagy öt hét előtt, mint gyermek tanítót, egy bourgeois-háznál, hol isme­retségem van, láttam őt. — Fiúk! — közbeszól Béla — szörnyen unatkozom itt, jöjjetek hozzám ! — Menjünk — jön a közös válasz, és egy félóra múlva mindhárman Béla szobá­jában voltak. A háziúr széttekint, és asztalán egy ér­kezett levelet vesz észre. Fölbontja. — Ugyan hol késhetett e levél, öt hete hogy postára adatott. Csak nézzétek! — Kitől van ? kérdé a vendégek egyike. — Hugótól. — A ki párbajban elesett, halljuk mit is ? folytatá a másik. Béla olvas : „Most nem arra kérlek, hogy holt ne­vemet hireszteld, most többre van szüksé­gem. Regéczi, kinek leányát okvetlenül bír­nom kell, kevés idő múlva Párisban lesz ; okom van gyanítani, hogy Tihanyi Kornél, kivel mint már tudod , párbajom volt, és ki nekem a világon legkedvesebb jegyest hagyta itt, Párisban van, habár álnév alatt. Kövess el mindent, hogy reá találj és bár­mi színnel igyekezz elvinni Parisból lega­lább hat hétre, nehogy valamikép az öreg Regéczi, még nyomába jöjön ; azután el­bocsáthatod , mert mihelyt Regéczi haza érkezik, Leónál oltárhoz vezetem, és az­tán jöhet az én Kornél barátom, ha neki úgy tetszik. Menyekzöm napja. . . .“ — Hahaha ! remek fiú az a Hugo — mond Béla, a levelet asztalára vetve — hanem aligha el nem késett. Regéczi, ha itt járt, azóta el is ment, és hátha összejött Kor­néllal ? . . . De nem. . . . Barátim! százat merek egyre tenni, hogy az a fiatal ember, ki oly kemély faggatás alá von bennünket a boulevardokon — nem más mint Kornél. . . . Igen , Kornél. . . . Vilmos barátom, járass utána még ma annál a polgárháznál, hogy hol lakik. — Én megtehetem — mond Vilmos — hanem aztán, ha csakugyan ő az, és ha még Regőczi itt nem járt, mi szín alatt csalod el Párisból? — Oh barátom! bizd csak reám; először is azt tudom ki tőle, Regéczivel találkozott ő, s aztán a többi az én gondom. Az ez a dolog nekem igen tetszik. Méltó hogy ke­zembe vegyem az ügyet, de édes Vilmo­som aztán meg ne feledkezz. — Dehogy feledkezem, még ma, bármi későn szenni fogok. A szellemdús társaság mi tárgyakról be­szélt még ezután nem tartozik reánk. VII. Szegényül butorzott szobába kell lép­nünk. Minden oda mutat, hogy lakója vég­­távozásra készül. A szoba közepén úti láda, s reávetve ^ #) Lásd „Értesítő4' 33 — 38 számait. 5

Next