Budapesti Viszhang, 1852. május-június (1. évfolyam 1. félév, 1-8. szám)
1852-05-09 / 1. szám
5- A SORS KEZE. Beszél ]. [Vége. •) De maradjunk még kissé uracsainkkal. — Béla! elment az eszed — mond a hallgató fiatalok egyike — az embernek holt hitét költeni, hiszen Hugo él, jó friss egésségnek örvend, házasodik . . . közelebb kaptam levelet. — Hát nem mondtam még nektek? Na bit elfeledtem. Hugo már rég írta, hogy minden módon híreszteljem, miképp egy párbajban életét vesztő ; neki erre fontos oka van; és én a követségi irodában, hol a dologról leghamarabb tudakozódhatik valaki, el is végeztem a reám bízottat, hanem aztán kiment az eszemből, és nektek elfeledem mondani. — Hahaha, na ez derék gondolat, ha ugyan a párisi hitelezők megelégesznek vele. Ez az invalidus barátunk is bizonyosan hitelezője, mert nagyon kíváncsian tudakozódott. — Nem gondolnám — megszólal a harmadik — vagy öt hét előtt, mint gyermek tanítót, egy bourgeois-háznál, hol ismeretségem van, láttam őt. — Fiúk! — közbeszól Béla — szörnyen unatkozom itt, jöjjetek hozzám ! — Menjünk — jön a közös válasz, és egy félóra múlva mindhárman Béla szobájában voltak. A háziúr széttekint, és asztalán egy érkezett levelet vesz észre. Fölbontja. — Ugyan hol késhetett e levél, öt hete hogy postára adatott. Csak nézzétek! — Kitől van ? kérdé a vendégek egyike. — Hugótól. — A ki párbajban elesett, halljuk mit is ? folytatá a másik. Béla olvas : „Most nem arra kérlek, hogy holt nevemet hireszteld, most többre van szükségem. Regéczi, kinek leányát okvetlenül bírnom kell, kevés idő múlva Párisban lesz ; okom van gyanítani, hogy Tihanyi Kornél, kivel mint már tudod , párbajom volt, és ki nekem a világon legkedvesebb jegyest hagyta itt, Párisban van, habár álnév alatt. Kövess el mindent, hogy reá találj és bármi színnel igyekezz elvinni Parisból legalább hat hétre, nehogy valamikép az öreg Regéczi, még nyomába jöjön ; azután elbocsáthatod , mert mihelyt Regéczi haza érkezik, Leónál oltárhoz vezetem, és aztán jöhet az én Kornél barátom, ha neki úgy tetszik. Menyekzöm napja. . . .“ — Hahaha ! remek fiú az a Hugo — mond Béla, a levelet asztalára vetve — hanem aligha el nem késett. Regéczi, ha itt járt, azóta el is ment, és hátha összejött Kornéllal ? . . . De nem. . . . Barátim! százat merek egyre tenni, hogy az a fiatal ember, ki oly kemély faggatás alá von bennünket a boulevardokon — nem más mint Kornél. . . . Igen , Kornél. . . . Vilmos barátom, járass utána még ma annál a polgárháznál, hogy hol lakik. — Én megtehetem — mond Vilmos — hanem aztán, ha csakugyan ő az, és ha még Regőczi itt nem járt, mi szín alatt csalod el Párisból? — Oh barátom! bizd csak reám; először is azt tudom ki tőle, Regéczivel találkozott ő, s aztán a többi az én gondom. Az ez a dolog nekem igen tetszik. Méltó hogy kezembe vegyem az ügyet, de édes Vilmosom aztán meg ne feledkezz. — Dehogy feledkezem, még ma, bármi későn szenni fogok. A szellemdús társaság mi tárgyakról beszélt még ezután nem tartozik reánk. VII. Szegényül butorzott szobába kell lépnünk. Minden oda mutat, hogy lakója végtávozásra készül. A szoba közepén úti láda, s reávetve ^ #) Lásd „Értesítő4' 33 — 38 számait. 5