Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1852-07-17 / 3. szám
birom. Evezz csak egy darabig a nyugtalan Fannival, bizonyosan hamar megunja a vesztegülést, s türelmetlensége nem sokára vissza vezet hozzánk. Mi addig a társasághoz térünk vissza. Felix elvált a parttól s némi erőködéssel hajta a könnyű csónakot a tó síkjára. Midőn messze voltak a parttól, felhagyott az evezéssel, némán áthajtott ülésén s fáradt szemekkel nézett a sötétkék égbe. Szép nyári est volt. A nap lenyugodott, a víz hidege lágyan enyhite a nap utósó meleg sugarát. Csendes volt a jég, csak néha hozott egy csendes szellő a parti kertekből egy egy fűszeres virágillatot. Mozdulatlanul ott feküdt a tó tükre, s a csendes vizen csak néha látszott egy egy gyönge habgyűrü, ha itt ott egy fürge halacska kapkodott meleg levegő után s csak akkor tűnt fel egy kis barázda rajta, midőn egy vagy más vizibogár nyilgyorsan röppent fel s alá a tiszta habokban. Mély csend uralkodott köröskörül, a kertekben mulató víg társaság nevetése nem hatott már hozzájuk, a park sötét fái között csattogó csalogányok dala már elhangzott. Egy fáradt szitakötő, mely a part nádasától nagyon messzire távozott, pihenőleg ereszkedett le a csónakból kinyúló evezőrudra s kék színt játszó szárnyait az estfényben ragyogtatá. Felix mindebből nem látott semmit, Fanni mindenütt jártatá szemeit s felkiálta : — Mi szép ! — de minő unalmas ! Beszéljen valamit, Felix. A megszólított nem mozdult s a nélkül, hogy a leányra nézzen, monda: — Csodálom, hogy oly' soká tudott ön hallgatni; egészen feledém, hogy itt van közelemben. — Azt nem hiszem — nevete Fanni — ön mindig rólam gondolkozott s hallgatása és hanyag helyzete által, melyet jónak látott elfoglalni, bizonyosan figyelmemet kívánta felébreszteni. Ezen heverése valóban igen alkalmas ön szépségét kiemelni. Az esthajnal oly regényesen világit ön unalmas, csúnya képére s úgy tükröződik viszsza ön bágyadt, álmos szemeiben; ön lelógó keze oly an dalitólag játszik és pacskol a tisza habokkal, mintha ön, isten tudja, hova gondolna ? Rám gondol ön, leg is legunalmasabb ember, s alkalmasint haragszik, hogy kényelmes helyzete nem engedi meg önnek, láthatni, minő benyomást tesz épen az én csekélységemre. Felix ajkaiba harapott, azután igy szólt: — Igaza van önnek , Fanni, legalább egy részt igaza , épen semmiről és mindenféléről gondolkodtam , s igy körülbelül önről is. Azonban szentem, határtalan hiúsága megcsalja önt, ha azt hiszi, hogy csak legkevésbé is iparkodom tetszését megnyerni. Ennek már vége van, ez nem mulattat többé. — Ne mondja ! S várjon miért nem ? — Mióta ön szeret — válaszoló Felix a legközönyösebb hangon — meguntam a dolgot. Fanni elpirult. — Álmodik ön, vagy nagyon is forrón süt a lemenő nap sugára fedetlen fejére ? — Sem nem álmodom, sem nem süt, kedves barátnőm, — felele az. — Miért akarja ön most eltitkolni, amit számtalan szava már régen bevallott ? Ön szeret engem ! — Szavam? — Igen. Ön szüntelen pöröl velem; szüntelen , minden legcsekélyebb ok nélkül, visszataszítónak és rútnak és unalmasnak és csúnyának nevez ön. Akármit mondok vagy nem mondok, teszek vagy nem teszek , semmi sem tetszik önnek. Ha velem beszél, mindig feszült hangulatban van ön, s a legközönyösebb szó , mit kiejtek, megsebzi s felizgatja önt. De minek mindezt előszámlálni ? Ez is unalmas. Elég az hozzá, ön szeret. Fanni felállott, reszketett s tétovázó, vad pillanatokat lövell maga körül. Felix is fölemelkedett. — Büszkeségét sérti tán, hogy elárulta önmagát ? Ön épen úgy néz, mintha kedve volna e szép testet e csendes hullámokba temetni. — Gondolja ön ? — Kérem, ne gonirozza magát. Ha szán-