Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)

1852-10-17 / 16. szám

471 A CSODAFÉRFIÚ. Pesten vagyunk. A­kik pedig története­sen itt nem volnának,méltóztassanak magu­kat egy pillanatra ide képzelni; ez utazás leggyorsabb és legolcsóbb. Tehát most már Pesten vagyunk. A nyári nap oly pazarul szórja sugarát a testvérvárosra, hogy ha sokáig így tart, december hónapra alig marad abból valami, tudniillik nem a test­vérvárosból, hanem a napsugarából. Az ut­­czakövezet ép hogy meg nem olvad a nagy hőségnek miatta s szinte hallható szóval esdekelik egy kis locsolás után, mondván, hogy úgy is közel a Duna s annyi a heverő ember, mint a Duna homokja. De nincs a­ki rajta könyörüljön. Mert nem teremtő­dött utczataposónak inkább, mint köve­zetnek , melyen mindenki tapos. Hűvös árnyékot keres minden er­ber, minden állat. A váczi utczán csak gyéren mutatkozik egy egy emberi alak, az is kénytelenségből. A városház tere majdnem egészen megkofátlanodott, csupán a galambutcza közelében strázsál egy két ó­testamentomi szamaritanús öreg asszony, földre terített ponyván árulgatva szatyin­got, fanyelű bicskát, bádogtükröt s más ily nagy fontosságú kereskedelmi czikket. Azonban ha csupán ama néhány alakból állna az egész közönség; ha egyedül azaz egy két ó­testamentomi szamaritánus öreg­asszony szépségét bámulná most a tüzes napsugár, azontúl nem maradna egyéb, mint szatying, fanyelű bicska és bádogtü­kör ! . . S hova folyamodnám én, hol ke­ríteném elő nagyhirű hősömet, kinek mi­n­em itt közlünk egy szép költeményt a korán elhunyt Bozzai Páltól. Barátjához intézett levélben írá ezt a fiatal szerző. „Én most nem írok verseket — igy szól többek közt nem azért mintha engem a genius el­hagyott, vagy én a geniust elhagytam vol­na , hanem mert nincs alkalmam magányban lenni, idegenek jelenlétében pedig nem tűri természetem , hogy azzal foglalkozzam. Ha­nem éjszaka, midőn álmatlan óráim gyakran a hajnalig kinyúlnak , csinálok néha verse­ket , miket csak emlékezetembe jegyzek fel. Kivonatodra itt küldök egyet stb.­ Ismé­telve óhajtjuk, bár minél előbb adatnának ki összegyűjtve e tehetséges ifjúnak hátraha­gyott szép dalai! S z e r­k. 2* ------------~»3»3HI­ 1 MT CSENDÜLT MEG. . . * Mi csendült meg a fülemben Olyan tisztán oly vidámon , Mint az esteli harangszó Az elnémult rónaságon ! ? Meg sem állt, nem is pihent meg , Ez a hang még le nem ért Halkan , lágyan , sóhajtásként Szivem kellő közepére. Mit jelent ez idegen hang Kedves édes csendülése ? . . . Kifáradt reményűn napja Mire vársz még , mire késel ? Megtalálsz engem mindenkor , Nappal úgy mint éjszakákon , Éber szemmel, nyílt karokkal Pokrócz alatt szalmazsákon. . . . Mikor a hús alkonyat mar A felhős égről leszédül , Vagy csillagsugárokat kér Az éj bűbájos felétül. . . . Mikor a kelő hajnalnak Ajtaját megkopogtatja Lelkemnek kétség­beeséstől Felmerülő gondolatja. . . . Mikor a szél hidegen fú­l állok a magános vártán. . Te tartasz bennem meleget Itt valahol szivem táján. Utazó madár a lelkem Ismeretlen tengereken. . . . Te vagy a hajó árbocza Melyen végtére megpihen. Mit jelent ez idegen hang Kedves édes csendülése ! ? Kifáradt reményim napja , Mire vársz még , mire késel! ? BOZZAI PÁL. '-»3­ 3«-Q@

Next