Budapesti Viszhang, 1853. január-április (2. évfolyam, 1-28. szám)

Belívek

ABONYI LAJOS. 217 gyermek csupán; az arcz fehér , de színesítve a szemérem rózsapirjával — a szem lán­goló de tű­zéből valami túlvilági ábránd fén­yle ki; — a tagok mind, mintha a legmeré­szebb képzelet remeket­ teremtő gyönyör mintái lettek volna de e tagokban az élet — az erő első tekintetre feltűnt, a sötét haj hoszú tekercsekben függe le a hófehér ruhára, és szabályos gömbölyű karját átkígyózva, ölébe emlék. — szép volt — gyönyörű angyalnak mondanék őt, ha azt nem mondhatnék : szép magyar leány !­­— László nyú­lánk, karcsú, barna ifjú volt. Szabályos, férfias arczát , serkedző barna bajsza szépité, felette feltűnően ült a fiatal vonások közepette egy éles fasorr, s a sötét, majd egy fél­kört képző sűrű szemöld alatt lángoló fekete szempár. Az arcznál a termet még szebb volt: széles váll, karcsú derék, kiálló mell­­, s mindezt sokkal jobban tetszővé tette a tagokon végig simuló, szép szabású veres zeke, veres nadrág. Egyik karjával a leány­kát keblére vonó, másik kezében kócsagos, fekete kucsmáját torta — mentéje penyókán lógott vállán — könnyű, fényes kardja meg megcsörrent néha ; a harczszenvedély, s a szerelem­ vágy csillog a szemeiből. — Mily jól nézesz ki — ha igy látlak, hidd el — kétszerre jobban tudlak szeretni — szólott a keblén pihenő leányka. — Lillám !“ —■ ezen szavaid nagyobb bátorságot öntnek belém mint tiz győzelmes harczbani résztvevős — nagyobb önmegelégedést mint a hadvezér dicsérő szava — több reményt jövőre mint a hit! — Igen — mert azt hivem — hogy fájdalmadban sajnálni fogod a hazától ez áldozatot! — Én sajnálni ? — Nem! — menj. — Menj szerezz hazát és vallást nekünk. Védd meg az üldözötteket — s állj beszét a kinszenvedett vértanukért! Ekkor az ősz lelkész szólt: Nézd ezen aggnét itt; ezt anyáddá tévé b­ántadi sze­retete — ezen nőnek férje kínok között veszett el. — Miért ? — mert vallási elveit meg- • győződése nem engedé változtatni. Ezen nőnek két fia volt — az egyiket felkonczoltatta — megölette; a másik hitét elhagyá , mert olyan veres ruhát hordott mint te­r— menj, keresd fel ezt az átkozottat, s hozd nekünk halála hirét vissza. Ezen nőnek két leánya volt — az egyiket portyázó törökök rabolták el — szép volt — kedves, gyönyörű leány — nagyon szerette ez a jó öreg asszony — menj, hozd vissza neki kedves leányát. — A másik leánya elment — eltűnt minden nyom nélkül — később hallottuk hirét hogy — magát árulja Hauszler uram táborában —­ oda ment hát bátyja gyilkosához —­ másik bátyjához, menj, és hozd viszia halála hirét nekünk ! *— Lásd fiam mily hivatás vár reád !— vigasztalni a szenvedőket — beszél állani az elvérzettekért! — Igen — szólott az aggnő , két fiam volt — forrón szerettem mind a kettőt. Gombos Mihály uram magához vette az öregebbet —« még hat esztendős korában, azóta nem láttam. Ő nevelte — verje meg az isten atyafi szeret­etéért hogy oly rosszul nevelte fel. — Két leányom volt: Gombos Mihály uram magához vette az öregebbet, — szépen nevelte, czifrán öltöztette , nagyon tetszettek a leánynak azok a czifra ruhák — pedig sokkal boldogabb lett volna itthon fehér ingválljában — veres koczkás pruszlijában — mert nem kellett volna, még leánykorában letenni pártáját — szegény lett volna — igaz, — de becsületes­­— verje meg az isten Gombos Mihály uramat. Menj édes fiam! — bő­szét bőszét állj értem ! — bőszét — szenvedésimért! — Keresd fel Gombos Mihály lí­rámat — és emlékezz reám! Sugárzó büszke arczc­al állt ott az ifju — körül nézett — mindnyájok szemei reá voltak függesztve — kedvese keblére símért —jobbját a lelkész — balját az aggnő foga. — Valami benső sejtelem súgja nekem — hogy te nagy férfi leendsz; szólt a leányka. — Szentül hiszem hogy ez az utolsó harcz, s győzni fogtok — szólt a lelkész. — Bőszét állsz értem ! — szólt az aggnő. — Szent vallásunk szabadságát vívjátok ki! — szólt a lelkész. 2S .

Next