Budapesti Viszhang, 1855. január-június (2. évfolyam 1. félév, 1-25. szám)

1855-01-14 / 2. szám

­ Pislog a pásztortűz, lehevert a ménes A sötétlő róna dús legelőjére . . . Távolabb kék ingű csikósok pihennek —­­ S kergetik az időt pipázva , beszélve . . . A láp felől távol furulya­szó hallik, Epedő nótája: „sárga csikó sárga...“ Megczifrázva néhol, majd hosszan kesergve Messze elhangzik a néma éjszakába . . . Sáppadt fiú fújja azt a kis furulyát . . . „Halljátok hogy sipol a bujdosó lélek!“ Bujdosó léleknek nevezi őt a nép , És róla rémséges dolgokat regélnek . . . Egyik nap itt látják, másik nap meg amott. Mindég a kezében piczi furulyája . . . Virágokat tépdel — magát kosszorúzza . S őrült tekintettel fut be a pusztába . . . Néha jó ideig senki sem láthatja — Ki tudja, hogy hol jár , mit művel ez alatt­­ . Legalább ha kérdik, azt szokta felelni: „Gyöngyvirágot szedtem hős jávorfák alatt.“ Sáppadt fiú fújja azt a kis furulyát — De nem egyedül van, lányka ül mellette : Vagy mit is beszélek? nem lyánka — de angyal! Kisded fejét havas vállára fektette. Kiszakad a nóta, ki a furulyából, Mélyen hallgatnak ők — szemeik beszélnek . . . Egyszerre felpattan , kedvesére borul, Megcsókolja — és fut a bujdosó lélek. Még egyszer visszanéz , s szavát így hallatja: „Csak holnapig várjál, szivem édes lánya . . . Eljövök, eljövök gyöngyvirág-erdővel — Eljövök, eljövök puszták violája­.“

Next