Budapesti Viszhang, 1855. január-június (2. évfolyam 1. félév, 1-25. szám)
1855-06-03 / 22. szám
mely elszakaszszon tőlem. E szavak után átkarolta a lánykát, mintha félne, hogy valami rosz szellem elragadja tőle. Nézzük meg most az öreget, vannak-e jó álmai, s nem kisértik e gonosz szellemek a késő éjszakának idején ? Nincsenek jó álmai, de nem is kisértik gonosz szellemek. Ott hánykolódik ágyában, hol jobbra, hol balra, s nem tud alunni. A holnapi nap, a holnapi napi az a terv a jövő napra nem hagyja alunni. — Az orvos derék férfiú, kivétel az emberek között, aztán neki köszönhetem életemet, meggyógyított, és végre mint szereti Jankát, de mint szereti egész nap róla gondolkodik, azért már nem is lehet vele okosat beszélni,és gyakran oly furcsán szemébe mosolyog . . . úgy van! legyenek boldogok : férj és nő. Különben is Jankának egyszer csak férjhez kell menni, és senki másban nincs bizalmam, mint Akosyban. Holnap fölfedöm tervemet . . . beszélt magában, ki mióta meggyógyult, a lelkes Akosy mellett komorsága és elfogultságából mind inkább veszteni kezdett. Eljött a holnapi nap. Zábor magához hivatja a két leányt, az orvost, mindháromnak arcza oly aggódó, egyik sem remél jót, de ezt az öreg elmerültségében nem veszi észre, s komoly ünnepélyes hangon így nyilatkozik: — Gyermekeim! Én már öreg ember vagyok, sokat éltem, sokat tapasztaltam , tűrtem és szenvedtem a sorstól, de legtöbbet az emberektől, (egy könyer törül ki szeméből), azért nem is csuda, hogy gyűlöltem őket és senkihez közülök nem volt bizalmam, míg ezen fiatal emberben (Akosyra mutat, ki mélyen meghajtja magát) föltaláltam, mit soha nem hittem föltalálhatni; azért elhatároztam, hogy őt családomba fölvegyem, (a két hölgy remeg és elhalványodik) úgy van, hogy családomba fölvegyem. (Akosy szólni akar) Ne is szólj fiam, tudom, hogy Jankát szereted. Igen, már fiamnak nevezlek (Gyula újra meghajtja magát). S most jöjjetek (megfogja Gyula és Janka kezét s egymásba teszi) vegyétek áldásomat és legyetek boldogok. A beszéd végén már nagyon elérzékenyedett, s a végső szavakat alig tudta kimondani, de midőn kész volt a beszéddel, hirtelen eltávozott, magára hagyva a kis társaságot, mely végtelen zavarában nem tudta mihez fogjon. Abosy bontakozott ki először zavarából. Mért éljünk csalódásban, mért titkoljuk mit előbb-utóbb föl kell födni? Megyek, megvallok mindent, — szólt s fölkereste az öreget, kinek elérzékenyedése néhány fokkal alább szállott. — Uram én végtelenül boldog vagyok, — hebegte Gyula. ■— Azt hiszem, azt hiszem, de meg is érdemli; én önt mindig becsültem, — szerettem. — Végtelenül boldog vagyok, de . . .