Budapesti Viszhang, 1855. január-június (2. évfolyam 1. félév, 1-25. szám)

1855-06-03 / 22. szám

mely elszakaszszon tőlem. E szavak után átkarolta a lánykát, mintha félne, hogy valami rosz szellem elragadja tőle. Nézzük meg most az öreget, vannak-e jó álmai, s nem kisértik e gonosz szellemek a késő éjszakának idején ? Nincsenek jó álmai, de nem is kisértik gonosz szellemek. Ott hánykoló­­­­dik ágyában, hol jobbra, hol balra, s nem tud alunni. A holnapi nap, a holnapi napi az a terv a jövő napra nem hagyja alunni. — Az orvos derék férfiú, kivétel az emberek között, aztán neki köszönhetem életemet, meggyógyított, és végre mint szereti Jankát, de mint szereti­ egész nap róla gondolkodik, azért már nem is lehet vele okosat beszélni,­­é­s gyakran oly furcsán sze­mébe mosolyog . . . úgy van! legyenek boldogok : férj és nő. Különben is Jankának egyszer csak férjhez kell menni, és senki másban nincs bizalmam, mint Akosyban. Holnap fölfedöm tervemet . . . beszélt magában, ki mióta meggyógyult, a lelkes Akosy mellett komorsága és elfogultságából mind inkább veszteni kezdett. Eljött a holnapi nap. Zábor magához hivatja a két leányt, az orvost, mind­háromnak arcza oly aggódó, egyik sem remél jót, de ezt az öreg elmerültségében nem veszi észre, s komoly ünnepélyes hangon így nyilatkozik: — Gyermekeim! Én már öreg ember vagyok, sokat éltem, sokat tapasz­taltam , tűrtem és szenvedtem a sorstól, de legtöbbet az emberektől, (egy kö­­nyer törül ki szeméből), azért nem is csuda, hogy gyűlöltem őket és senkihez közülök nem volt bizalmam, m­íg ezen fiatal emberben (Akosyra mutat, ki mé­lyen meghajtja magát) föltaláltam, mit soha nem hittem föltalálhatni; azért elhatároztam, hogy őt családomba fölvegyem, (a két hölgy remeg és elhalvá­nyodik) úgy van, hogy családomba fölvegyem. (Akosy szólni akar) Ne is szólj fiam, tudom, hogy Jankát szereted. Igen, már fiamnak nevezlek (Gyula újra meghajtja magát). S most jöjjetek (megfogja Gyula és Janka kezét s egymásba teszi) vegyétek áldásomat és legyetek boldogok. A beszéd végén már nagyon elérzékenyedett, s a végső szavakat alig tudta kimondani, de midőn kész volt a beszéddel, hirtelen eltávozott, magára hagyva a kis társaságot, mely végtelen zavarában nem tudta mihez fogjon. Abosy bontakozott ki először zavarából. Mért éljünk csalódásban, mért titkoljuk mit előbb-utóbb föl kell födni? Megyek, megvallok mindent, — szólt s fölkereste az öreget, kinek elérzékenyedése néhány fokkal alább szállott. — Uram én végtelenül boldog vagyok, — hebegte Gyula. ■— Azt hiszem, azt hiszem, de meg is érdemli; én önt mindig becsültem, — szerettem. — Végtelenül boldog vagyok, de . . .

Next