Budapesti Viszhang, 1855. július-december (2. évfolyam 2. félév, 1-27. szám)

1855-09-16 / 12. szám

181 csak annyi furfangos tréfát, pajkosságot véghez tudnak vinni, mint azok. Az előmenő magas barna, rövid feszes attillába öltözött egyén Kövesdy Lajos, — az utána haladó kisebb felényi nagyságú, villogó szemű fürge alak, senki más, mint az előbbinek fegyver- vagy akarom mondani táska hordozója, név szerint pedig Kalaráb Marczi diplomaticus hirdás. — Meleged van Marczi ? — kérdé a legátus hátra fordulva. — No de milyen principális uram ?! — Mond csak gyerek! mit szeretnél inkább enni-e vagy pedig tejet inni? — Hát principális uram! azt tartom, hogy inkább csak tejes kását enném, — felelé Marczi megtörülgetve izzadt homlokát, — ha ugyan már csakugyan kényszeritnének. — No ne busulj, lesz majd Kecshalmon minden. .— Csak oly messze ne volna még! Én nem hiszem principális uram! hogy mióta itt valánk, odább nem rukkoltatták ezt a falut. Szörnyű messze van ez most nekem. Az igaz különben, hogy karácsonykor nem volt ilyen meleg, — jegyzésleg igen bölcsen Marczi. Amint tovább haladtak vándoraink víg beszélgetés közt, bús harangszó szólalt meg Kecshalmon, jelentvén, hogy egygyel kevesebb az élők száma. Oly különös nyomasztó, leverő hatással van kedélyünkre az ily nemű harangozás, s néha a légváltozás miatt oly sajátszerűen szólnak némely harangok, mintha zúgásaik közé szellemek sírása vegyülne. A nép ilyenkor megilletődve szokta mondani : „sir a harang, rövid időn halott lesz a faluban!“ . . . Kövesdyre is oly kellemetlen hatású volt ez most. Akaratlanul leverő eszmék keletkeztek agyában, szive hangosan dobogott, s valami kínos feszültség fogta el egész lényét. Lépteit megkettőztető, nem nagy örömére Italaráb Marczinak, ki nem tudá gondolni, hogy a miatt a harangszó miatt már ugyan miért kell oly lóhalálában kutyagolni ? Míg vándoraink így haladnának, előzzük meg őket a képzelet sebes röptű szárnyain, s nézzük meg mit művelnek a kecshalmi mélyen tisztelt pátrónusok. Ah! mindenütt nagy készületek a közelgő szent ünnepi napok megülésére, ecce! tekintetes Dörmögy Péter úr, már néhány nap óta egy kukkot sem káromkodik egészen oda is van ezen a héten az öreg úr, de nem is csoda! mikor az ember kellőleg ki sem boszankodhatja magát. Más embert ront, emészt mintegy a boszúság, de a tekintetes ur épen ellenkezőleg van vele, akkor érzi magát igazán elemében, ha van kire boszankodni, a mikoron is aztán van „ne mulassuk a fönt lakozó szenteknek. Most azonban semmikép nem lehet boszankodni, járván ez régi bevett szokás szerint káromkodással, mert poenitentiális hét van, s mi több, nagy ünnep következik, ily alkalommal pedig minden jó lelkű keresztyén magába szállván, bűneit méltóképen megbánja s szent fogadásokat tesz. Hogy azonban mégis zsörtölődhessék, panaszoskodik az időjárás ellen, s a helybeli rektornak, ki alig 25 éves, hűségesen s erősen kell bizonyítgatni, hogy 30 évvel ezelőtt egészen másként, sokkal jobban, kedvezőbben járt az idő. Tágas teremben, kényelmes bőrpamlagon végig nyújtózkodva találjuk, azután is Tartay urat, hatalmas bodor füstöket fúr szét a levegőben, előtte három szeretetre méltó agár ásítozik, alassan jelentvén, mikép a tekintetes ur társasága szörnyű unalmas. Közel hozzá egy nagy karosszékben az ifjú Dersey ül, keze fekete selyem kendővel van nyakába fölkötve, arczán s homlokán kékes folt, s daganat mutatkozik. A rosz világ azt pletykálja, hogy a múlt szombat estén bizonyos szép paraszt lányka ablaka körül settenkedvén az urfi, a lányka jegyese döngette volna meg, s ezen kedves emlékek onnan valók volnának. Azonban ezt lehet is hinni, nem is, sokkal valószínűbb az, hogy az urfi álmában leesett az ágyról. — Öcsém, nem tudtsz valami újságot? — Nem én bátyám semmit. — Nem beszélt az a doktor ? — Nem! — Vagy tán nem is kérdezősködtél tőle ? — Persze hogy nem már minek volna az ? — Bizony öcsém! csak olyan széllel bélelt fráter vagy te is, mint a többi. — Ha szeretne bátyám újságot tudni, miért nem járat? — Majd én bolondíttatom magam azoktól az újságíróktól, mikor azok csak hitegetik, boszantják az embert, — Hanem öcsém! — kezdé az öreg úr másra csavarni a dolgot, — ad vocem újság! furcsa hir kering rólad a faluban, ha igaz, s megtudja Emelka, nem tudom mit fog majd mondani házasságtokat illetőleg? — Tán csak nem hiszi el bátyám szóról szóra, mit vén asszonyok pletykálnak? — Azt nem mondom öcsém! de az egész dolog mégis olyan . . . olyan valószínű ! ... . aztán .... könnyen hihető valami . . . Aztán meg öcsém a tapasztalás! . . . a tapasztalás! . . . — De mikor mondom bátyám! hogy a mezőn lovagolni valók, s midőn este haza felé jöttem, a falu alatt egy sövény közül hirtelen kiugrott vad macskától ijedtmeg a lovam, s neki bokrosodván leestem róla. — S aztán homlokodat, tarkódat kezedet és hátadat egyiránt összetörted ugye ? — De bátyám becsületemre úgy volt, higyje meg? — — Sz jól van, öcsém ! hiszem, csak aztán Emelka is elhigyje! Különben szó a mi szó, de mindketten igen derék magyar emberek, avvagy miért szeretnék különben oly igen az agarakat, s miért gyűlölnék a könyveket?! Ezen szép tulajdona mellett még azt említjük meg tekintetes Tartay úrról, hogy mióta nejével megesküdött,, csak egyszer volt templomban. Egyébiránt erre neki igen fontos két oka van : nevezetesen télen hideg van, nyáron pedig meleg. Azonban illő már, hogy tekintetes Pürceg úrnál is tisztelkedjünk. Aképen jókor az egész család együtt van pzsonnánál. Pürcey úr télen át mindig nagyvárosban van, csu-23 *