Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-03-20 / 12. szám
csak miután néhány pohár jéghideg vizet ittam, múlt el főszédelgésem. — Mi bajod öcsém? — kérdé Petőfi. — A szekér rázott meg. Petőfi tán sejté bajom — s látva, hogy dohányának nem lettem embere, mosolygott, és tovább nézé a tájat. A csárdában a megérkezett társaság evett, ivott, s köszöntgeté Petőfit, kin csodálkozának, hogy hatalmas bordalai daczára mitsem iszik. Talán a szerelem eszményisége nem engedé. — Egyébiránt — úgymond — nem iszom én olyan nagyba, mint verseim után gondolnák. A borozókat elhagyva, Petőfi, fővárosi rokonom és én a csárda melletti csepegő barlangot tekintek meg. A kisded barlang nagyon tetszett Petőfinek. Majd felsétáltunk a tóhoz, mely két hegy homorulatában nagy térségen fekszik. Fővárosi rokonom egyik ambitiója volt, hogy messzire tud dobni, s a széles tón is elkezdő kísérletét. — Próbálkozzunk meg — mondá Petőfi. — Szívesen — viszont a rokonom, bizonyosnak tartva győzelmét, sokáig dobáltak, de a tó igen széles léven, köveik néhány öllel mindig idébb estek a parttól. Petőfi kövei azonban — bár rendesen balkézzel dobott — mindig odább repültek , mint rokonoméi. De mert a tó áthajitva még sem volt, Petőfi boszankodni kezdett. S ekkor zsebébe nyúlt, s egy ezüst tallért von elő. , — Megkísértem ezzel — — Kár volna — mondá bátyám. — De nekem át kell a tót dobnom, bármibe kerül. — Van én nálam, szóltam közbe, egy réz kétgarasos . . . — Add ide hát — kiálta Petőfi, — igy legalább megmented Istók öcsém érdempénzét, mit a tavali lófuttatáson nyert. S átvévén a kétgarasost, a tavat csakugyan átdobó és a versenyben győztes jön. — Mit fölteszek magamban, ki is szoktam vinni, — mondá büszke önérzettel. — Nem mindig— súgtam rokonomnak, azt hiszem, jó regényt is akart írni, és a „Hóhér kötele“ épen nem az. Rokonom elárult s szavaim elmondá Petőfinek. — Ember vagy öcsém — mondá Petőfi, reám tekintve — e gondolat szép tőled, de sokkal szebb lett volna, ha egyenesen nekem mondod. Én elpirultam s érzem , hogy igaza volt, s e pillanattól fogva megtanultam gondolatimat szembe kimondani inkább, mint hát mögött. Este volt midőn haza mentünk. Bátyám még az itten megfogadó szekeresünket Petőfi számára Patak felé, melyen másnap reggel elutazott. Este még találkoztam vele. — Hát öcsém, csakugyan úgy szereted a verseket ? kérdé. ■— Nagyon. ■— Hát magad Írtál- e már ? — Nem. — Próbálkozzál meg vele , bár elég savanyú kenyér, hogy a kedved elmenjen tőle; azonban ha jóravalót Írsz, küldd el nekem az Isten áldjon meg. Azzal elment, én sokáig néztem utána, és boldog valók. Napok múltak, de én e találkozásra, életem e legszebb napjára sokáig büszke valók. Elővevém néha arczképét, de úgy tetszett nem hasonlít hozzá. Sokkal inkább hasonlított az, mely szivembe volt vésve, melyet az emlékezet örök lámpája világított meg, s melyet oly sokszor néztem a lelkesültség rózsaszín üvegén. E nap feledhetlen emléke annyira elfoglaló szívemet, hogy a kis Mariét is elfeledtem, s midőn a következő vasárnap a templomban szépségének teljes fényében megjelenni láttam, csodálkozom, hogy szerelmemnek hogy lehetett ilt hosszas szünpercze. De Marie képe ismét elfoglald jogát szívemben, mi ugyan csak keserűségemre szolgált, miután vele nem beszélhetek. Elhatározom azonban magam, hogy meglátogatom. Reményemen fölül szívesen láttak, s én e pillanat óta gyakran megfordulok náluk, bár szerelmemről szólni sem merek. Mint adjam tehát tudtára ? Szobámba ülve gondolkodom, előttem egy rózsaszín levélke feküdt. Ha megmondom neki, mikép szeretem, arczom oly piros lesz mint e rózsaszínű levélke. Hátha e rózsaszínű levélke. . . . ? Igen, igen — Petőfi mondá: próbálkozzam meg verset írni, és ha ő mondámért ne tehetném meg. Hozzáfogtam,tehát és egész nap a tollat rágva, végre megszületett egy irgalmatlanul hosszú vers. Nem emlékszem már reá, de nem kevésbé lehetett silány mint a minő dühöngő vala. Elmondám benne, mint szeretném birni, karjaimba ölelni, csókolni, és több hasonló hamis óhajtásimat. De mint adjam át ? sokáig gondolkodtam. Meg van. Marie korán kel, hogy ablakában a virágokat megöntözze, ha a redőnyön át benyújtom versemet, ő reggel reá talál. De a sors másként akarta. Marie elaludt, s öreg anyja — ki igen szigorú és vallásos vala ■— találta meg a rózsaszín levélkét. Képzelhető, őrjöngő vágyaim fölött, mint csóválta a fejét. Délután Mariéhoz siettem, kikémlelni a hatást, mit versem tőn. — Marie nincs itthon! — mondá mogorva arczczal öreg anyja a csarnokba elembe lépve. Nincs itthon! . . Pedig midőn az ablak alatt , elmenést, a szép barnafürtös főt virági közt mosolyogni láttam. Tehát ki vagyok utasítva a paradicsomból ! S még ez nem volt elég. Szüleim elébe mutatva a rózsaszínű verset, ugyancsak lepirongattak, s a kis Mariét jövő évre más városba vivék nevelőházba — és én nem láthatom többé. Mit volt mást tenni ? Petőfihez fordulok, kinek mennyei dalai begyógyiták az első sebet mit szivemen az első költemény ütött. És a költő soraival vigasztalom magam : ,,Érzéketlen bábok a leányok Szivet és dalt nem érdemlenek.“ Vadnai Károly: Csöndes este. .. Csöndes este a kis madár Olyan busán megsirdogál , Csöndes este, holdvilágnál Sir a kis lány ablakánál. Árva kis lány! árva kis lány! Mért vagy oly bus? Mért vagy halvány ? . .. Megöl engemet a bánat, Ha én téged sírni látlak. II. Hova lesz a kesergő dal, Ha a madár ajkán elhal, Holdvilágos csöndes este ? Abból lesz a költő lelke. S a mit a kislány hallatott Az a drága köny hova jut ? Azt a költő szivvirága Harmatként magába zárja. Kossa Gusztáv. (Vége.) — Van nekem vidéken egy jó barátom, mondá Petőfi, mikor még nálam segédszerkesztő volt, még most nem ismeri a világ, de fogadni mernék, hogy pár év múlva az lesz a leghíresebb magyar regényíró. — Kiváncsi vagyok reá, ki lehet ő ? — Már verset irt lapunkba, de egészen más hivatása van a költészeti pályán. Majd nem sokára regényéből mutatványt fog közölni a Divatlapban. Jókairól volt a szó, ki 1845-ben Petőfi buzdítására „Hétköznapok“ czimű regényéből csakugyan közlött lapomban mutatványt, mely valóban mindenki figyelmét magára voná. Átalán véve Petőfi a legnagyobb emelője, ügyvéde és bátorítója volt Jókainak. Sohasem feledem el azon jelenetet, midőn nálam annyira pártolt barátját személyesen bemutatá. Mint mikor a vad vihar egy felfedező szelíd virágot sodor magával, P.oly robajjal vezeté be az ö szende arcza, szerény, mondhatni szemérmes magaviselet, szőke barátját, mint az ő indulatos szenvedélyes természete tökéletes ellentétét. Petőfi, barátjának egy novelláját akarván lapom számára illő díjért elszerezni, eszemtől szembe a legnagyobb dicséretekkel halmozá el őt előttem, mi Jókait zavarba hozá s pirulásra készté. Jókai csupa kezdői szerénységből még akkor restell volna írói díjat kérni, de felnyílt szemű barátja hathatós szószólója lévén, segített a dolgon, s ki volt eszközölve a honorárium. Később a két jó barát bizonyos érzelmi viszony miatt meghasonlott egymással . . . mit Petőfi indulatoskodása idézett elő. . . . A színpad és színészi élet folyvást kedvencz és gyötrő rögeszméje volt költőnknek, ki azt képzelte, hogy színészi tehetséggel és hivatással bír. E képzetemből utóbb mégis kiábrándult, Szigligeti „Szökött katona“ népszínművében mint Gémesi nótárius műkedvelő vendégkép lépett föl a nemzeti színpadon. S bár kiléptekor az ifjúság nagyon megtapsoló, de fanyar egyhangú szavalata, helytelen játéka mindenkit meggyőzött a felől, hogy ő nem színésznek született. A dráma költést is hasztalanul kísérte meg. ,,Tigris és hyéna“ czímű történeti színműve nem egyéb mint a franczia regényes iskola sikeretlen utánzása. Ugyanezt lehet mondani: A hóhér kötele czímű vad regényéről is. Írt e népszínművet is „Zöld M a r czi“ czím alatt, mely sokkal jobb volt, mint történeti drámája. Ennek kéziratát színműtáram számára megvettem, de azért sohasem kaphattam meg tőle. Talán nem igen volt azzal megelégedve, és szeszélye pillanatában megsemmisitő. Petőfinek sajátságai közé tartozott az is, hogy a magyaron kívül semmi más nyelvet nem tudott jól beszélni, frakkot, nyakkendőt és keztyűt sohasem viselt; verseit igen jól tudta szavalni, s nagyobb társaságokban is szíves készséggel adá elő azokat, s azért mégis rosz színész, gyönge emberábrázoló volt. 1847-ben nagy, de korántsem veszélyes következésű forradalom ütött ki a magyar irodalomban. Leginkább Petőfi izgatására tíz fiatal magyar író összeesküdött a kiadók és szerkesztők ellen, oly czélból, hogy ők nem szorulva senki gyámságára, műveiket egy önálló folyóiratban fogják közzé tenni, s a vállalat tiszta jövedelmében egyenlően osztozandnak a helyett, hogy tehetségük, fáradságuk gyümölcsével a gazdagnak képzelt szerkesztőket s a valóban gazdag könyvárus-kiadókat boldogítanák. Az igy fellázadt tizek nyilatkoztak, hogy 1847-iki júliustól kezdve semmiféle hazai lapban és folyóiratban dolgozni nem fognak, s ez által az annyira irigyelt sorsú magyar szerkesztőket sorra megbuktatják. — Meg kell tréfálnom ezeket a jó fiúkat —, gondolom magamban — majd mindeniknek van nálam díjazott munkája, s az irodalom jó rendjét felforgatni