Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-03-20 / 12. szám

csak miután néhány pohár jéghideg vizet ittam, múlt el főszédelgésem. — Mi bajod öcsém? — kérdé Petőfi. — A szekér rázott meg. Petőfi tán sejté bajom — s látva, hogy do­hányának nem lettem embere, mosolygott, és to­vább nézé a tájat. A csárdában a megérkezett társaság evett, ivott, s köszöntgeté Petőfit, kin csodálkozának, hogy hatalmas bordalai daczára mitsem iszik. Talán a szerelem eszményisége nem engedé. — Egyébiránt — úgymond — nem iszom én olyan nagyba, mint verseim után gondolnák. A borozókat elhagyva, Petőfi, fővárosi ro­konom és én a csárda melletti csepegő barlangot tekintek meg. A kisded barlang nagyon tetszett Petőfinek. Majd felsétáltunk a tóhoz, mely két hegy homorulatában nagy térségen fekszik. Fővárosi rokonom egyik ambitiója volt, hogy messzire tud dobni, s a széles tón is elkezdő kí­sérletét. — Próbálkozzunk meg — mondá Petőfi. — Szívesen — viszont a rokonom, bizonyos­nak tartva győzelmét, sokáig dobáltak, de a tó igen széles léven, köveik néhány öllel mindig idébb estek a parttól. Petőfi kövei azonban — bár rendesen balkéz­zel dobott — mindig odább repültek , mint ro­konoméi. De mert a tó áthajitva még sem volt, Petőfi boszankodni kezdett. S ekkor zsebébe nyúlt, s egy ezüst tallért von elő. , — Megkísértem ezzel — — Kár volna — mondá bátyám. — De nekem át kell a tót dobnom, bármibe kerül. — Van én nálam, szóltam közbe, egy réz két­­garasos . . . — Add ide hát — kiálta Petőfi, — igy leg­alább megmented Istók öcsém érdempénzét, mit a tavali lófuttatáson nyert. S átvévén a kétgarasost, a tavat csakugyan átdobó és a versenyben győztes jön. — Mit fölteszek magamban, ki is szoktam vinni, — mondá büszke önérzettel. — Nem mindig­­— súgtam rokonomnak, azt hiszem, jó regényt is akart írni, és a „Hóhér kö­tele“ épen nem az. Rokonom elárult s szavaim elmondá Pető­finek. — Ember vagy öcsém — mondá Petőfi, reám tekintve — e gondolat szép tőled, de sokkal szebb lett volna, ha egyenesen nekem mondod. Én elpirultam s érzem , hogy igaza volt, s e pillanattól fogva megtanultam gondolatimat szembe kimondani inkább, mint hát mögött. Este volt midőn haza mentünk. Bátyám még az itten megfogadó szekere­sünket Petőfi számára Patak felé, melyen másnap reggel elutazott. Este még találkoztam vele. — Hát öcsém, csakugyan úgy szereted a ver­seket ? kérdé. ■— Nagyon. ■— Hát magad Írtál- e már ? — Nem. — Próbálkozzál meg vele , bár elég sava­nyú kenyér, hogy a kedved elmenjen tőle; azon­ban ha jóravalót Írsz, küldd el nekem az Isten áld­jon meg. Azzal elment, én sokáig néztem utána, és boldog valók. Napok múltak, de én e találkozásra, életem e legszebb napjára sokáig büszke valók. Elővevém néha arczképét, de úgy tetszett nem hasonlít hozzá. Sokkal inkább hasonlított az, mely szivembe volt vésve, melyet az emlékezet örök lámpája vi­­lágított meg, s melyet oly sokszor néztem a lel­­kesültség rózsaszín üvegén. E nap feledhetlen emléke annyira elfoglaló szívemet, hogy a kis Mariét is elfeledtem, s mi­dőn a következő vasárnap a templomban szépsé­gének teljes fényében megjelenni láttam, csodál­kozom, hogy szerelmemnek hogy lehetett il­t hosszas szünpercze. De Marie képe ismét elfoglald jogát szívem­ben, mi ugyan csak keserűségemre szolgált, mi­után vele nem beszélhetek. Elhatározom azonban magam, hogy meg­látogatom. Reményemen­ fölül szívesen láttak, s én e pillanat óta gyakran megfordulok náluk, bár szerelmemről szólni sem merek. Mint adjam tehát tudtára ? Szobámba ülve gondolkodom, előttem egy rózsaszín levélke feküdt. Ha megmondom neki, mikép szeretem, arczom oly piros lesz mint e rózsaszínű levélke. Hátha e rózsaszínű levélke. . . . ? Igen, igen — Petőfi mondá: próbálkozzam meg verset írni, és ha ő mondá­mért ne tehet­ném meg. Hozzáfogtam,tehát és egész nap a tollat rágva, végre megszületett egy irgalmatlanul hosszú vers. Nem emlékszem már reá, de nem kevésbé lehetett silány mint a minő dühöngő vala. Elmondám benne, mint szeretném birni, kar­jaimba ölelni, csókolni, és több hasonló hamis óhajtásimat. De mint adjam át ? sokáig gondolkodtam. Meg van. Marie korán kel, hogy ablakában a virágo­kat megöntözze, ha a redőnyön át benyújtom versemet, ő reggel reá talál. De a sors másként akarta. Marie elaludt, s öreg anyja — ki igen szi­gorú és vallásos vala ■— találta meg a rózsaszín levélkét. Képzelhető, őrjöngő vágyaim fölött, mint csóválta a fejét. Délután Mariéhoz siettem, kikémlelni a ha­tást, mit versem tőn. — Marie nincs itthon! — mondá mogorva arczczal öreg anyja a csarnokba elembe lépve. Nincs itthon! . . Pedig midőn az ablak alatt , elmenést, a szép barnafürtös főt virági közt moso­­lyogni láttam. Tehát ki vagyok utasítva a paradicsomból ! S még ez nem volt elég. Szüleim elébe mu­tatva a rózsaszínű verset, ugyancsak lepirongat­­tak, s a kis Mariét jövő évre más városba vivék nevelőházba — és én nem láthatom többé. Mit volt mást tenni ? Petőfihez fordulok, ki­nek mennyei dalai begyógyiták az első sebet mit szivemen az első költemény ütött. És a költő soraival vigasztalom magam : ,,Érzéketlen bábok a leányok Szivet és dalt nem érdemlenek.“ Vadnai Károly: Csöndes este. .. Csöndes este a kis madár Olyan busán megsirdogál , Csöndes este, holdvilágnál Sir a kis lány ablakánál. Árva kis lány! árva kis lány! Mért vagy oly bus? Mért vagy halvány ? . .. Megöl engemet a bánat, Ha én téged sírni látlak. II. Hova lesz a kesergő dal, Ha a madár ajkán elhal, Holdvilágos csöndes este ?­ Abból lesz a költő lelke. S a mit a kis­lány hallatott Az a drága köny hova jut ? Azt a költő szivvirága Harmatként magába zárja. Kossa Gusztáv. (Vége.) — Van nekem vidéken egy jó barátom, mondá Petőfi, mikor még nálam segédszerkesztő volt, még most nem ismeri a világ, de fogadni mernék, hogy pár év múlva az lesz a leghíresebb magyar regényíró. — Kiváncsi vagyok reá, ki lehet ő ? — Már verset irt lapunkba, de egészen más hivatása van a költészeti pályán. Majd nem sokára regényéből mutatványt fog közölni a Divatlapban. Jókairól volt a szó, ki 1845-ben Petőfi buzdí­tására „Hétköznapok“ czimű­ regényéből csakugyan közlött lapomban mutatványt, mely valóban mindenki figyelmét magára voná. Átalán véve Petőfi a legnagyobb emelője, ügy­véde és bátorítója volt Jókainak. Sohasem feledem el azon jelenetet, midőn nálam annyira pártolt barátját személyesen bemutatá. Mint mikor a vad vihar egy felfedező szelíd vi­rágot sodor magával, P.­oly robajjal vezeté be az ö szende arcza, szerény, mondhatni szemérmes magavi­selet, szőke barátját, mint az ő indulatos szenve­délyes természete tökéletes ellentétét. Petőfi, barátjának egy novelláját akarván lapom számára illő díjért elszerezni, e­szemtől szembe a legnagyobb dicséretekkel halmozá el őt előttem, mi Jókait zavarba hozá s pirulásra készté. Jókai csupa kezdői szerénységből még akkor restell volna írói díjat kérni, de felnyílt szemű­ barátja hathatós szószólója lévén, segített a dolgon, s ki volt eszközölve a honorárium. Később a két jó barát bizonyos érzelmi viszony miatt meghasonlott egymással . . . mit Petőfi indula­toskodása idézett elő. . . . A színpad és színészi élet folyvást kedvencz és gyötrő rögeszméje volt költőnknek, ki azt képzelte, hogy színészi tehetséggel és hivatással bír. E képze­temből utóbb mégis kiábrándult, Szigligeti „Szökött katona“ népszínművében mint Gémesi nótárius mű­kedvelő vendégkép lépett föl a nemzeti színpadon. S bár kiléptekor az ifjúság nagyon megtapsoló, de fanyar egyhangú szavalata, helytelen játéka mindenkit meggyőzött a felől, hogy ő nem színésznek szü­letett. A dráma költést is hasztalanul kísérte meg. ,,Tigris és hyéna“ czímű­ történeti színműve nem egyéb mint a franczia regényes iskola sikeretlen utánzása. Ugyanezt lehet mondani: A hóhér kö­tele czímű vad regényéről is. Írt e népszínművet is „Z­öld M a r c­z­i“ czím alatt, mely sokkal jobb volt, mint történeti drámája. Ennek kéziratát színműtáram számára megvettem, de azért sohasem kaphattam meg tőle. Talán nem igen volt azzal megelégedve, és sze­szélye pillanatában megsemmisitő. Petőfinek sajátságai közé tartozott az is, hogy a magyaron kívül semmi más nyelvet nem tudott jól beszélni, frakkot, nyakkendőt és keztyűt sohasem viselt; verseit igen jól tudta szavalni, s nagyobb tár­saságokban is szíves készséggel adá elő azokat, s azért mégis rosz színész, gyönge emberábrázoló volt. 1847-ben nagy, de korántsem veszélyes követ­­kezésű forradalom ütött ki a magyar irodalomban. Leginkább Petőfi izgatására tíz fiatal magyar író összeesküdött a kiadók és szerkesztők ellen, oly czélból, hogy ők nem szorulva senki gyámságára, műveiket egy önálló folyóiratban fogják közzé tenni, s a vállalat tiszta jövedelmében egyenlően osztozand­­nak a helyett, hogy tehetségük, fáradságuk gyümöl­csével a gazdagnak képzelt szerkesztőket s a valóban gazdag könyvárus-kiadókat boldogítanák. Az igy fellázadt tizek nyilatkoztak, hogy 1847-iki júliustól kezdve semmiféle hazai lapban és folyóirat­ban dolgozni nem fognak, s ez által az annyira iri­gyelt sorsú magyar szerkesztőket sorra megbuk­tatják. — Meg kell tréfálnom ezeket a jó fiúkat —, gon­dolom magamban — majd mindeniknek van nálam díjazott munkája, s az irodalom jó rendjét felforgatni

Next