Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-08-07 / 32. szám

Nyirkosi — bármint durt-fult is — ex officio, , köteles volt a főorvos és még néhány tekintélyes úr kíséretében megjelenni a vizsgálaton. A tisztelt, nagyérdemű választmány a többek között legjobban kóstolgatott az „a q­u­a carmina­­t­i­­ á“-ból; az írnok — ki az expeditiónak függelé­kéül jelent meg — a többféle cukrocskákból zsebelt, a mennyire fejtete, a hátul bakterkedő városi porosz­ló — különben nyugalmazott dupla huszár — pedig emlékül egy remek szál bajuszpedrőt kért a gyógy­szerész segédjétől, és azt húsz „instállom alássan“ után el is sikkasztó kenyérmorzsás és dohányporos rájtkacsijába. A gyógyszertári vizsgálat nem azért történt mint ez néha megesik , hogy egyik vagy másik orvos haragja, vagy gyanúja üldözi a gyógyszerészt, (mert nem kap újévi ajándékot, vagy nem eleget .. . stb.), hanem azért, hogy ezen gyógyszertári vizsgá­­l­­at már nyolc év — vagy még régibb idő óta — nem­­ vétetett foganatosításba, és ennek pláne meg kellett történnie, lévén egy új főphysicus, ki a szokást és törvényt — új söprű jól söpör — meg akará tartani. Különben, mint mondjuk, jobbára csak beszél­getéssel telt el a vizsgálati idő. A physicus ur sokat tobákolt, de keveset szólt, a többi ur ellenben sem­mit sem tobákolt, hanem folyton járt a száj, fe­lét lovon, felét gyalog, azaz : félig magyarul, félig deákul beszélvén. Végre a két haragos egyéniségre került a do­log, egyik nagyobb tréfát ütött belőle, mint a másik. Az egyik egészségügyi tanácsos azt mondá ne­vetve, hogy ha ö Endre volna, ki Nyirkosi Katicá­nak szívét bírja, tudna mit csinálni. Másik meg mondá: ha ö Katica volna, olyan apát, mint Káka úr, régen kijátszana. Sok „hehehe“- és még több „hihihi“-vel vol­tak e csipkedő szóváltások spékelve De Káka és Nyirkosi nagy tűzbe jöttek, fogad­ni mertek, hogy nincs csel, a­mely által az ő gon­dosságukat ki lehetne játszani, és a gyermekeket ol­dalukról csak kissé is eltávolítani. — Na hiszen — mondá maga a főorvos is — majd jót nevetünk a két uron, ha egyszerre csak azt halljuk , hogy jól a jégre vannak víve — De ez meg nem lesz ám soha — mondák mindketten — mert úgy őrizzük gyermekeinket, mint a puskaport a tűztök — Majd meglátják pedig, domini spectabiles, hogy elszökik még a szerelmes pár ! — faggatá to­vább az egészségügyi tanácsos. — Na hiszen, a­ki engemet rá tudna szedni, vagy el bírná szöktetni az én fiamat — mondá Káka — az még nincs a világon. — Az még kevésbbé, ki leányomat tudná őr­szemeim alól kicsempészni — tévé utána Nyirkosi. Aztán a híres áloét is megtekintő a tisztelt gyógyszertárt vizsgáló gyülekezet. A dicséretnek hosszú­ vége se volt Mikor megkérdezte a főorvos, hogy kié tulaj­­­donképen az áloé ? melyiké a két szomszéd közöl? — persze jót nevetett az egész társaság, tudva leve a furcsa végrendelet-clausula, melyet imént előadtunk. Csak Káka és Nyirkosi nem nevetett. * * * Két nap múlt ismét el. Káka Endrét tapodtat sem eresztette, mintha is­kolásgyermek volna Nyirkosi pedig a szép Katicát, minden ellenzé­sei dacára zár alá tette, s még Juci kisasszonyt sem igen tűrvén nála. Juci különben egészen Nyirkosinak fogta pártját, és helyeslé ennek szigorát, mert mint mondá: a szerelmes leányt jobban kell őrizni, mint a légszeszt. A­hol ennek egy kis lége van, csak egy mákszemnyi hézaga, kigyul az — Vagy pedig ki­száll, ha a tűz — a szerelmes — hozzá ér Kóka Tétényi úr társaságában gyakran ment a kertbe az áloét nézni. És szívdobogva véve észre, hogy a bimbó már egészen ki van fejlődve. Tétényi alig birá nevetését visszatartani, midőn csinos nejét a vén orvossal karonfogva látá járni a sorompón túlnan. Juci az orvossal épen oly áhítattal bámulta az áloé bimbóját, mint Tétényi tévé ezt Ká­kával. — A harmadik nap estefelé, a gyógyszertárba a kis posta egy levelet hozott. A szomszéd orvos úrhoz szinte, ugyanazon jö­vetben — Káka kinyítá a levelet, így hangzék az: — ,,Ma éjszaka vigyázzon magára és kincseire, tisztelt gyógyszerész úr, — figyelmezteti önt egy jó­akarója. — Rablás van tervezve, mely önt fenye­geti !“ — Nyirkosi úr levele szóról szóra szinte igy hangzék Lehet gondolni, mily félelembe estek az öreg urak. — Mindent lelakatoltak Káka a laboránsot, a nagy vas mozsár-törőjé­­vel fegyverzé fel. Nyirkosi pedig kitisztitotta a győri expeditió óta falon függő kohás pisztolyt és megtöltötte. A ház kapuja eltorlaszoltatott. A komondorok szabadon bocsáttattak. Nyirkosi a várostól egy baktert akart őrségül kölcsönözni, de a városnak csak két baktere volt: az egyik most őrül volt kiállítva, ex officio, a másik pedig — rendesen mikor szolgálatban nem volt — törköly pálinkától kapott görbe lábat, és megszakit­­hatlan álmát. A két bakternek már ez is volt szokása , a me­lyik nap az egyik őrt állt, vagyis hivataloskodott, a másik volt részeg, és viszont. E szerint segédcsapat nélkül, ön hősies erejére jön Nyirkosi úr szorítva. Olyan lehetett a világ, midőn Isten még el nem választotta, első teremtőszava után a zagyvalékot, mint a két botanicus agya. A rablás; a vendégek ; a gyógyszertári vizsgá­latkori kigúnyolás; az áloé, a gyermekek , meny­nyi gond! — Kivált az áloé; kivált e világnak első pillantá­sa ! Inkább kész volt a két tudós akármit kockára tenni, mint az áloé utáni dicsőséget elveszteni. Beesteledett. Midőn már jó sötét volt, Juci láttatlanul kisur­rant szobájából és lefutott a kertbe, magára zárva az ajtót. Negyed óra múlva, derült arccal tért onnét vissza. — Minden sikerült — suttogá Katinak fülébe a vacsora alatt. — Vigyázz, midőn én a tudva lévő jelt adom, fuss ki a kert hátsó ajtaján; a kulcsok el­­csempészvék már apádtól — A kert ajtajánál End­réd várakozand reád! Mindenre kérlek, ne késs­ék­ Nyirkosi a nagy félelem közt nem is ügyelt a két hölgyre, és ezek sokáig társaloghattak egymással. Nyirkosi úr , hogy az áloé iránt biztos legyen, most egyszemű kocsijának megparancsolá, hogy nézzen le a kertbe, ha nem virágzik-e még az áloé ? --------És megparancsolá, hogy el ne mozduljon on­nét az éjen át, nehogy valamikép Kákáé legyen a dicsőség. Juci és Kati most szemükkel hunyorganak. Mindkettejük szíve hevesebben dobogott a szo­kottnál. Kitervezett céluk volt most elérendő. Rögtön nagyszerű kurjantgatás hangzik a kert felől. — Nyirkosi talpon termett, a székről lepattant. A leányok is felugráltak. — Rablók ! gyilkosok ! — kiabált Nyirkosi, és a pisztoly után futkozott alá s fel ... . — Fussatok leányok, csukjátok be a szobátokat! A leányok el is futának, de egy sötét ambitu­­son át a kertbe, és onnét kisded lebujon át az utcára. — Tens ur ! Tens ur! — kiabált a kocsis re­kedten, alig tudva szuszakolni, midőn ura elé ért, ki most épen két kezével húzta fel a megrozsdásodott pisztoly kakasát. — Hol van a zsivány? — kiáltá Nyirkosi ijed­ten tekintgetve körül. — Micsoda zsivány ?­­ — csodálkozék a kocsis; — semmi zsivány... a virág, — az az aloévirág . . — Kinyílt?­? — rikácsold, egy roppantat ugorva Nyirkosi, és az ajtónak fordult. — Kinyílt lesz az, tens uram! olyan a virága, mint az üvegesünk laska-kalapja! . . . A szavak végét nem hallá már Nyirkosi úr, ha­nem leszaladt a kertbe, és egyenesen az áloéhez, út­közben ügyetlenségből elejte a pisztolyt, és ez na­gyot durranva sült el. Nyirkosi urnak esze ágában sem volt, hogy ez az ő pisztolya, rettentőt ijedett, és eszeveszetten fut­kozott ide s tova, alig találva ijedtében az utat, mely a szomszéd sorompójához, azaz­ az áloéhez vezetett Végre még­is megtalálta. Most a sorompóhoz csak néhány lépésnyire van. És rettentőt lát: vele szemközt szinte léleksza­kadva, futva jön, vágtatva a sovány Káka úr! Hosz­­szú, nagy lábait most irigyelte Nyirkosi úr először életében. Felcsigázott agyrémei azon káprázattal kín­zók őt, hogy Káka egyetlen légugrással eléri a so­rompót, és letépi az álomvirágot! Mindketten mint a villám, oly gyorsan termet­tek a sorompónál, mintha a gymnastikát majmoktól, vagy legalább macskáktól kölcsönözték volna, estek neki a sorompónak. Egyik a másikat lökte, taszította. — Enyém a virág! — rikácsold Nyirkost — én voltam előbb a helyszínen. És hogy előbb nem vol­tam itt, csak lábaim az oka, mert nem oly hosszak, mint az önéi — téve hozzá, folyton próbálgatva a fel­mászást. Káka nem szólt, nem hallott semmit, hanem szinte gymnastikázott. Ámde épen oly kevés szeren­csével, mint Nyirkosi. Mind a ketten olyan nyirkosnak és csúszósnak találták a lécsorompókat, pedig sem nem esett eső, sem nem volt még harmat. Mintha valaki mézzel­­mázzal kente volna be azokat. Az áloé virága pedig gyönyörűen tündöklött a magasban, ide s tova lengve az esti szellő szárnyain, és mintegy mosolyogni látszik, a két tusakodó örö­­ködésein. Mindketten fáradtan állapodának meg. A kertekben szinte lárma kerekedett. A cseléd­ség világgal, mécscsel jelent meg. A kocsis a pisz­tolysütésre, vasvillával nyomult előre. A laborárs pe­dig zsíros szájjal, a­mint a hajdú-káposztától fölug­rott, a mozsártörővel rohant, marcona kinézéssel, ütésre készen. Nyirkosi mellett Juci kisasszony a legkomorabb arccal. Káka úr mellett Tétényi úr, félig álmosnak látszva, halóköntösben álltak — Nos, hát kié a dicsőség? — kérdé Juci ne­gédes kíváncsisággal. — Enyém! — mondá Nyirkosi. — Nem igaz! enyém — bizonyárá Káka, s mindketten új rohamot lőnek, a sorompóra mászandók. Elterjedt a szomszédságban a hír, hogy a híres álomvirág kinyílt, és néhány kiváncsi kertész-dille­­táns szinte benyomult, részint Káka úr, részint Nyir­kosi úr kertjébe. — Tudják az urak mit? — mondá Tétényi ko­molyan, békét intve. — Én ügyvéd vagyok, és azt mondhatom, hogy mindenből kiviláglik, mikép a sors is, mint igazságos, egyaránt mérte a szerencsét, a virágot mindketten egyszerre látták, e szerint az mindkettőjüké, — szakítsák le, és jelezzék — mon­dá, és létrát parancsolt, hogy szavait foganatosítsa A két botanicust most páni félelem tölté el. — A virágot letépni, mely alig nyílt egy pár percet, és melyre száz évig kellett várni! Ez több volt, mint­sem oly könnyen eltűrhették volna ! Opponálni kezdtek. De Tétényi a létrán volt már, és a virág után nyúlt nagy kevenyében. — Nos! most vagy elszakítom, vagy egyezze­nek meg az urak — mondá határozottan, egyéb út nincs. — — Egyezzenek meg! . . . — kiálták az egybe­gyűltek. --------Nem, nem! — mozgának az elkesere­dettek ! — Kegyelmet a virágnak! — susogá Juci, há­tulról csipkedve Nyirkosi urat. — Igen, igen, egyezkedés! Jobb lesz az, mint a gyönyörű virágot letépni! — mondák a körülállók, rettegve tekintgetve a virág felé nyúló ügyvéd kezére. Addig beszélgettek, addig unszolák a két bota­nicust, míg végre csakugyan nagy sokára, a virág kegyelmet kapott, a botanicusok pedig kiengeszte­­lődtek! — Az egész egybegyült sereg előtt, a sorompón át kezet adtak tehát egymásnak, és szivükből meges­­küdtek, hogy a békét sohasem fogják többé megtörni. Annyira szívélyes jön a kibékülés, hogy össze­dugták a mennyire lehetett fejüket, és a kiengeszte- 262 «+■—

Next