Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-09-18 / 38. szám

körüli működése nemcsak a hazában, de a külföldön­­ is teljes elismerés­ és méltánylatra talált. L. —­UH— Az égre vágytam. Oh! én is sejtem az eget.... — Szemedben-e vagy egyebütt ? Elég, hogy sejtem eleget, S körüllengett az égi üdv. Szivem a vágytól csüggedetten, Sóhajtásokban szállt felé ; És a sóhaj harmatcseppekben Hullt az éggel szemem elé . .. De a halandó többre vágyott, S a lélek szárnyat öltve kelt.. . S a mig járá a fényvilágot , Bú tölté el lenn a kebelt. S az ész sugára féltőre, Lehozni a mennyet magát. . . S az alatt a föld embere Elesett a göröngyön át. S ki, a mit sejtek, birni vágytam, (Szemedben-e, vagy fenn amott? . . .) Ki vakmerőn az égre szálltam, Alárablandó a napot. A porban érezem, amit Merész tüzemben feledek — Prométheusznak láncait, Mik a testet földhöz köték ! Tóth Endre: Szívrázó csalatás. Negyednapos esőben, s igy tengelyig érő sár­ban érkeztem meg Nagykárolyba, nem tudom melyik év november havában, azaz: éppen abban a hónap­ban, midőn Szatmár megye országutain csak gyorsko­csit, vagy pénzeket szállító nagybányai zárszekeret szemlélhetni. Szathmár Nagykárolyhoz jó időben há­rom óra, novemberben harmadfél nap; Nagybánya nyárban 8, vagy legfelebb 12 óra, novemberben egy hét, csapófákon, csónakokon, hidasokon és lóháton. Ki azon a szekéren, melyre felült, kivánna Nagybá­nyára jutni, legalább is hét hetet kellene utaznia, és gyönyörködnie a sorsüldözte lovakon véghezvitt se­bészi műtételeken, be sem számítva azon kellemes változatosságot, miszerint többet kellene gyalog utaznia, mint szekeren. A tenger feneke nem olyan borzasztó, mint azon tócsák és sáresések, melyek a csanálosi­ utca hosszában elnyeléssel fenyegetnek ; a Hekla nem oly rémítő, mint azon sártokádó hegyek, melyek a nevezett utca két oldalán emelkednek, s me­lyeket megmászni csak özönvíz előtti, azaz: negy­vennyolc markos lovak volnának képesek. A „Szarvas“ címü vendéglőbe hajtottam be, de behajtottam volna a legvadabb állathoz is, csakhogy valahára szekeremről­­leltápászkodhassam. Nem volt ember a világon, ki lovaim színét képes lett volna felismerni. Még a legvastagabb farkának sem volt vastagabb a farka egy közönségesebb kötőfék kö­télnél; szemek helyett valami sötét s homályos ki­­domborulást forgattak szemüvegeikben; nem láttak és nem hallottak, s oly éhesek valának, hogy az os­torhegyes, egy közelében találtató szakasztókosarat haladéktalanul kikezdett. A vendéglős nemcsak majd megölt, hanem meg is riasztott szerfeletti csodálkozásával, kijelentvén : miszerint három hét óta én vagyok az első vendég, mennyiben a második, ki a „Szarvasba“ szállott, négy hét előtt érkezett, s mai napig sem bir tovább menni, kéretvén tőle Munkácsig szekérbérben nem több s nem kevesebb 600 ezüst forintnál, s 40 kö­rül zabnál; lévén pedig nem többe, mint 25 fija, nyolc gyermeke, egy testvérhuga és kilenc párnája. — Vannak-e tiszta, kényelmes s egészséges szobái ? — Találtatik egy igen comfortabei szoba, épen a Madame tőszomszédságában ! — ezeket mondva a vendéglős, mosolygott. — Szabad e tudnom, e jót, e­roszat is jelenthe­tő mosoly okát? — Uraságod bizonyosan m­eg lesz elégedve szobájával, mert a közel szomszédban tartózkodik a Madame testvérhuga is, kinél régen nem láttam szebb teremtést. — Fiatal még, nemde?! — Legszebb korban van! tizennyolc—husz éves. De mi mind­ennél több, háromhónapos nő, s férje Lembergben lakik. — Tessék podgyászaimat felhordatni! — Azonnal! Míg a podgyászok felhordása tartott, a kapuban álltam, s futólagos szemlét tartottam Nagykároly felett — Hasonlított Velencéhez. Csakhogy a tengert a sár pótolta. Láttam derékig érő bagam­ákat, ha a de­rék útban nem állandók, láttam volna talán nyakig érőket is. A számomra nyitott szobát nem annyira com­­fortablenek, mint inkább kámfortablenek találtam. Valami orbáncos egyéniség szállásolhatott benne előttem, mert a kántorszag hosszában és szélességé­ben egyiránt dühöngött Vigasztalt a gondolat, mi­szerint egyelőre biztosítva vagyok az Orbánétól és cholerától. — Parancsol nagyságod valamit ? — szállott a pincér, benyitva — Ha a kámfor ellen tud valamit, alkalmazza, megköszönöm ! — Mindent megpróbáltunk már, hasztalan. A fé­­regirtó-egylet elnöke, e szobában manővíírozott kán­torral a poloskák ellen, — pusztító eljárása ered­ményre vezetett ugyan, de a kámforszag azóta kiírt­­hatatlan ! — Hozzon egy pohár szilvoriumot és egy kiflit. Kocsisomnak adjon egy itce pálinkát, a lovaknak szénát és abrakot A pincér távozott. Recognoscirozásra, a szomszéd szoba közép aj­taja mellé állottam. Két különböző hangot hittem megkülönböztet­hetni, a­nélkül hogy egyes szavakat kivehettem volna. Végre a csengőbb hang, e szót „dobzse“ oly világosan mondá ki, hogy megértettem. Vagy a magyarok történetéről vitatkoznak, s Dobzse Lászlót emlegetik, vagy a szláv fajok vala­melyikéhez tartoznak. Kisült csakhamar, hogy tót­lengyelek Galíciából. Reményeim fokmérője pár fokkal azonnal alább hullott. Ha csak tótul, vagy lengyelül beszélnek, akkor komolyabb ismeretségről szó sem lehet, s én minden legkisebb haszon nélkül gyötörtetem magamat a kám­for által. Csengettem Maga a vendéglős jelent meg. — Egy indiscret kérdést teszek, kérem vála­szoljon bizalmasan, s ne nehezteljen! — Uram! én a goromba kérdéseket is meg­szoktam, pedig őszintén szólva, mulaszthatlanul bele fogok bukni ezen haszonbérbe, az indiscret kérdése­ket pedig annyira megszoktam, hogy múltkor ezen lehető legindiscretebb kérdés sem riasztott vissza. — Mit gondol, vendéglős barátom, könnyű szerrel el lehetne e feleségét csábítani ? — Nemde, arcul csapta a kérdezőt?! — Nem biz én! elmosolyogtam magamat, s a kérdezőnek fügét mutattam. — Szomszédném s bájos testvérhuga, hol szok­tak ebédelni? — Kérésükre belenyugodtam, hogy külön szo­bámban ebédeljenek! Kinyilatkoztatták, miszerint a közös étteremben gonirozzák magukat. — Uram! engedje meg nekem is, hogy külön szobájában ebédelhessek. — Még uraságodnak igen, de más senkinek! — Holnap tehát már megjelenhetek? — Még ma vacsorakor, ha tetszik. — Szoktak a dámák vacsoráid is ? — Nem reggeliznek és nem vacsorálnak, egye­dül ebédelnek. Ebédért is már eddig 31 pro­ntommal tartoznak, s ez összeget sem tudom hogy fogják fi­zetni, mennyiben bevallották, hogy nincs több 25 p. forintuknál. — Szegények! — Minden órán várnak pénzt Galíciából. — Én azt hiszem, bárhonnan is könnyebb pénzt kapni, mint Galíciából; különben meg lehet csaló­dom, s különösen most örömest is csalódnám . Én csak a gyermekeket sajnálom, azok Szi­bériában sem koplalnának többet, mint itt Nagyká­rolyban, pedig itt olyan olcsóság van, hogy csaknem mindent ingyen adnak. — Úgy látszik, ön sajnálja őket! — Én minden vendégemet sajnálom, ki fizetni nem tud, s talán ez okozza , hogy eddigelé kilenc­szer csináltam crodát, de ha egy évben csak öt no­vember volna, mindenik novemberben tíz vendég Galíciából, akkor bizonyosan minden hónapban cső­döt mondanék. A „Szarvas“ különben is kikiáltott menhelye a pénztelen vendégeknek, a kinek pénze nincs, rendesen ide száll, sőt rendesen pár hónapig itt is lakik. — Ön keresztényileg gondolkodik ! — Épen azért szoktam azután pogányul meg­bukni. — — Minthogy érdekes szomszédnéim csak ebé­delnek lenn, — én is csak ebédelni fogok szives en­­gedelmével a különszobában — A­mint parancsolni méltóztatik­ — válaszolt a vendéglős udvariasan, s eltávozott. Ejteli 8 óráig csak (általam nem értett) párbe­széd hangzik a szobában. Hogy észrevehetővé te­gyem magamat, a legismertebb változatokat kezdtem fütyörészni, nevezetesebb zeneszerzőktől. A párbeszéd még csendesebb hangon folytat­tatok. Egy negyeddel 8 óra után azonban, a legpoko­libb zaj riasztott fel merengésemből s ábrándjaimból. A nagyobb gyermekek sikoltó hangon társalog­tak, a kisebbek bőgtek s ordítottak. Fütyülésem, mint csalogány csattogás a vihar­ban, enyészett el ezen füldobokat repesztő hangtöm­kelegben A zaj a­helyett, hogy csendesült volna, még na­gyobbodott. A legveszettebb vidéki Bertram, „Ördög Ró­­bert“-ben nem ordít úgy, mint ordított valamelyik gyermek közel szomszédomban Az anya egész erejéből s hallhatólag csititá e neki dühödt baritont De az mentül jobban csititották, annál jobban visongott, részint komolyan szomorkodva, részint ham­­­urkodva. — Társai kontráztak ezen irgalomnélküli primónak. Én egy pamlag szegletébe vontam magamat, s azon gondolkodtam, miként lehetne a gyermeksírást osztályozni és hangjegyezni. Mielőtt a hirhedt szép­ségű menyecskét láthatom, nem akartam hitemet, re­ményemet, s talán jövendő szeretetemet szétrombolni. Utoljára is a természet­­en beállító mestere ezen barbár operának ; a gyermekek egyenkint bereked­nek, s a legférfiabb akarat mellett sem bírtak tovább ordítani. Meglehetős estek­ mellé ülhetek, s meglehetős ágyban nyughatom le. Hajnalban ismét Bertram művészi bőgésének legművészibb paródiája riasztott fel álmaimból. Lauka Gusztáv: Vége követk. ---•HUN­ T Vitéz Cseleki. Érzékeny románc. Levelet lelt ablakában Vitéz Cseleki. Hogy ,,Légyottra“ a temető — Kertbe menne ki. A levélkét gyenge nőie Kéz irá neki.. . Majd hogy ki nem bujt bőréből Vitéz Cseleki. És kiindult fényes délben Vitéz Cseleki. Mert az órát a hölgy épen Délre tűzte ki. A mint ottan fel s alá járt : Megjelent ... de ki ? A nő férje ! . . . majd megpukkadt Vitéz Cseleki. Luddá téve mit mivelt most Vitéz Cseleki ? Tán duellált ? nem biz 6 — a Haját tépte ki ! L­a s a n c y. • 310­­—

Next