Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-09-18 / 38. szám
körüli működése nemcsak a hazában, de a külföldön is teljes elismerés és méltánylatra talált. L. —UH— Az égre vágytam. Oh! én is sejtem az eget.... — Szemedben-e vagy egyebütt ? Elég, hogy sejtem eleget, S körüllengett az égi üdv. Szivem a vágytól csüggedetten, Sóhajtásokban szállt felé ; És a sóhaj harmatcseppekben Hullt az éggel szemem elé . .. De a halandó többre vágyott, S a lélek szárnyat öltve kelt.. . S a mig járá a fényvilágot , Bú tölté el lenn a kebelt. S az ész sugára féltőre, Lehozni a mennyet magát. . . S az alatt a föld embere Elesett a göröngyön át. S ki, a mit sejtek, birni vágytam, (Szemedben-e, vagy fenn amott? . . .) Ki vakmerőn az égre szálltam, Alárablandó a napot. A porban érezem, amit Merész tüzemben feledek — Prométheusznak láncait, Mik a testet földhöz köték ! Tóth Endre: Szívrázó csalatás. Negyednapos esőben, s igy tengelyig érő sárban érkeztem meg Nagykárolyba, nem tudom melyik év november havában, azaz: éppen abban a hónapban, midőn Szatmár megye országutain csak gyorskocsit, vagy pénzeket szállító nagybányai zárszekeret szemlélhetni. Szathmár Nagykárolyhoz jó időben három óra, novemberben harmadfél nap; Nagybánya nyárban 8, vagy legfelebb 12 óra, novemberben egy hét, csapófákon, csónakokon, hidasokon és lóháton. Ki azon a szekéren, melyre felült, kivánna Nagybányára jutni, legalább is hét hetet kellene utaznia, és gyönyörködnie a sorsüldözte lovakon véghezvitt sebészi műtételeken, be sem számítva azon kellemes változatosságot, miszerint többet kellene gyalog utaznia, mint szekeren. A tenger feneke nem olyan borzasztó, mint azon tócsák és sáresések, melyek a csanálosi utca hosszában elnyeléssel fenyegetnek ; a Hekla nem oly rémítő, mint azon sártokádó hegyek, melyek a nevezett utca két oldalán emelkednek, s melyeket megmászni csak özönvíz előtti, azaz: negyvennyolc markos lovak volnának képesek. A „Szarvas“ címü vendéglőbe hajtottam be, de behajtottam volna a legvadabb állathoz is, csakhogy valahára szekeremrőlleltápászkodhassam. Nem volt ember a világon, ki lovaim színét képes lett volna felismerni. Még a legvastagabb farkának sem volt vastagabb a farka egy közönségesebb kötőfék kötélnél; szemek helyett valami sötét s homályos kidomborulást forgattak szemüvegeikben; nem láttak és nem hallottak, s oly éhesek valának, hogy az ostorhegyes, egy közelében találtató szakasztókosarat haladéktalanul kikezdett. A vendéglős nemcsak majd megölt, hanem meg is riasztott szerfeletti csodálkozásával, kijelentvén : miszerint három hét óta én vagyok az első vendég, mennyiben a második, ki a „Szarvasba“ szállott, négy hét előtt érkezett, s mai napig sem bir tovább menni, kéretvén tőle Munkácsig szekérbérben nem több s nem kevesebb 600 ezüst forintnál, s 40 körül zabnál; lévén pedig nem többe, mint 25 fija, nyolc gyermeke, egy testvérhuga és kilenc párnája. — Vannak-e tiszta, kényelmes s egészséges szobái ? — Találtatik egy igen comfortabei szoba, épen a Madame tőszomszédságában ! — ezeket mondva a vendéglős, mosolygott. — Szabad e tudnom, e jót, eroszat is jelenthető mosoly okát? — Uraságod bizonyosan meg lesz elégedve szobájával, mert a közel szomszédban tartózkodik a Madame testvérhuga is, kinél régen nem láttam szebb teremtést. — Fiatal még, nemde?! — Legszebb korban van! tizennyolc—husz éves. De mi mindennél több, háromhónapos nő, s férje Lembergben lakik. — Tessék podgyászaimat felhordatni! — Azonnal! Míg a podgyászok felhordása tartott, a kapuban álltam, s futólagos szemlét tartottam Nagykároly felett — Hasonlított Velencéhez. Csakhogy a tengert a sár pótolta. Láttam derékig érő bagamákat, ha a derék útban nem állandók, láttam volna talán nyakig érőket is. A számomra nyitott szobát nem annyira comfortablenek, mint inkább kámfortablenek találtam. Valami orbáncos egyéniség szállásolhatott benne előttem, mert a kántorszag hosszában és szélességében egyiránt dühöngött Vigasztalt a gondolat, miszerint egyelőre biztosítva vagyok az Orbánétól és cholerától. — Parancsol nagyságod valamit ? — szállott a pincér, benyitva — Ha a kámfor ellen tud valamit, alkalmazza, megköszönöm ! — Mindent megpróbáltunk már, hasztalan. A féregirtó-egylet elnöke, e szobában manővíírozott kántorral a poloskák ellen, — pusztító eljárása eredményre vezetett ugyan, de a kámforszag azóta kiírthatatlan ! — Hozzon egy pohár szilvoriumot és egy kiflit. Kocsisomnak adjon egy itce pálinkát, a lovaknak szénát és abrakot A pincér távozott. Recognoscirozásra, a szomszéd szoba közép ajtaja mellé állottam. Két különböző hangot hittem megkülönböztethetni, anélkül hogy egyes szavakat kivehettem volna. Végre a csengőbb hang, e szót „dobzse“ oly világosan mondá ki, hogy megértettem. Vagy a magyarok történetéről vitatkoznak, s Dobzse Lászlót emlegetik, vagy a szláv fajok valamelyikéhez tartoznak. Kisült csakhamar, hogy tótlengyelek Galíciából. Reményeim fokmérője pár fokkal azonnal alább hullott. Ha csak tótul, vagy lengyelül beszélnek, akkor komolyabb ismeretségről szó sem lehet, s én minden legkisebb haszon nélkül gyötörtetem magamat a kámfor által. Csengettem Maga a vendéglős jelent meg. — Egy indiscret kérdést teszek, kérem válaszoljon bizalmasan, s ne nehezteljen! — Uram! én a goromba kérdéseket is megszoktam, pedig őszintén szólva, mulaszthatlanul bele fogok bukni ezen haszonbérbe, az indiscret kérdéseket pedig annyira megszoktam, hogy múltkor ezen lehető legindiscretebb kérdés sem riasztott vissza. — Mit gondol, vendéglős barátom, könnyű szerrel el lehetne e feleségét csábítani ? — Nemde, arcul csapta a kérdezőt?! — Nem biz én! elmosolyogtam magamat, s a kérdezőnek fügét mutattam. — Szomszédném s bájos testvérhuga, hol szoktak ebédelni? — Kérésükre belenyugodtam, hogy külön szobámban ebédeljenek! Kinyilatkoztatták, miszerint a közös étteremben gonirozzák magukat. — Uram! engedje meg nekem is, hogy külön szobájában ebédelhessek. — Még uraságodnak igen, de más senkinek! — Holnap tehát már megjelenhetek? — Még ma vacsorakor, ha tetszik. — Szoktak a dámák vacsoráid is ? — Nem reggeliznek és nem vacsorálnak, egyedül ebédelnek. Ebédért is már eddig 31 prontommal tartoznak, s ez összeget sem tudom hogy fogják fizetni, mennyiben bevallották, hogy nincs több 25 p. forintuknál. — Szegények! — Minden órán várnak pénzt Galíciából. — Én azt hiszem, bárhonnan is könnyebb pénzt kapni, mint Galíciából; különben meg lehet csalódom, s különösen most örömest is csalódnám . Én csak a gyermekeket sajnálom, azok Szibériában sem koplalnának többet, mint itt Nagykárolyban, pedig itt olyan olcsóság van, hogy csaknem mindent ingyen adnak. — Úgy látszik, ön sajnálja őket! — Én minden vendégemet sajnálom, ki fizetni nem tud, s talán ez okozza , hogy eddigelé kilencszer csináltam crodát, de ha egy évben csak öt november volna, mindenik novemberben tíz vendég Galíciából, akkor bizonyosan minden hónapban csődöt mondanék. A „Szarvas“ különben is kikiáltott menhelye a pénztelen vendégeknek, a kinek pénze nincs, rendesen ide száll, sőt rendesen pár hónapig itt is lakik. — Ön keresztényileg gondolkodik ! — Épen azért szoktam azután pogányul megbukni. — — Minthogy érdekes szomszédnéim csak ebédelnek lenn, — én is csak ebédelni fogok szives engedelmével a különszobában — Amint parancsolni méltóztatik — válaszolt a vendéglős udvariasan, s eltávozott. Ejteli 8 óráig csak (általam nem értett) párbeszéd hangzik a szobában. Hogy észrevehetővé tegyem magamat, a legismertebb változatokat kezdtem fütyörészni, nevezetesebb zeneszerzőktől. A párbeszéd még csendesebb hangon folytattatok. Egy negyeddel 8 óra után azonban, a legpokolibb zaj riasztott fel merengésemből s ábrándjaimból. A nagyobb gyermekek sikoltó hangon társalogtak, a kisebbek bőgtek s ordítottak. Fütyülésem, mint csalogány csattogás a viharban, enyészett el ezen füldobokat repesztő hangtömkelegben A zaj ahelyett, hogy csendesült volna, még nagyobbodott. A legveszettebb vidéki Bertram, „Ördög Róbert“-ben nem ordít úgy, mint ordított valamelyik gyermek közel szomszédomban Az anya egész erejéből s hallhatólag csititá e neki dühödt baritont De az mentül jobban csititották, annál jobban visongott, részint komolyan szomorkodva, részint hamurkodva. — Társai kontráztak ezen irgalomnélküli primónak. Én egy pamlag szegletébe vontam magamat, s azon gondolkodtam, miként lehetne a gyermeksírást osztályozni és hangjegyezni. Mielőtt a hirhedt szépségű menyecskét láthatom, nem akartam hitemet, reményemet, s talán jövendő szeretetemet szétrombolni. Utoljára is a természeten beállító mestere ezen barbár operának ; a gyermekek egyenkint berekednek, s a legférfiabb akarat mellett sem bírtak tovább ordítani. Meglehetős estek mellé ülhetek, s meglehetős ágyban nyughatom le. Hajnalban ismét Bertram művészi bőgésének legművészibb paródiája riasztott fel álmaimból. Lauka Gusztáv: Vége követk. ---•HUN T Vitéz Cseleki. Érzékeny románc. Levelet lelt ablakában Vitéz Cseleki. Hogy ,,Légyottra“ a temető — Kertbe menne ki. A levélkét gyenge nőie Kéz irá neki.. . Majd hogy ki nem bujt bőréből Vitéz Cseleki. És kiindult fényes délben Vitéz Cseleki. Mert az órát a hölgy épen Délre tűzte ki. A mint ottan fel s alá járt : Megjelent ... de ki ? A nő férje ! . . . majd megpukkadt Vitéz Cseleki. Luddá téve mit mivelt most Vitéz Cseleki ? Tán duellált ? nem biz 6 — a Haját tépte ki ! La s a n c y. • 310—