Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-02-14 / 7. szám
így van mindennel. Sem magán, sem nyilvános életében nem vehető észre rajta korának divatos szelleme. — Ünnepeken ott van rajta az ezüstgombos mente; vigalmaiban ott szerepel a csikóbőrös kulacs; dalaiban a nemzeti érzés, — s tánczában a nemzeti tisztaság. . . Mit is érne ez másként ? Különben legszebb, legregényesebb e népnek azon kora, mit ifjúságában tölt el. E korban lesz rabbá', e korban fáj neki megválni határától, hátra hagyni azt az árnyas lúgost , s lúgos alatt a hervadó kis leányt . . . E kor az, midőn az ifjú szive mozogni, tágulni kezd, midőn ábrándozóvá válik, — s midőn az ártatlan leányka is oly jó izűen lesi a pásztori órákat. Ha jő az est, a holdvilágos éjszaka, — dal futja végig a levegőt, s legott derültebb hangulatú lesz az ifjúság. — A leányka már ott várja kedvesét a hajnalka lúgásában , szive melegen dobog fel minden parányi zajra izgatott, nem találja helyét sehol sem, — de még is csak vár; — mig végre mellé ül valaki, ő tudja már kicsoda, tehát nyakába borul s átfonja őt gyenge karával, mint a levegő. — Soha sem, volt ilyen boldog, tán nem is lesz ez életen át. Azt gondolja itt virul a kéj, — itt tenyészik az üdv, s itt van a Jézus által megígért mennyország. . . Oly édes, oly kedvadó ez az izgatott helyzet. Alig tudja viszafojtani szenvedélyeit, s úgy habzik, úgy dagad benne az indulat, mint a Balaton árja, mikor ki akar futni medréből. Ott piheg, ott küzd az ifjú kebelén , nem tud elszakadni attól, hisz a legnyugalmasabb helynek tekinti ezt e világon , — aztán csak mosolyog, csak örül, és jó kedvvel mondja el a dalt: „Fényes a te csizmáit, ragyog is, Ragyogó csillag vagy magad is, Olyan vagy te rózsám mint a nád, Nekem nevelt az édes anyád—.“ Persze az ifjú nem mond ellene, hanem ölébe veszi forró vérű galambját, — ott elringatja órákig is — beszélnek egyről másról, furcsa , kitérő dolgokat, úgy hogy más meg sem hallgatná e tarka beszédet, de nekik minden hang jól esik, mert annak a szájából ered az, kit az ember szivéhez szorít, kit legjobban szeret. . . Az ifjú bűvös világát látja itt rejteni az élet kincseinek; ragaszkodik a dobogó szivü leányhoz ; néha néha végig néz rajta, látja a lángban égő, mosolygó szemeket, a kedves arcz őszinte vonásait,— nem állhat ellent, ő is hajlandó e gyöngyélet további élvezetére, s ő is mintegy ösztönszerüleg dalolja el, hogy: „Eszemadta, kis barnája, ki ne hajolna hozzája. — Sem országa, sem hazája . Mégis piros az orczája. . így élnek ők, hosszabb ideig zavartalanéi. Szüleik nem féltik, nem gyanakodnak utánuk. Az a legény nem olyan hogy bajt hozzon más fejére. Ő ismét meg tudja gondolni hogy mi az a szégyen, hogy mi az a gyalázat, s mennyi fájdalomba kerül elviselni azt . Neki is vannak szülei, rokonai. Őt is körözik jó barátok, és lelkiismeret. Ő is kimozmozdul a háztól, — neki is szemibe néznek, s ha valakit meggyalázott, ujjal mutatnak rá. . . E nép önmaga érzi erényeit — Önmaga áll ort a közerkölcsiség fölött, s jobban vigyáz az események folyamára , mint az ó-testamentomi nép, a tízparancsolat szabályaira. . . Ö megtanult jó lenni, — szülői példabeszédként álltak előtte, s ő nem bir elég kalandoros szívvel elhagyni a jó szülők nyomdokát. És mennyi szép, mennyi vigasztaló gondolat rejlik ez ártatlan viszonyban! Nincs kor, nincs nép, mely pályán, eszmélet nélkül élné ezt át. Megéneklik, dal-ba fűzik a kebel küzdelmeit, vágyait, hullámzatát; hangot adnak a szívdobbanásnak, értelmet a lélek mozzanatainak, lesznek dalosok, költők a szerelemben és a szerelem által. . . Öröm és fájdalom diadal és csalódás, szóval mindegyik érzelem eltalálja sajátos hangjait. . . Év foly év után, — a dal nem hal el, vissza vissza jő az, mint szüksége a léleknek, s gyöngye a kiapadhatalan, örökös forrásnak. . . És mine a dal ? . . . Mennyi természetes elem, mennyi titkos erő fekszik ennek minden szavában A leányról az a meggyőződése, hogy az a ny ama a legényről , hogy aranycsillag, ki arany garadicson ballag. . . Itt az érzés, nyelv, dal nem divat, mint a felsőbb körükben; — itt a szokás egyszersmind erkölcs is; a hagyomány történet ; s az előítélet: meggyőződés. Minden egyes nép költő, mely hivatva van bizonyos, magában rejlő erőknek kifejtésére. — így van ez itt is. Minden év, minden nap , minden óra meghozza a maga terményeit , hogy ez által a jelen, mintegy lendületet adjon a jövőnek. Én nem tudom, — mond Lamartine - ifjúságomban miért keltenek bennem bizonyos népek úgyszólva született ellenszenvet, míg mások vonzanak, és szünet nélkül mintegy öntudatlan bájjal vittek vissza történeteikhez. Úgy éreztem a múltnak emez üres árnyai, a nemzetek e holt emléke iránt, mint vagyok ellenállhatlan erővel embereimnek, kikkel járok kelek, arczulata ellen, vagy mellett. Soha sem szerettem a rómaiakat; szivem soha sem volt érdekelve Karthago által. Népek mint a fenícziai, Tims, Sidon, Karthago , kereskedelmi társulatok voltak, melyek önhasznukra kizsákmányolák a földet. Ők gazdagok voltak , és szerencsések, s ez mindenök. Dolgoztak az időért, s a jövőnek semmi köze velők. (Vége a jövő számban.) Szöllösi Benő: Csákvári népviselet. Báthory Ferencz legyezője és Vay Abrahám banderiális buzogánya. 1 564-- Báthory Ferencz legyezője, és Vay Abrahám banderiális buzogánya. Hazánkban a megyék és városok levéltárai azelőtt az egyes tájak történeti emlékei, régiségei, ritkaságai, különösen oklevelei , fegyverei, zászlóinak sat. valódi kis múzeumául szolgáltak, és sajnálni lehet, hogy a gyűjtést nagyobb gonddal és eréllyel nem folytaták a hatóságok.