Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-01-10 / 2. szám

ok­ azt gondolták, hogy egyezzünk ki ezzel a mérges követséggel a mint tudunk, ha épen kedvünk tartja bejutni a gazdához. ,Hoó! hoó! A csikóknak nem sok biztatás kellett, hogy meg­álljanak. Szétnéztem. Néhány gabna­ vontatót vettem észre jobbra és balra. Tanyaépület sehol. Kocsinkhoz jött az öreg gazda, szívesen fogad­va vendégeit. Mondá, hogy épen aluvóra készültek, aztán parancsolá béresének, hogy éleszszen tüzet. Re­ményem , mely egy szűk tanyai szobát ígért éjjeli szállásul, félig elrepült az első füstgomolylyal, mely a szétpiszkált tüzes hamura dobott nedves szalmából emelkedik. Az eső szemzett, változatosság kedvéért egy­­egy csöndes zápor húzódván el rajtunk, de azért megnépesült a tűz környéke. Néhány férfi s nő szál­longott elő. Talán ki akarnak bennünket egy kissé szárítani, mielőtt szobába vezetnének, gondolom, s helyet foglaltam a tűz mellett, lehetlennek tartva, hogy ennyi ember s kivált az egyik nő pár hónapos gyermekével karján, szabad ég alatt tanyázzon. A gazda mentegetődzött, hogy még csak egy ital borral sem kínál meg bennünket. A harmadik szónál könnyű­­ön észrevenni, hogy szegényebb sorsú gazdának vagyunk vendégei. Fuvarosom oda hordott néhány irtóztató nagy­ságú sárgadinnyét, melyet olcsó pénzért vett Sarka­don. A gazda nagy karaj kenyereket piríttatott vagy ha úgy tetszik, füstöltetett a szalma tüzénél, maga készített kényelmes ülést egy pár összegyűrt gubá­ból, és előjött sok mindenféle tárgy, előjött egyebek között a cholera, mint ezidőben napi kérdés, mialatt a jó étvágygyal elköltött sárgadinnyékre megittak egy akó vizet. Ha ezek az emberek reggelre mind egytől egyig halva nem ébrednek fel, akkor vagy nincs töb­bé cholera, vagy azt kell hinni, hogy a magyar meg­emészt mindent, és őt nem emészti meg semmi. ,Készítsetek éjjeli tanyát! szólt végre az öreg, és födél iránti reményem már most a neki zúdult esőben végkép elolvadt. Kiváncsi voltam, milyen lesz ez a rögtönzött éj­jeli tanya. A gazda fia, meg a béres két póznát támasztott egyik magasabb vontatóhoz két lépésnyi távolságra egymástól; erre a két rúdra egy darab gyékény­­ponyvát erősítettek madzaggal, úgy hogy a szélnek és esőnek minden oldalon elég kényelmes bejárása maradt. A gyér ernyő alá négyen húzódtunk meg, a nő kis gyermekével, ki elég hangosan panaszkodott, hogy neki bizony jobb volna otthon meleg bölcsőben. Sivalkodott a­mint kifért a torkán. A kis bunda volt, annak csak a feje s lába ázott. Az átázott gyékény feltartotta ugyan az esőt, de nem a levét, mely meg­találta a maga csörgőit. Fiatal barátunk lútta fárad­­hatlanul azt legkeservesebb nótát, melyet mindenki kotta nélkül tanul meg. Feltámaszkodtam, hogy ha nem jobb, de leg­alább csendes szállást keresek. A kocsi alatt igen ké­nyelmes hely lett volna, de már elfoglalva. Egy von­tató tövébe vágtam le magam. E pillanatban azt hi­­vém a föld mozdult meg alattam, pedig csak felriadt örves ugrott ki, s vonítva adta jelét meglepetésének. Behúzódtam a kivájt vontatóba, mint egy üldö­zött csiga. Visszatért azonban a szállás tulajdonosa egy borjú-nagyságú bojhos képében. Erős ugatással adta tudtomra, hogy szeretne vissza bejutni menhe­­lyére. Én úgy tettem, mint a ki előtt oly nyel­ven beszélnek, melyből szót sem ért. A bojhos ost­romzár alá vette elfoglalt várát, s ez ostromzár men­nyi ideig tartott, nem tudom, mert végre az álom el­nyomott................... Felségesen pirosló gyönyörű tiszta hajnalra éb­­redék. A tanya puszta volt s elhagyott. A gazda munkára távozott cselédeivel. A vízzel leöntött sárga­dinnye daczára mindnyájan élve ébredtek fel. A mi engem meglepett az volt, hogy a város alig pár ezer lépésnyire orrunk előtt. Talán a szelle­mek bűvöltek ide azon helyről, hol fuvarosom éjjeli szállásra betért azon okból, mert a város még mesz­­sze van. Dehogy. Ő nagyon meg volt elégedve az éjjeli szállással. Lovai jól laktak a kövér mezőn, még pe­dig más legelőjén; szénája otthon nem fogyott. Mit neki ázni és fázni, csak lovai legyenek megelégedve. Ott van a legjobb éjjeli szállás, hol legbujább a rét. Szilágyi Virgil. PETŐFI SÁNDOR. Rendkívüli tünemény, minő csak gyéren, száza­dok meddőségei után szokott jelentkezni a nemzetek életében; egy nagyszerű meteor, mely különös fényé­vel mindenkit meglep , csodálatra ragad , s egéről a mily váratlanul föltűnt, és oly hirtelen eltűnik, — nem tudni hová. A mi volt a görögöknek egy Anakreon, a római­aknak egy Ovid, Horácz, a mi most a francziának egy Beranger, az angolnak Burns, a németnek Heine, az nekünk magyaroknak Petőfi, a költői lángésznek legteljesebb erejével, s minden eredeti sajátságával. Ő nem egyes, többé kevésbé műveit osztályok, felekezetek, hanem az összes magyar nép ünnepelt költője, átalán véve a magyar költészet legszerencsé­sebb népszerüsítője , egy új magyar költői iskolának alapítója, teremtő atyja. Petőfi magas szárnyalatú lelkének sasszemeivel átlátta azt, hogy nemzetiségünk teljes épségét, ere­deti tisztaságát, nem a korcsosult úri termekben, ha­nem a természethez közelebb álló , egészséges köz­nép körében kell keresni. Átlátta azt, hogy ezen sze­gény köznép szűzen megőrzött nyelve,­szokásai, er­kölcsei , azon gazdag bánya, melyből a legbecsesebb kincsek aknázhatók ki, s használhatók fel irodalmunk tüzében. Ő mindazonáltal a népies elemet nem, mint né­melyek rá akarták fogni,’ a maga eredeti nyers állapo­tában , hanem művészileg megnemesítve használta fel költeményeiben , s azok, kik tőle több művészetet s finomságot követeltek, nagyobbára csak olyan fűzfa­poéták voltak, kik verseik belső ürességét mesterkélt ezteromás külsővel erőlködtek takargatni, kik iri­gyelve diadalmas babérjait, nálunk eddig hallatlan köl­tői népszerűségét, a versenytéren messze elmaradtak tőle, kik az elragadó báj­ s a gyönyörű változatos­sággal zengedező fülemile mellett, köznapi untató egyhangúsággal csiripelő verebek, vagy károgó var­jak gyanánt enyésztek el. Petőfi tűzlelke magas szárnyalatával villámként tört magának saját, önállásu utat a magyar lantos és elbeszélő költészet egén, s most már a legfényesebb csillagzatok közt ragyog­­­­tt, sugaraival az egész világirodalom egére kiterjeszkedve, s magas fényko­réból csak szánakozással tekinthet alá az apró, hulló csillagocskák irigy kacsintásaira. Petőfit, hozzá illő sajátságos szempontból kell felfogni és méltányolni. A nem betegesen érzelgő, elcsépelt kifejezésekben nyügdécselő saloni műpoéta. —­e az egyszerű természet, s a nép, a tősgyökeres magyarság költője, kit a kisebb műveltségű ember is könnyen felfoghat, megérthet. Petőfinek minden köl­teménye alapeszméjében, s fordulataiban egészen uj, eredeti, meglepő. Néha ugyan pongyolán irt, de azért a külforma szép alakításában valódi mester, sokszor egészen­ uj versnemben s a legnehezebb formák nyűgei közt is bámulandó könnyűséggel s tartalmasan ir. — Némely költő versein egyszerre feltűnik az erőltetett, idegen gondolat és érzelem , a számitó hideg észszeli működés, vagy ha úgy tetszik, művészi mesterkélt­ség ; mig Petőfi gazdag költői ére, versforrása, belső világának szentélyéből, szive , lelke mélyéből termé­szetesen fakad és buzog fel magas szökelléssel. Né­mely íróink versei leginkább dagályos, homályos, érthetlen szóvirágokból fűzvék össze; mig Petőfinek legmagasabb gondolatai, legmélyebb érzelmei is, mint a kristály, tisztán átlátszók, egyszerűen szépek, s azért könnyen felfoghatók s fölötte élvezhetők. Ő ugyan néha nyersebb, szilajabb kifejezéseket is használ, mit féket nem ismerő erejének szabad csapongása és sajá­tos egyénisége hoz úgy magával; de erkölcsiséggel, szeméremmel ellenkező aljasságra nem sülyed. Több magyar költőnk versein az idegen , betanult nyelvek szellemének viszhangja ömlik el kiválólag , mig Pe­tőfi nyelve költői k irálya tiszta eredeti, tősgyökeres magyar. — Némelly versiróink annyira képzelemsze­­gények, s egyoldalúak, hogy alig tudnak egyébről mint a szerelem és a haza untatásig megénekelt tárgyai­ról epedezve, sopánkodva zengicsélni. Petőfi költe­ményei ellenben a legnagyobb változatosságot tünte­tik fel; ő a legmindennapibb tárgyat is újjá, érdekessé tudja tenni, és találékony sokoldalúsága valóban bá­mulandó.­­ majd víg, dévaj, játszilag enyelgő , majd komoly, sötét; egyszer kedélyes , gyöngéd, máskor zordon, keserű; majd kedvesen, lágyan (de nem kór­­ságosan) ömledező, majd ismét élesen metsző, gunyo­­ros, néha gondolatival mint a fecske alant repül s vi­dáman fürdik meg a mindennapi tárgyak homokjában, majd ismét gazdag , fellengző képzelmével sasszár­nyakon emelkedik fel a csillagok honába. Szóval, míg a középszerű tehetségű, vagy az ál­­költők versei hidegen hagynak bennünket. Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei termé­szetes melegével s bűbájos varázsával át-meg áthatja, szive mélyéig megrendíti, megnevetteti, könyekre in­dítja , fölingerli — gyakran önmaga ellen is; majd ismét megengeszteli, felvidítja, jóra szépre játszva tanítja, a természet tiszta forrásához vezeti vissza, lelkesedésre gyújtja, elérzékenyíti, bánatos keservre hangolja, öröm- és kéjre hevíti, majd élethű képeket mutató tükröt tart elébe, majd ismét felragad bennün­­ket egy ismeretlen tündérvilágba, melynek illatos vi­rágai közé szeretnék eltemetni átbüvölt szellemünket. Megjósoltam én még 10 évvel ezelőtt, mikor emelkedni kezdett s minden bíráló epésen megtámadó s egyedül magam keltem ki védelmére, mondván: „Hiába akarják Petőfi babérkoszorujának örökzöld leveleit lerágni az apró hernyók, ők haszontalan eről­ködéseik közepett le fognak hullni az élet fájáról a feledés sírjába, s az általuk sárral dobált költő a mél­­tányosabb utódok előtt sértetlenül s diadalmi dicső­séggel álland a halhatatlanság csarnokában!“ Petőfi, mint ember is igen eredeti, sőt különöz­­nek nevezhető a maga nemében. Egész élete viharos küzdelemként tűnik fel a fenálló társadalmi formák, szabályok és szokások ellen, miknek járma alá hajolni vasnyakával soha nem akart. A legkevésbé volt a körülményekhezi alkalmazkodás, a finom színlelés, szóval, a gyakorlati ildomosság simulékony embere,­­ mint saját költői világában élő ábrándos lény, de azért mint a természet hű fia, mint testestül lelkestül nyiltszívű magyar, minden akadály legyőzése, minden kitérés, mellékutakon­ kerülgetés nélkül akart előre haladni az életnek tekervényes ösvényekkel s gátak­kal megrakott tömkelegében , é­s e miatt gyakran fenakadt s kemény összeütközésbe jött azokkal, kik a világot nem úgy veszik mint a hogy kellene lennie, hanem úgy a mint van, s azért a lehetőség korlátai közt tudnak mozogni. Ezen összeütközés sok bajt, fájdalmat és keserűséget okozott a mi költőnknek , s majdnem örökös haragban , ingerültségben tartá­st a világ és emberiség ellen. Innét magyarázható az ő sötét, zord természete, szeszélyes, különöz, sokszor megférhetlen magaviselete, mely csak ritkán s a leg­bizalmasabb baráti körben ölte magára a gyöngéd s vidám kedélyesség színét, mint a titkon, éjjel nyíló virág. S mind a mellett, hogy epés vérmérséke, in­gerlékeny , ideges természete, s a sokaságétól eltérő elvei, életmódja miatt sokat kellett szenvednie; ez­­t nem törte meg, s vaskövetkezetességű jelleme soha nem akart meghajolni a társadalmi szabályok előtt, s ha néha kisebb dolgokban alkalmazkodék is ezekhez, azt csupán a végső szükségtől kényszerítve téve. E tekintetben én, ki Petőfivel, több ideig szoros viszonyban éltem, sőt dicsekvés nélkül mondva, pá­lyájának fejlődése­­s fordulatára döntő befolyással vol­tam, — néhány igen érdekes jellemvonást tudok ka­landos életéből elbeszélni.* * * 1844ik év tavaszán hire kelt, hogy Vahot Imre a Pesti Divatlap kiadását és szerkesztését Erdélyi János­­tó átv­­endi. E hírre, Vörösmarty, mint ki minden fiatal költői tehetségnek valóságos atyai pártfogója volt, figyel­meztetett engem: szólítanám fel az irodalmunkban akkor föllépett, de még kevéssé ismert és kedvelt Petőfit is közremunkálásra. Én már akkorában szép jövendőt ígérvén Petőfi felledező költői talentumának s nagyon kedvelvén tősgyökeres magyarságú írásmódját, — tovább men­tem mint Vörösmarty kívánta, s keletkező lapomhoz szerkesztő-segédnek hívtam őt meg, daczára annak, hogy némely jó baráti rész hirét költötték, korhely­séggel vádolták, s azzal ijesztgettek, hogy a szer­it —« 15 «+

Next