Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-01-10 / 2. szám
ok azt gondolták, hogy egyezzünk ki ezzel a mérges követséggel a mint tudunk, ha épen kedvünk tartja bejutni a gazdához. ,Hoó! hoó! A csikóknak nem sok biztatás kellett, hogy megálljanak. Szétnéztem. Néhány gabna vontatót vettem észre jobbra és balra. Tanyaépület sehol. Kocsinkhoz jött az öreg gazda, szívesen fogadva vendégeit. Mondá, hogy épen aluvóra készültek, aztán parancsolá béresének, hogy éleszszen tüzet. Reményem , mely egy szűk tanyai szobát ígért éjjeli szállásul, félig elrepült az első füstgomolylyal, mely a szétpiszkált tüzes hamura dobott nedves szalmából emelkedik. Az eső szemzett, változatosság kedvéért egyegy csöndes zápor húzódván el rajtunk, de azért megnépesült a tűz környéke. Néhány férfi s nő szállongott elő. Talán ki akarnak bennünket egy kissé szárítani, mielőtt szobába vezetnének, gondolom, s helyet foglaltam a tűz mellett, lehetlennek tartva, hogy ennyi ember s kivált az egyik nő pár hónapos gyermekével karján, szabad ég alatt tanyázzon. A gazda mentegetődzött, hogy még csak egy ital borral sem kínál meg bennünket. A harmadik szónál könnyűön észrevenni, hogy szegényebb sorsú gazdának vagyunk vendégei. Fuvarosom oda hordott néhány irtóztató nagyságú sárgadinnyét, melyet olcsó pénzért vett Sarkadon. A gazda nagy karaj kenyereket piríttatott vagy ha úgy tetszik, füstöltetett a szalma tüzénél, maga készített kényelmes ülést egy pár összegyűrt gubából, és előjött sok mindenféle tárgy, előjött egyebek között a cholera, mint ezidőben napi kérdés, mialatt a jó étvágygyal elköltött sárgadinnyékre megittak egy akó vizet. Ha ezek az emberek reggelre mind egytől egyig halva nem ébrednek fel, akkor vagy nincs többé cholera, vagy azt kell hinni, hogy a magyar megemészt mindent, és őt nem emészti meg semmi. ,Készítsetek éjjeli tanyát! szólt végre az öreg, és födél iránti reményem már most a neki zúdult esőben végkép elolvadt. Kiváncsi voltam, milyen lesz ez a rögtönzött éjjeli tanya. A gazda fia, meg a béres két póznát támasztott egyik magasabb vontatóhoz két lépésnyi távolságra egymástól; erre a két rúdra egy darab gyékényponyvát erősítettek madzaggal, úgy hogy a szélnek és esőnek minden oldalon elég kényelmes bejárása maradt. A gyér ernyő alá négyen húzódtunk meg, a nő kis gyermekével, ki elég hangosan panaszkodott, hogy neki bizony jobb volna otthon meleg bölcsőben. Sivalkodott amint kifért a torkán. A kis bunda volt, annak csak a feje s lába ázott. Az átázott gyékény feltartotta ugyan az esőt, de nem a levét, mely megtalálta a maga csörgőit. Fiatal barátunk lútta fáradhatlanul azt legkeservesebb nótát, melyet mindenki kotta nélkül tanul meg. Feltámaszkodtam, hogy ha nem jobb, de legalább csendes szállást keresek. A kocsi alatt igen kényelmes hely lett volna, de már elfoglalva. Egy vontató tövébe vágtam le magam. E pillanatban azt hivém a föld mozdult meg alattam, pedig csak felriadt örves ugrott ki, s vonítva adta jelét meglepetésének. Behúzódtam a kivájt vontatóba, mint egy üldözött csiga. Visszatért azonban a szállás tulajdonosa egy borjú-nagyságú bojhos képében. Erős ugatással adta tudtomra, hogy szeretne vissza bejutni menhelyére. Én úgy tettem, mint a ki előtt oly nyelven beszélnek, melyből szót sem ért. A bojhos ostromzár alá vette elfoglalt várát, s ez ostromzár mennyi ideig tartott, nem tudom, mert végre az álom elnyomott................... Felségesen pirosló gyönyörű tiszta hajnalra ébredék. A tanya puszta volt s elhagyott. A gazda munkára távozott cselédeivel. A vízzel leöntött sárgadinnye daczára mindnyájan élve ébredtek fel. A mi engem meglepett az volt, hogy a város alig pár ezer lépésnyire orrunk előtt. Talán a szellemek bűvöltek ide azon helyről, hol fuvarosom éjjeli szállásra betért azon okból, mert a város még meszsze van. Dehogy. Ő nagyon meg volt elégedve az éjjeli szállással. Lovai jól laktak a kövér mezőn, még pedig más legelőjén; szénája otthon nem fogyott. Mit neki ázni és fázni, csak lovai legyenek megelégedve. Ott van a legjobb éjjeli szállás, hol legbujább a rét. Szilágyi Virgil. PETŐFI SÁNDOR. Rendkívüli tünemény, minő csak gyéren, századok meddőségei után szokott jelentkezni a nemzetek életében; egy nagyszerű meteor, mely különös fényével mindenkit meglep , csodálatra ragad , s egéről a mily váratlanul föltűnt, és oly hirtelen eltűnik, — nem tudni hová. A mi volt a görögöknek egy Anakreon, a rómaiaknak egy Ovid, Horácz, a mi most a francziának egy Beranger, az angolnak Burns, a németnek Heine, az nekünk magyaroknak Petőfi, a költői lángésznek legteljesebb erejével, s minden eredeti sajátságával. Ő nem egyes, többé kevésbé műveit osztályok, felekezetek, hanem az összes magyar nép ünnepelt költője, átalán véve a magyar költészet legszerencsésebb népszerüsítője , egy új magyar költői iskolának alapítója, teremtő atyja. Petőfi magas szárnyalatú lelkének sasszemeivel átlátta azt, hogy nemzetiségünk teljes épségét, eredeti tisztaságát, nem a korcsosult úri termekben, hanem a természethez közelebb álló , egészséges köznép körében kell keresni. Átlátta azt, hogy ezen szegény köznép szűzen megőrzött nyelve,szokásai, erkölcsei , azon gazdag bánya, melyből a legbecsesebb kincsek aknázhatók ki, s használhatók fel irodalmunk tüzében. Ő mindazonáltal a népies elemet nem, mint némelyek rá akarták fogni,’ a maga eredeti nyers állapotában , hanem művészileg megnemesítve használta fel költeményeiben , s azok, kik tőle több művészetet s finomságot követeltek, nagyobbára csak olyan fűzfapoéták voltak, kik verseik belső ürességét mesterkélt ezteromás külsővel erőlködtek takargatni, kik irigyelve diadalmas babérjait, nálunk eddig hallatlan költői népszerűségét, a versenytéren messze elmaradtak tőle, kik az elragadó báj s a gyönyörű változatossággal zengedező fülemile mellett, köznapi untató egyhangúsággal csiripelő verebek, vagy károgó varjak gyanánt enyésztek el. Petőfi tűzlelke magas szárnyalatával villámként tört magának saját, önállásu utat a magyar lantos és elbeszélő költészet egén, s most már a legfényesebb csillagzatok közt ragyogtt, sugaraival az egész világirodalom egére kiterjeszkedve, s magas fénykoréból csak szánakozással tekinthet alá az apró, hulló csillagocskák irigy kacsintásaira. Petőfit, hozzá illő sajátságos szempontból kell felfogni és méltányolni. A nem betegesen érzelgő, elcsépelt kifejezésekben nyügdécselő saloni műpoéta. —e az egyszerű természet, s a nép, a tősgyökeres magyarság költője, kit a kisebb műveltségű ember is könnyen felfoghat, megérthet. Petőfinek minden költeménye alapeszméjében, s fordulataiban egészen uj, eredeti, meglepő. Néha ugyan pongyolán irt, de azért a külforma szép alakításában valódi mester, sokszor egészen uj versnemben s a legnehezebb formák nyűgei közt is bámulandó könnyűséggel s tartalmasan ir. — Némely költő versein egyszerre feltűnik az erőltetett, idegen gondolat és érzelem , a számitó hideg észszeli működés, vagy ha úgy tetszik, művészi mesterkéltség ; mig Petőfi gazdag költői ére, versforrása, belső világának szentélyéből, szive , lelke mélyéből természetesen fakad és buzog fel magas szökelléssel. Némely íróink versei leginkább dagályos, homályos, érthetlen szóvirágokból fűzvék össze; mig Petőfinek legmagasabb gondolatai, legmélyebb érzelmei is, mint a kristály, tisztán átlátszók, egyszerűen szépek, s azért könnyen felfoghatók s fölötte élvezhetők. Ő ugyan néha nyersebb, szilajabb kifejezéseket is használ, mit féket nem ismerő erejének szabad csapongása és sajátos egyénisége hoz úgy magával; de erkölcsiséggel, szeméremmel ellenkező aljasságra nem sülyed. Több magyar költőnk versein az idegen , betanult nyelvek szellemének viszhangja ömlik el kiválólag , mig Petőfi nyelve költői k irálya tiszta eredeti, tősgyökeres magyar. — Némelly versiróink annyira képzelemszegények, s egyoldalúak, hogy alig tudnak egyébről mint a szerelem és a haza untatásig megénekelt tárgyairól epedezve, sopánkodva zengicsélni. Petőfi költeményei ellenben a legnagyobb változatosságot tüntetik fel; ő a legmindennapibb tárgyat is újjá, érdekessé tudja tenni, és találékony sokoldalúsága valóban bámulandó. majd víg, dévaj, játszilag enyelgő , majd komoly, sötét; egyszer kedélyes , gyöngéd, máskor zordon, keserű; majd kedvesen, lágyan (de nem kórságosan) ömledező, majd ismét élesen metsző, gunyoros, néha gondolatival mint a fecske alant repül s vidáman fürdik meg a mindennapi tárgyak homokjában, majd ismét gazdag , fellengző képzelmével sasszárnyakon emelkedik fel a csillagok honába. Szóval, míg a középszerű tehetségű, vagy az álköltők versei hidegen hagynak bennünket. Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg áthatja, szive mélyéig megrendíti, megnevetteti, könyekre indítja , fölingerli — gyakran önmaga ellen is; majd ismét megengeszteli, felvidítja, jóra szépre játszva tanítja, a természet tiszta forrásához vezeti vissza, lelkesedésre gyújtja, elérzékenyíti, bánatos keservre hangolja, öröm- és kéjre hevíti, majd élethű képeket mutató tükröt tart elébe, majd ismét felragad bennünket egy ismeretlen tündérvilágba, melynek illatos virágai közé szeretnék eltemetni átbüvölt szellemünket. Megjósoltam én még 10 évvel ezelőtt, mikor emelkedni kezdett s minden bíráló epésen megtámadó s egyedül magam keltem ki védelmére, mondván: „Hiába akarják Petőfi babérkoszorujának örökzöld leveleit lerágni az apró hernyók, ők haszontalan erőlködéseik közepett le fognak hullni az élet fájáról a feledés sírjába, s az általuk sárral dobált költő a méltányosabb utódok előtt sértetlenül s diadalmi dicsőséggel álland a halhatatlanság csarnokában!“ Petőfi, mint ember is igen eredeti, sőt különöznek nevezhető a maga nemében. Egész élete viharos küzdelemként tűnik fel a fenálló társadalmi formák, szabályok és szokások ellen, miknek járma alá hajolni vasnyakával soha nem akart. A legkevésbé volt a körülményekhezi alkalmazkodás, a finom színlelés, szóval, a gyakorlati ildomosság simulékony embere, mint saját költői világában élő ábrándos lény, de azért mint a természet hű fia, mint testestül lelkestül nyiltszívű magyar, minden akadály legyőzése, minden kitérés, mellékutakon kerülgetés nélkül akart előre haladni az életnek tekervényes ösvényekkel s gátakkal megrakott tömkelegében , és e miatt gyakran fenakadt s kemény összeütközésbe jött azokkal, kik a világot nem úgy veszik mint a hogy kellene lennie, hanem úgy a mint van, s azért a lehetőség korlátai közt tudnak mozogni. Ezen összeütközés sok bajt, fájdalmat és keserűséget okozott a mi költőnknek , s majdnem örökös haragban , ingerültségben tartást a világ és emberiség ellen. Innét magyarázható az ő sötét, zord természete, szeszélyes, különöz, sokszor megférhetlen magaviselete, mely csak ritkán s a legbizalmasabb baráti körben ölte magára a gyöngéd s vidám kedélyesség színét, mint a titkon, éjjel nyíló virág. S mind a mellett, hogy epés vérmérséke, ingerlékeny , ideges természete, s a sokaságétól eltérő elvei, életmódja miatt sokat kellett szenvednie; ezt nem törte meg, s vaskövetkezetességű jelleme soha nem akart meghajolni a társadalmi szabályok előtt, s ha néha kisebb dolgokban alkalmazkodék is ezekhez, azt csupán a végső szükségtől kényszerítve téve. E tekintetben én, ki Petőfivel, több ideig szoros viszonyban éltem, sőt dicsekvés nélkül mondva, pályájának fejlődéses fordulatára döntő befolyással voltam, — néhány igen érdekes jellemvonást tudok kalandos életéből elbeszélni.* * * 1844ik év tavaszán hire kelt, hogy Vahot Imre a Pesti Divatlap kiadását és szerkesztését Erdélyi Jánostó átvendi. E hírre, Vörösmarty, mint ki minden fiatal költői tehetségnek valóságos atyai pártfogója volt, figyelmeztetett engem: szólítanám fel az irodalmunkban akkor föllépett, de még kevéssé ismert és kedvelt Petőfit is közremunkálásra. Én már akkorában szép jövendőt ígérvén Petőfi felledező költői talentumának s nagyon kedvelvén tősgyökeres magyarságú írásmódját, — tovább mentem mint Vörösmarty kívánta, s keletkező lapomhoz szerkesztő-segédnek hívtam őt meg, daczára annak, hogy némely jó baráti rész hirét költötték, korhelységgel vádolták, s azzal ijesztgettek, hogy a szerit —« 15 «+