Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-01-24 / 4. szám

szereplésünk bírálato­­s magyarázatára nézve. — Legyünk észszerűek. Ne engedjük porba szállni, úgy mint feltűnt, isten­ adta józan értelmünket! — Legyünk eszélyesek, hogy aztán következe­tesek lehessünk, hogy egy rendezett hala­d­á­s legyen életünk az anyagi és szellemi jobb­lét pályáján. (Folyta­ttatik.) Kubinyi Lajos. —A SZÉPIRODALMI MULATÓTEREM. Sötét az dj, De égnek benne csillagok. Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs! Nyomom ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, h­a fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedön. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok, S miért vagyok ? ... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ ? Vagy­­ csak gyűrűje Az óriási láncznak, Melynek neve emberiség ? .. Éljünk-e önnön örömünknek, Vagy sírjunk a síró világgal? Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy, a ki áldozatnak Oda­adja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni ?“ Használ-e a világnak, a ki érte Feláldozá magát? Eljö-e a kor, Melyet gátolnak a roszok, S a melyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság ? Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy még senki sem találta meg? Talán a mit Mi boldogságnak nevezünk, A milyom érdek, Ez mind egyes sugara csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a­ világ Folyvást, folyvást e czél felé, A­míg előbb-utóbb elérné! —*• 30 De hátha úgy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, a mely dagad, Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet felhajítnak Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá... Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még, mi a hideg ? E gondolathoz képest Meleg napsugár a kígyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végig csúszik, Aztán nyakunkra tekerözik, S torkunkba fojtja a lélekzetet.-------— — Petőfi Sándor. Bepillantás a társasöld rétegeibe. A múlt nyáron Erdélybe rándulván csupa táj-, és népismeret tekintetéből, útközben N. A.­­ban egy kedves régi jó barátomat látogattam meg, kit igen szeretek, s évek óta nem láthatok. Ügyszobájában íróasztalánál találtam számok kö­zepett, melyeket kivont, összeadott, és elosztott. Derűs arczczal fogadott. Vonásaiban benső nyugalom, szemeiben benső öröm tükrözé magát. Kedélyesen üdvözlök egymást, s mintha szeretők voltunk volna , összeölelkezünk , sőt csókot is váltottunk. — Isten hozott Gusztáv! — Édes Jakabom, látni óhajtottalak ; ha szívesen fogadsz, három egész napon át vendéged leszek. — Mindörökre ha akarod. Kivéve egyetlen tárgyat, mindenemmel úgy rendelkezhetni mint magadéval. E néhány napot mit körömben tül­­tendsz , legszerencsésbb s legkedvesebb napjaim közé számítandom, s igen igen soká nem fogom feledni. — Ez oldalról kellett hogy ismerjelek, kü­lönben meg sem látogattalak volna. E rövid szócsere közepett, egy magas, sugár, szőke nő nyitott a terembe. Amint megpillantok egymást, mindketten elpirultunk. — Eliz ! nőm ! — Gusztáv barátom! Kölcsönösen bemutattatánk. — Most értem már a derűt arczaidon, az örömet szemeidben. Jakab, te igen boldog lehetsz ?! — Igen, én nagyon boldog vagyok! A nő mosolygott, kaczérul végig futott raj­tunk tekintetével, azután lesüte szemeit. — S ön nőtelen ? — kérdi a nő némi czél­­zással. — Mint olyan kivánok meghalni! — vála­szoltam oly határozottan, hogy senki sem két­kedhetett volna szavaimban. A nő egy bőszét sóhajtott. Jakab felkelt ülő­helyéből, nejéhez közele­dett, s megcsókolta kezét. — Jakab, s én egészen máskép magyaráz­hattuk az Eliz sóhaját. Nem lesz talán érdektelen, ha e két egyéni­séget mindenek előtt külsőleg leírom. Jakab középmagasságú férfi volt , mintegy 30 éves. Piros pozsgás arczaiból alig lehetett egyebet kimagyarázni , mint hogy egészséges vére és jó gyomra van; sokat eszik és iszik, sokat alszik, és keveset búsul. Testalkatán már mosta­nában is meglátszott, hogy napról napra kövérebb lesz , és rövid idő múlva domború hasacskának fog örülhetni.­­ Kifejezésnélkülibb szemeket mint a Jakabé, soha sem láttam életemben. Szája kel­­lemetes volt volna, ha azt is a folytonos csibako­­zással el nem idomtalanítandotta. Minő szembeötlő különbség e két egyéniség között! Eliz azon könnyű teremtések közé tartozott, kikbe első pillanatra szerelmesek leszünk. Magas, sugár testalkat, de költői gömbölyű­­ség, a főtől le a lábakig. S hosszú pillák s szenvedő égszemek. Buja szőke fürtök, incarnált fülecskék, magas homlok, vékony szegélyű piros száj,gyöngy fogak. S hang mint a csengetyűé. Kerekdedség és ügyesség a mozdulatban; röviden: átalános tökély.. Én elhiszem, hogy Jakab boldog volt; de boldog volt-e Eliz is ?! — Hogy van nagyeád N. K. - val megelé­gedve ? — Ha tudnám, hogy N. K.-ban kell meg­halnom , megröviditném a természettől szabott életidőmet; még ma mérget vennék be. A sóhaj és méreg tökéletesen útbaigazítottak. — Lelkem Elizem! hát a te szerető Jakabod mit vétett? — Az én szerető Jakabom tűrhetővé teszi, a különben tűrhetlen napokat — Édes Gusztávom, egy hétig kell köztünk maradnod! ? — Kérem önt ! . . . . — Jó! ha szivesen látnak, egy hétig fogok maradni. — Ígérem ! nagyon, de nagyon köszönöm! Eliz e szavak után eltűnt a teremből. — Nos ! ? hogy tetszik nem ? — A legszeretetreméltóbb teremtés! — Nősülj meg Gusztáv! — Soha! — És miért? — Hány éve hogy nős vagy ? — Épen egy éve. — Majd ha öt hat éves nős leszesz, magad is megtudod magadnak fejteni. Jakab jó szót nevetett, én csak mosolyogtam! Másnap reggel egy tételt olvasott fel nekem Eliz , valamelyik testestől lelkestől franczia író­tól. A tétel szóról szóra így hangzott: „A világon minden élv, minden gyönyör a változatosságban rejlik.“ E tétel vörös irónnal vastagon aláhuzatott. Eliz maga megvalló, hogy ő húzta alá. Délután Jakabot hivatalos dolgai annyira elfoglalták, hogy pár órára be kellett zárkóznia. Ketten maradtunk Elizzel. — Zongorázok önnek ha szereti. Válaszul megcsókoltam az Eliz kezeit. Kezei kezeimben nem beszéltek, mégis sokat mondottak. Rigoletto indulóját játszotta. Én részint való érzésből, részint számításból is, sóhajtozni kezdettem. — Ön boldog . . . vagy talán boldogtalan!? — Mind a kettő, Eliz! —E merész kitételben kissé magam is megütődtem, azért folytatom. — Minden szép és kedves nőt szerethetni egy hétig, egy holnapig, vagy valamivel tovább , minő bol­dogság volna. A múlandóságban van minden költészet , minden­mi örökké vagy soká tart, fárasztó és unalmas. — Ezer viszonyt szőni, ugyanannyit tépni szét, ah Gusztáv minő boldogság volna! Közelebb húzódtam Elizhez. Alkonyodni kezdett, a meleg égalj fűszeres szellője húzódék a teremen keresztül, melyben együtt valónk Elizzel. Kifejezhetten gyönyört éreztem, a­nélkül, hogy élveztem volna. — A „nyáréji álmot“ játszom el önnek ba­rátom ! Nem válaszoltam. Eliz lelkembe látott, ő mindent megértett. Játékában minden volt: szerelem, hitszegés, csalódás, öröm, fájdalom, boldogság és boldog­talanság. Ajkaimon éreztem ajkait, selyem hajfürtös arczaimat árnyalok. Jakab nyitott a terembe. Eliz azon pillanatban felugrik ülőhelyéből, férje nyaka körül foná karjait, s e szavakkal : édes jó Jakabom! hevesen megcsókolá.

Next