Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-01-24 / 4. szám
szereplésünk bírálatos magyarázatára nézve. — Legyünk észszerűek. Ne engedjük porba szállni, úgy mint feltűnt, isten adta józan értelmünket! — Legyünk eszélyesek, hogy aztán következetesek lehessünk, hogy egy rendezett haladás legyen életünk az anyagi és szellemi jobblét pályáján. (Folytattatik.) Kubinyi Lajos. —A SZÉPIRODALMI MULATÓTEREM. Sötét az dj, De égnek benne csillagok. Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs! Nyomom ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedön. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok, S miért vagyok ? ... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ ? Vagy csak gyűrűje Az óriási láncznak, Melynek neve emberiség ? .. Éljünk-e önnön örömünknek, Vagy sírjunk a síró világgal? Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy, a ki áldozatnak Odaadja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni ?“ Használ-e a világnak, a ki érte Feláldozá magát? Eljö-e a kor, Melyet gátolnak a roszok, S a melyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság ? Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy még senki sem találta meg? Talán a mit Mi boldogságnak nevezünk, A milyom érdek, Ez mind egyes sugara csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e czél felé, Amíg előbb-utóbb elérné! —*• 30 De hátha úgy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, a mely dagad, Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet felhajítnak Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá... Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még, mi a hideg ? E gondolathoz képest Meleg napsugár a kígyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végig csúszik, Aztán nyakunkra tekerözik, S torkunkba fojtja a lélekzetet.-------— — Petőfi Sándor. Bepillantás a társasöld rétegeibe. A múlt nyáron Erdélybe rándulván csupa táj-, és népismeret tekintetéből, útközben N. A.ban egy kedves régi jó barátomat látogattam meg, kit igen szeretek, s évek óta nem láthatok. Ügyszobájában íróasztalánál találtam számok közepett, melyeket kivont, összeadott, és elosztott. Derűs arczczal fogadott. Vonásaiban benső nyugalom, szemeiben benső öröm tükrözé magát. Kedélyesen üdvözlök egymást, s mintha szeretők voltunk volna , összeölelkezünk , sőt csókot is váltottunk. — Isten hozott Gusztáv! — Édes Jakabom, látni óhajtottalak ; ha szívesen fogadsz, három egész napon át vendéged leszek. — Mindörökre ha akarod. Kivéve egyetlen tárgyat, mindenemmel úgy rendelkezhetni mint magadéval. E néhány napot mit körömben tültendsz , legszerencsésbb s legkedvesebb napjaim közé számítandom, s igen igen soká nem fogom feledni. — Ez oldalról kellett hogy ismerjelek, különben meg sem látogattalak volna. E rövid szócsere közepett, egy magas, sugár, szőke nő nyitott a terembe. Amint megpillantok egymást, mindketten elpirultunk. — Eliz ! nőm ! — Gusztáv barátom! Kölcsönösen bemutattatánk. — Most értem már a derűt arczaidon, az örömet szemeidben. Jakab, te igen boldog lehetsz ?! — Igen, én nagyon boldog vagyok! A nő mosolygott, kaczérul végig futott rajtunk tekintetével, azután lesüte szemeit. — S ön nőtelen ? — kérdi a nő némi czélzással. — Mint olyan kivánok meghalni! — válaszoltam oly határozottan, hogy senki sem kétkedhetett volna szavaimban. A nő egy bőszét sóhajtott. Jakab felkelt ülőhelyéből, nejéhez közeledett, s megcsókolta kezét. — Jakab, s én egészen máskép magyarázhattuk az Eliz sóhaját. Nem lesz talán érdektelen, ha e két egyéniséget mindenek előtt külsőleg leírom. Jakab középmagasságú férfi volt , mintegy 30 éves. Piros pozsgás arczaiból alig lehetett egyebet kimagyarázni , mint hogy egészséges vére és jó gyomra van; sokat eszik és iszik, sokat alszik, és keveset búsul. Testalkatán már mostanában is meglátszott, hogy napról napra kövérebb lesz , és rövid idő múlva domború hasacskának fog örülhetni. Kifejezésnélkülibb szemeket mint a Jakabé, soha sem láttam életemben. Szája kellemetes volt volna, ha azt is a folytonos csibakozással el nem idomtalanítandotta. Minő szembeötlő különbség e két egyéniség között! Eliz azon könnyű teremtések közé tartozott, kikbe első pillanatra szerelmesek leszünk. Magas, sugár testalkat, de költői gömbölyűség, a főtől le a lábakig. S hosszú pillák s szenvedő égszemek. Buja szőke fürtök, incarnált fülecskék, magas homlok, vékony szegélyű piros száj,gyöngy fogak. S hang mint a csengetyűé. Kerekdedség és ügyesség a mozdulatban; röviden: átalános tökély.. Én elhiszem, hogy Jakab boldog volt; de boldog volt-e Eliz is ?! — Hogy van nagyeád N. K. - val megelégedve ? — Ha tudnám, hogy N. K.-ban kell meghalnom , megröviditném a természettől szabott életidőmet; még ma mérget vennék be. A sóhaj és méreg tökéletesen útbaigazítottak. — Lelkem Elizem! hát a te szerető Jakabod mit vétett? — Az én szerető Jakabom tűrhetővé teszi, a különben tűrhetlen napokat — Édes Gusztávom, egy hétig kell köztünk maradnod! ? — Kérem önt ! . . . . — Jó! ha szivesen látnak, egy hétig fogok maradni. — Ígérem ! nagyon, de nagyon köszönöm! Eliz e szavak után eltűnt a teremből. — Nos ! ? hogy tetszik nem ? — A legszeretetreméltóbb teremtés! — Nősülj meg Gusztáv! — Soha! — És miért? — Hány éve hogy nős vagy ? — Épen egy éve. — Majd ha öt hat éves nős leszesz, magad is megtudod magadnak fejteni. Jakab jó szót nevetett, én csak mosolyogtam! Másnap reggel egy tételt olvasott fel nekem Eliz , valamelyik testestől lelkestől franczia írótól. A tétel szóról szóra így hangzott: „A világon minden élv, minden gyönyör a változatosságban rejlik.“ E tétel vörös irónnal vastagon aláhuzatott. Eliz maga megvalló, hogy ő húzta alá. Délután Jakabot hivatalos dolgai annyira elfoglalták, hogy pár órára be kellett zárkóznia. Ketten maradtunk Elizzel. — Zongorázok önnek ha szereti. Válaszul megcsókoltam az Eliz kezeit. Kezei kezeimben nem beszéltek, mégis sokat mondottak. Rigoletto indulóját játszotta. Én részint való érzésből, részint számításból is, sóhajtozni kezdettem. — Ön boldog . . . vagy talán boldogtalan!? — Mind a kettő, Eliz! —E merész kitételben kissé magam is megütődtem, azért folytatom. — Minden szép és kedves nőt szerethetni egy hétig, egy holnapig, vagy valamivel tovább , minő boldogság volna. A múlandóságban van minden költészet , mindenmi örökké vagy soká tart, fárasztó és unalmas. — Ezer viszonyt szőni, ugyanannyit tépni szét, ah Gusztáv minő boldogság volna! Közelebb húzódtam Elizhez. Alkonyodni kezdett, a meleg égalj fűszeres szellője húzódék a teremen keresztül, melyben együtt valónk Elizzel. Kifejezhetten gyönyört éreztem, anélkül, hogy élveztem volna. — A „nyáréji álmot“ játszom el önnek barátom ! Nem válaszoltam. Eliz lelkembe látott, ő mindent megértett. Játékában minden volt: szerelem, hitszegés, csalódás, öröm, fájdalom, boldogság és boldogtalanság. Ajkaimon éreztem ajkait, selyem hajfürtös arczaimat árnyalok. Jakab nyitott a terembe. Eliz azon pillanatban felugrik ülőhelyéből, férje nyaka körül foná karjait, s e szavakkal : édes jó Jakabom! hevesen megcsókolá.