Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-01-31 / 5. szám
Egy heti mulatolás után valóban meghívja őket a fejedelem a vadászati mulatságra. Maga a fejedelem már előre kiment a városból, s az utazók számára négy elefántot küldött, kettőn hogy nyargaljanak, kettő pedig hogy podgyászaikat vigye. Elindulának. Minél közelebb jöttek a kitűzött helyhez, annál nagyobb lett bámulásuk a sok nép fölött, mely mindenünnen összesereglett, mert itt a vadászat valóságos kis táborozáshoz hasonlított. A helyszínére érve, legpompásabb keleties jelenet tűnt szemek elé. Egy nagy, vörös posztóból kifeszített sátor szolgált a fejedelem tanyájául. Az ő számukra is szép sátorokat ütöttek föl vörös és sárga posztóból, belöl cademir szőnyegekkel beterítve. Alig merték ily finom szőnyegre tenni lábaikat. Hja , keleten selyem s egyéb drága szövet nem csak a gazdagok tagjait födi, hanem a legszegényebb is selyemmel behúzott párnákon nyugszik. Az utazók mindegyikének sátrában volt egy úgy sárga selyem redőzettel, s ugyan olyan takarókkal. Másodnap egy kis utat tevének a tájékon. A menet rende királyias volt. A fejedelem lovait előtte vezeték, de ő maga elefánton nyargalt. Két hatalmas elefánt hátán volt az úgy nevezett hò u d a s , (aranytrón) készítve, melyek egyikében ült a fejedelem. Hét, vagy nyolcz elefánton kövelék öt kegyenczei. Egylovassági hadtest, s egy ágyú kísérte a fejedelmet, szükség esetében öt védelmezendő. Mint jellemzést említhetjük meg, hogy az után többi között azt kérdezte a fejedelem az utazóktól: mikor jobb bort inni, ebéd előtt, vagy azután? E kérdésre Barnes azt felelé: legjobb inni belőle mind ebéd előtt, mind ebéd után. Végtére elérkezett a vadászat ideje. Runjeet, a fejedelem, pompás pej lovon ült, melynek csatáján majd minden emlőst és madarat lehetett hímezve látni, melyek a vadászat tárgyai Maga a fejedelem cademir könnyű ruhába volt öltözve ; tőre gyönyörűen ragyogott a számtalan drágakő fényétől. Előtte egész kutyafalkát vezettek, pompás állatok különféle fajtákból, ném, melyek Sindából, mások Bokharából, vagy Iránból, ismét mások saját tartományaiból. Sólymászai ökleiken tartották nemes madaraikat, melyek harczi vágygyal csattogattak szárnyaikkal, vagy ingerkedtek a lánczokkal, melyek csőreikre valának alkalmazva. Egy gyalogszakasz , két háromszáz lovassal bontakozott szét hajszolásra indulandó. Voltak jelen szinte dzsidásak, kik hoszu halbárdjaikkal ledöfték az eléjük került vadat. Azonban a vadak nem úgy kerültek elő , mint kívánták a vadászok. Tigrisek helyett vadkanvadászatot kellett tartani. Fél óra alatt nyolcat öltek meg s ugyanannyit kerítettek elevenen tőreikbe. Az elsők nagy részét hosszú kardokkal dördösték agyon, néhányat ágyúval lőttek le. Olvasóink előtt a vadászat a vadakat illetőleg nem látszik különösnek, de az ottani helyzetet és körülményeket tekintetbe véve, az valóban nevezetes. A vadászat nagy síkságon történt, mely magas fűvel volt benőve Runjeet, a fejedelem, figyelemmel kísért minden vadat , de elfordította szemeit, ha gyilkolásra került a dolog. Másfél óra alatt vége volt mindennek, s visszaindultak sátraikba. A fejedelem először is megjutalmazott mindenkit, ki kitüntette magát. Azután elővezetteté az élő vadakat, s megkötözvén őket lábaiknál egy czövekhez, kutyákat uszít a reájuk. Kegyetlen egy játék, melyen csak vad szív tud gyönyörködni Rövid idő múlva parancsot adott, hogy ereszszék szabadságba ez élő vadakat, „hadd dicsérjék az ő (a fejedelem) emberségét“ (As Runjeet said that they might praise his humanity, — fejezi ki magát Barnes). Evvel a vadászatnak vége lett, miből pillanatnyi jelenetet tüntet föl képünk. Vissza, hazamenet közben utoljára a sólymokat eresztgeték fogásra. Laboréhoz közeledvén 100 ányulövés üdvözlé a fejedelmet. Ilyen, rövid vázlatban, a vadászat Indiában a benszülött népeknél.— Puskaporos rak be Ivek krimben. A szövetséges hadak puskaporos tárai Krímben — mint képünkön látható - leginkább sziklák-, hegyoldalakba vágvák, hogy így az ellenség tüzelése ne árthasson annak - A hittérben futóárkok s mellvédek láthatók lövöldöző katonákkal. Petőfi Sándor. (Folytatás.) A fiatal költőt nagyobb munkák írására kezdem buzdítani. Itt is egy népies költeményt a „Helység kalapácsa“ czím alatt. Mikor már kész volt vele , bemutatá, de nekem nem igen tetszett, különben kiadtam volna. Tanácsolom, adná el könyvárusnak, a minthogy aztán Geibel meg is vette tőle, s mondám, hogy ima annál jobbat. Ez nagyobbszerű szellemi hadjáratának úgyszólván előőrsi csapata volt, mintha csak ágyutölteléknek, szánta volna azt. .... Egyszerre mélyen gondolkozó, merengő lett, mintha valami nagyban törné a fejét. Kis szobájában órákon át keményen dohányozva s nyugtalanul járt fel s alá, s érthetlen szavakat mormogott. Egy nagy költemény tervét rendezé agyában — de azért cselédeim, kik körülre is megfordultak, s kiket ő az ihletett teremtés pillanataiban észre sem vett, — azt mondák, hogy az úrfi meg akar bolondulni. Olyan volt , ekkor mint a zúgó és füstölggő vezúv, mely kitörésre készül. Mikor már rögtönzött költeményét a legkisebb részletig előre átgondolá, sőt nagyobb részint fel is mondá magának,— éjjel, midőn már a fővárosi zaj lecsillapult, s a háznál kívülem mindenki nyugodni ment, — ó, mintha csak titkon s lopva akarna tenni valamit, szép csendesen neki vetkőzödik, Íróasztalához ül, s majdnem reggelig ir egyfolytában, minden fenakadás, erőlködés nélkül, mint a hegyről leszakadó sebes folyam, melynek rohamát semmi nem képes akadályozni. így folyt ez mintegy hat éjen át, s költőnk egyik legjobb népies költeménye „János vitéz“ meg volt teremtve. A hetedik napon megnyugovék, s első, eredeti kéziratát átadta nekem , hogy olvassam meg s minél előbb mondjak felőle ítéletet. Legelső leírásra soha sem láttam ily szép, ily hibátlan és tiszta kéziratot, mig némely nagy költők, mint például egy Vörüsmarty kéziratának majd minden sorában törlés, javítgatás vehető észre, ami a természeti adományok különbségétől függ, a mint egyik könnyebben, másik nehezebben tud elbánni a külső alakítással. Petőfi e tekintetben valódi rögtönző volt, kinek tűzletkébül már mintegy felruházottan született, pattant ki a vers, mint egy pánczélzott Minerva, Jupiter fejéből, s azért kézirata olyan volt mint a kimondott, kővé vált szó, melyen többé változtatni nem lehet .. . Második nagyobb költeményét gyönyörűség volt végig olvasni. A magyar népies elbeszélőköltészetnek nemesebb színezetű hajnalát láttam én e költeményben kinyílni, — s úgy örültem annak, mintha irodalmunk óceánján egy uj világrészt füdöztem volna fel. — Nos mit mond hozzá? — kérdé Petőfi, midőn már tudta,hogy elolvasom. — Jó, nagyon jó , sőt páratlan a maga nemében. — E jegyzetre szokatlan tűz fogta el a költő egész valóját, s határtalan örömet érze azon szellemi találkozás fölött, miszerint őt e téren kellően felfogni tudom. Azonban egyszerre ismét komoly felhő borta el gyermekes örömének hirtelen kisütött napját, s borzas hajjal födött homlokát rödökbe voná. — Mit ér az egész — felsóhajtott — ha nem bizom kiadni; a könyvárus nem érti, s nem veszi meg. — Kiadom én — mondom neki minden fontolgatás nélkül — s írói díjul ajánlok száz pengő frtot. Sándort e váratlan ajánlat egészen meglepő; egyszerre földerült, s büszkeség szállta meg a miatt. Vadászati jelenet Lahoreben. Puskapor-raktárak Krímben. — 411