Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-01-31 / 5. szám

Egy heti mulatolás után valóban meghívja őket a fejedelem a vadászati mulatságra. Maga a fejedelem már előre kiment a városból, s az utazók számára négy elefántot küldött, kettőn hogy nyargaljanak, kettő pedig hogy podgyászaikat vigye. Elindulának. Minél közelebb jöttek a kitűzött helyhez, annál nagyobb lett bámulásuk a sok nép fölött, mely mindenünnen össze­­sereglett, mert itt a vadászat valóságos kis táborozás­hoz hasonlított. A hely­színére érve, legpompásabb keleties jelenet tűnt szemek elé. Egy nagy, vörös posztóból kifeszített sátor szolgált a fejedelem tanyá­jául. Az ő számukra is szép sátorokat ütöttek föl vö­rös és sárga posztóból, belöl ca­­d­emir szőnyegekkel beterítve. Alig merték ily finom szőnyegre tenni lábaikat. Hja , keleten selyem s e­­gyéb drága szövet nem csak a gaz­dagok tagjait födi, hanem a leg­szegényebb is selyemmel behúzott párnákon nyugszik.­­ Az utazók mindegyikének sátrában volt egy úgy sárga selyem redőzettel, s u­­gyan olyan takarókkal. Másodnap egy kis utat tevének a tájékon. A menet rende királyias volt. A fe­jedelem lovait előtte vezeték, de ő maga elefánton nyargalt. Két hatalmas elefánt hátán volt az úgy nevezett h­ò u d a s , (aranytrón) készítve, melyek egyikében ült a fejedelem. Hét, vagy nyolcz ele­fánton kövelék öt kegyenczei. Egy­­lovassági hadtest, s egy ágyú kí­sérte a fejedelmet, szükség esetében öt védelmezendő. Mint jellemzést említhetjük meg, hogy az után többi között azt kérdezte a feje­delem az utazóktól: mikor jobb bort inni, ebéd előtt, vagy azu­tán? E kérdésre Barnes azt fele­lé: legjobb inni belőle mind ebéd előtt, mind ebéd után. Végtére elérkezett a vadászat ideje. Runjeet, a fejedelem, pompás pej lovon ült, melynek csatáján majd minden emlőst és madarat lehetett hímezve látni, melyek a vadászat tárgyai Maga a fejedelem cad­emir könnyű ruhába volt öltözve ; tőre gyönyörűen ragyo­gott a számtalan drágakő fényétől. Előtte egész kutya­­falkát vezettek, pompás állatok különféle fajtákból, ném, melyek Sindából, mások Bokharából, vagy Iránból, ismét m­ások saját tartományaiból. Sólymászai öklei­ken tartották nemes madaraikat, melyek harczi vágygyal csattogat­­tak szárnyaikkal, vagy ingerked­­tek a lánczokkal, melyek csőreikre valának alkalmazva. Egy gyalogsza­kasz , két három­száz lovassal bon­takozott szét hajszolásra indulandó. Voltak jelen szinte dzsidásak, kik hoszu hal­bárdjaikkal ledöfték az eléjük került vadat. Azonban a vadak nem úgy kerültek elő , mint kívánták a va­dászok. Tigrisek helyett vadkan­­vadászatot kellett tartani. Fél óra alatt nyolc­at öltek meg s ugyan­annyit kerítettek elevenen tőreikbe. Az elsők nagy részét hosszú kar­dokkal dördösték agyon, néhányat ágyúval lőttek le. Olvasóink előtt a vadászat a vadakat illetőleg nem látszik különösnek, de az ottani helyzetet és körülményeket tekin­tetbe véve, az valóban nevezetes. A vadászat nagy síkságon történt, mely magas fűvel volt benőve Runjeet, a fejedelem, figyelem­mel kísért minden vadat , de elfordította szemeit, ha gyilkolásra került a dolog. Másfél óra alatt vége volt mindennek, s visszaindultak sátraikba. A fejede­lem először is megjutalmazott mindenkit, ki kitüntette magát. Azután elővezetteté az élő vadakat, s megkö­tözvén őket lábaiknál egy czövekhez, kutyákat uszít a reájuk. Kegyetlen egy játék, melyen csak vad szív tud gyönyörködni Rövid idő múlva parancsot adott, hogy ereszszék szabadságba ez élő vadakat, „hadd dicsérjék az ő (a fejedelem) emberségét“ (As Run­jeet said that they might praise his humanity, — fe­jezi ki magát Barnes). Evvel a vadászatnak vége lett, miből pillanatnyi jelenetet tüntet föl képünk. Vissza, hazamenet közben utoljára a sólymokat eresztgeték fogásra. Laboréhoz közeledvén 100 ányulövés üdvözlé a fejedelmet. Ilyen, rövid vázlatban, a vadászat Indiá­ban a benszülött népeknél.­­—­ Puskaporos rak be Ivek krimben. A szövetséges hadak puskaporos tárai Krím­ben — mint képünkön látható - leginkább sziklák-, hegyoldalakba vágvák, hogy így az ellenség tüzelése ne árthasson annak - A hittérben futóárkok s mell­védek láthatók lövöldöző katonákkal. Petőfi Sándor. (Folytatás.) A fiatal költőt nagyobb munkák írására kezdem buzdítani. Itt is egy népies költeményt a „Helység kalapácsa“ czím alatt. Mikor már kész volt vele , bemutatá, de nekem nem igen tetszett, különben kiadtam volna. Tanácso­lom, adná el könyvárusnak, a minthogy aztán Geibel meg is vette tőle, s mondám, hogy ima annál jobbat. Ez nagyobbszerű szellemi hadjáratának úgyszólván előőrsi csapata volt, mintha csak ágyutölteléknek, szánta volna azt. .... Egyszerre mélyen gondolkozó, merengő lett, mintha valami nagyban törné a fejét. Kis szobá­jában órákon át keményen dohányozva s nyugtalanul járt fel s alá, s érthetlen szavakat mormogott. Egy nagy költemény tervét rendezé agyában — de azért cselédeim, kik körülre is megfordultak, s kiket ő az ihletett teremtés pillanataiban észre sem vett, — azt mondák, hogy az úrfi meg akar bolondulni. Olyan volt , ekkor mint a zúgó és füstölggő vezúv, mely kitörésre készül. Mikor már rögtönzött költe­ményét a legkisebb részletig előre átgondolá, sőt nagyobb részint fel is mondá magának,— éjjel, midőn már a fővárosi zaj lecsillapult, s a háznál kívülem mindenki nyu­godni ment, — ó, mintha csak tit­kon s lopva akarna tenni valamit, szép csendesen neki vetkőzödik, Íróasztalához ül, s majdnem reg­gelig ir egyfolytában, minden fen­­akadás, erőlködés nélkül,­­ mint a hegyről leszakadó sebes folyam, melynek rohamát semmi nem ké­pes akadályozni. így folyt ez mintegy hat éjen át, s költőnk egyik legjobb népies költeménye „János vitéz“ meg volt teremtve. A hetedik napon m­egnyugo­­vék, s­ első, eredeti kéziratát át­adta nekem , hogy olvassam meg s minél előbb mondjak felőle íté­letet. Legelső leírásra soha sem lát­tam­ ily szép, ily hibátlan és tiszta kéziratot, m­ig né­mely nagy költők, mint például egy Vörüsmarty kézi­ratának majd minden sorában törlés, javítgatás vehető észre, a­mi a természeti adományok különbségétől függ, a mint egyik könnyebben, másik nehezebben tud elbánni a külső alakítással. Petőfi e tekintetben valódi rögtönző volt, kinek tűzletkébü­l már mintegy felruházottan született, pat­tant ki a vers, mint egy pánczélzott Minerva, Jupiter fejéből, s azért kézirata olyan volt mint a kimondott, kővé vált szó, melyen többé változtatni nem le­het .. . Második nagyobb költemé­nyét gyönyörűség volt végig olvas­ni. A magyar népies elbeszélőköl­­tészetnek nemesebb színezetű haj­nalát láttam én e költeményben kinyílni, — s úgy örültem annak, mintha irodalmunk óceánján egy uj világrészt füdöztem volna fel. — Nos mit mond hozzá? — kérdé Petőfi, midőn már tudta,hogy elolvasom. — Jó, nagyon jó , sőt pá­ratlan a maga nemében. — E jegyzetre szokatlan tűz fogta el a költő egész valóját, s határtalan örömet érze azon szel­lemi találkozás fölött, miszerint őt e téren kellően felfogni tu­dom. Azonban egyszerre ismét ko­moly felhő bor­ta el gyermekes örömének hirtelen kisütött napját, s borzas hajjal födött homlokát rödökbe voná. — Mit ér az egész — felsóhajtott — ha nem bizom kiadni; a könyvárus nem érti, s nem veszi meg. — Kiadom én — mondom neki minden fontol­gatás nélkül — s írói díjul ajánlok száz pengő frtot. Sándort e váratlan ajánlat egészen meglepő; egyszerre földerült, s büszkeség szállta meg a miatt. Vadászati jelenet Lahoreben. Puskapor-raktárak Krímben. —­ 41­­1

Next