Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-02-21 / 8. szám

Néhány szó nemzeti színházunk érdekében. Jutalomjáték. Sokaktól hallam már, hogy ez a nemzeti színház nem egyéb, mint egyes, gyakran érdemetlen emberek fejős tehene , kik csupán önző érdekeiket tekintve, a hazafiság rovására, a nemzetiség ürügye alatt úgy kiszivattyúzzák ezt a szegény intézetet, hogy végre is tej helyett vér jön ki tápláló emlőiből. Van benne valami, hanem mivel nem csupán lélekből, de egyszersmind testből is áll az ember, s még a legábrándosabb művész is nem csupán igével, de egyszersmind kenyérrel táplálkozik ; s nem csoda, ha a legszentebb ügy is a kapzsi önérdek, a haszonleső kenyérkereset áldozatáél esik. Istennek hála, még ennyire nem jutott nemzszínházunk, de bizony már gyakran közel állt a halálos örvényhez, melyből csak a véletlen játszó szeszélye által rántatott ki. Ámde hinné-e valaki, néha épen a legvastagabb önzés a legnemesebb tettek szülője, s némely ember, ki csak a maga saját anyagi javára dolgozik, ezáltal akaratlan és is nagy szellemi hasznot eszközöl a közjó számára. Ily állapotnak tartom én nemzeti színházunknál a színészek jutalomjátékait, ezt a kegyelmikoldulást, mi nem egyéb mint a nem eléggé biztosított, vékony fizetésnek nyomorúságos kárpótlása, mi a valódi művészre csak szégyenítőleg hathat. Azonban oly szükséges rész ez, mely nálunk, színházunk fonák viszonyai közt mar sok jónak ésszépnek üdvös eszközlője volt. Miután az illetők részéről rendesen kevés, gond fordittatok jó és hatásos színművek előállítása,kiválasztására, s gyors és összevágó előadására, a jutalomjátékban részesített színészek a maguk érdekében mindent elkövettek arra nézve, hogy a közönség kivonatait, várakozását minél inkább kielégíthessék, az az, hogy a jó jövedelem mellett a becsület is megmaradjon. Színészeink eleinte többnyire idegen darabokat választottak jutalomjátékul, de amint tapasztalták , hogy a magyar közönség előtt legkedvesebb az, a mi magyar, a mi hazai, a mi nemzeti; — bezzeg ők is más nótát kezdtek fújni, s az életrevaló régi és uj magyar darabokat még a föld alól is kikaparták volna. Ezen buzgóság, származott légyen az bármily forrásból, drámai irodalmunk és művészetünk emelkedését, virágzóbb kifejlődését végtelenül előmozdítá, több rejtekben lévő, vagy háttérbe szorított magyar művet napfényre hozott, s a színészek közt nemcsak darabválasztás, de játék tekintetében is jótékony hatású versenyt idézett elő. Bátran merem állítani, hogy sok jó magyar színmű jutalomjátékok nélkül sohasem került volna szinte, s örökös homályban marad. Azért hát, míg csak színházunk viszonyai gyökeresen át nem alakulnak , ne bántsuk a magyar dráma éltető napját, tápláló esőjét, a drámai színészek jutalomjátékait, — mert hogy a jól, sőt fölösen fizetett operisták miért kapnak jutalomjátékot, azt én nem értem; — sőt ha az igazgatóság az intézet magasabb czélját s életföltételét valóban szívén viseli, akkor fog szerződni minden drámai színészszel, mikép jutalomjátékul egyedül és kizárólag eredeti drámát kell választania, kikutatnia, annyival is inkább, mert a drámaíró műve első előadásából úgysem kap jutalékot,gy illő dolog , hogy ha az író nem, legalább a színész vegye annak hasznát, kivált ha a művet színpadra hozni segítő. II Vendégszereplés vidéken. Ennek is meg van a maga jó és rosz oldala egyaránt. Rosz oldala ez, hogy a jobb színészek vándorlása, hosszabb távolléte megzavarja , megakasztja, rendetlenségbe hozza a nemzeti színház játékrendjét, kivált ha egyszerre többen mennek el vendégeskedni , s a mellett meg némelyik ugyanakkor meg is betegszik itthon. — Ezt aztán a pesti színházi közönség nem igen szokta megköszönni. Ellenben jó oldala az, hogy vendégszereplés által nemzeti színházunk jobbjainak válogatott játékát a vidéki közönség is élvezheti, melynek nagy része teterpes áldozatokkal járult a pesti magyar színház felállításához, anélkül hogy alkalma lett volna látni, élvezni azt. A mellett a vidéki színészekre nézve mindig tanulságos egy előkelőbb pesti színész mesteri szereplése, s talán bizony pénztárukra is jótékony befolyással van. A mi színészeinkre nézve pedig valódi ünnep, valódi szerencsejáték, valódi triumphmenet az ily művészi búcsújárás. Ennek megszüntetése által igen sok nemes és nemtelen érdek halálosan volna sértve. Nem is kell azt semmivé tenni, hanem a nemzeti színház érdekében korlátozni, szabályozni. És ez gyökeresen, csak úgy volna eszközölhető, ha a hó, - nyári hónapokban, július elejétől augusztus közepéig, minden drámai színész egyszerre kapna szünidei szabadságot, melyet vendégszereplésre is kénye kedve szerint felhasználhatna. Ez idő alatt Pesten úgy sincs közönsége a drámának, melynek helyét 6 hétig operai, ballet vagy más bűvös-bájos vendégek felléptetésével kellene pótolni. Vahot Imre. ist’H к.@ЙЬ©@18#в зК*Г*А Budapesti viszhang megjelenik hetenkint egy, olykor másfél íven, számos képpel, ábrával. Előfizetési díja postai megküldéssel, vagy Budapesten házhoz hordva évnegyedre csak 1 frt 20 kr. Félévre 2 frt 20 kr. Egész évre 5 frt pengőben. — Kiadóhivatal: hová az előfizetési pénzek, levelek, hirdetési díjak Vahot Imre czime alatt bérmentesen beküldendők. Országút, 27—ik szám, a nemz. muzeum irányában. Pesten Geibel Armin könyvárusnál is előfizethetni. 8. szám. Febr. 21.1856. , ------- - -----------~ ■---------------------------■ NHWI I II . . _ Az elhagyatott. Bujdosó a nagy világban,. Emberek közt nyugta nincs ; Hol az élet gondja széled, Ráesőrdül a rabbilincs. Bánatára senki sem hajt S örömének nem örül, Nagy keservén, régi sebén, Az isten sem könyörül. Gúny s nevetség tárgya lett az, A miért ő lelkesült ; Áldozatját nem fogadják, Szent oltára összedőlt. A jó égnek adományit Megrónták az emberek; S ő ma egy dúlt, egy kipusztult Élet romján kesereg. Hív baráti sírba szálltak, Sirjok puszta, jeltelen, Tőle drága ifjúsága Tova röppent hotelen. S mely egykor homlokára Mosolygva aggatott; Koszorúja széjgelhulla S már csak a tövis van ott. Látogatja olykor-olykor, Egy imádott régi kép; A sötétlé múlt ködéből Hozzá néha még kilép . . Ajka szótlan, arcza halvány, Mint a megtört liliom . . .**. Szerelmének, örömének képe, vérző fájdalom. Panaszával zúg a szellő , Jaj de szíve nem könnyül, Könyjét sírja annyi sirra, Könyje még sem kevésül. Felé az ég csillagezre Biztatólag int, ragyog S az ő lelke mégis egyre Búsul, zajlik, háborog. Mint az elvadult madárka Szál fölötte a remény ; Nincs számára vigasz nála, Nincsen ajkán zengemény . . . Emlékezet balzsamától Néha tán enyhül a seb ; De az övé attól többé Nem gyógyul, sőt mérgesebb. Neki sem múlt, sem jövendő Több virágot nem terem ; Napja vészes, álma rémes, Élte lassú gyötrelem. Sivatag az egész világ, kedve, fénye elfogyott .... így bolyong itt szerte, akit Isten, ember elhagyott. Lévai.