Bukaresti Lapok, 1935. szeptember (4. évfolyam, 199-224. szám)
1935-09-01 / 199. szám
fr i t g* f[5 ifajm rjl Egyes számára ^ fej IV. EVFOLYAM BRASOV, 1935 SZEPTEMBER 1 VASARNAP 199 S 7AM SZERKESZTŐLEG ÉS KIADÓHIVATAL; BRASOV, STRADA REGELE CAROL 56-58. - FIÓKKIADÓ; BUCURESTI CALEA MOSILOR 59. - TELEFONSZAM 3/23-86 FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP ELŐFIZETÉSI DIJAK BILPOLORc dA/ÓNKÉNt HA? HOZKULDVE) 80 LEJ. — MAGYARORSZÁGON NEGYEDÉVENKÉNT 14 PENGŐ - EGYES SZÁM ARA 4 LEJ Astrid királynő holtteste Brüsszelbe érkezett... ■ u 2 ‘íj. I Mba. III. Lipót király, akin erőt vett a teljes idegösszeroppanás, megtiltotta, hogy a Vierwaldstätti tóból kiemelt gépkocsit lefényképezzék . Most már kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy miképpen történt a borzalmas szerencsétlenség — A belga királyi házban — rövid időn belül — ez a negyedik halálos szerencsétlenség Brüsszel, augusztus 31-A belga királyi pár autószerencsétlenségéről érkező újabb részletek tisztázzák a baleset okát. kiderült, hogy a király autóját tisztes távolból egy másik gépkocsi követte, amelyben egy svájci rendőrtiszt ült. Ez a rendőrtiszt elmesélte, hogy tisztán látta, amint Astrid királynő térképén mutatott valamit az autót vezető királynak, aki áthajolt a kormánykeréken és közelről nézte azt a pontot, amelyet felesége neki mutatott. Ekkor történt a szerencsétlenség. Az autó megingott, és könyedén érintette az utat szegélyező korlátfalat. Ebebn a pillanatban a király elvesztette a kocsi feletti biztonságát. III. Lipót még egyszer megkísérelte, hogy a gépet egyenesbe hozza, de ez nem sikerült és a katasztrófa pillanatok alatt bekövetkezett. Az ut mellett ugyanis egy lejtős domboldal volt, amelyen szerteszéjjel, mintegy tíz fa állott. A lejtőn lerohant a gép és nekiütődöt az egyik fának. Az ütés ereje kidobta a királynőt a kocsiból, aki egy másik fának esett, mégpedig oly szerencsétlenül, hogy koponyaalapi törést szenvedett. A királynő kirepülése után az autó még tovább csúszott a lejtős után. A király ekkor ki akart ugrani a kocsiból, de beleakadt a felhágóba és ahelyett, hogy simán földet ért volna, kizuhant. Mihelyt a király földet ért, felugrott s abba az irányba szaladt, ahol felesége a kocsiból kiesett. A gép természetesen a tóparton tovább zuhant lefelé, míg el nem érte a Vierwaldstadti tavat, amelybe beleesett. A tóban a soffőr nagy nehezen kinyitotta a kocsi ajtaját, kimászott és úszva a part felé igyekezett. Ez sem volt könyü művelet, mert — amint most kiderül — esés közben a soffőrnek eltörött a térdkalácsa, és törött térddel kellett neki a tópartig vergődnie. Mire a soffőr odaért, ahol Astrid királynő a kocsiból kiesett, a királynő már nem élt. A soffőr elmondja, hogy a királynő férje karjaiban halt meg. Eszmél a többség is! írta: Kacsó Sándor Lapunk belsejében egy ismertető, vagy inkább beszámoló cikket talál az olvasó arról a mozgalomról, amely a harci készséget jelző „Népfront“ nevet találta jónak politikai célja megjelöléséül, belső tartalmát tekintve pedig az emberi szabadságjogok védelméért feszül szembe azzal a fasiszta áramlattal, amely a politikai emberiességet és a társadalmi emberséget legalább két évszázaddal veti vissza a termesztés és szükségszerű fejlődés útjának jelenlegi állomáshelyéről. Nagy, messzehangzó és jó - hangzó román nevek jelentkeznek ennek a mozgalomnak a kovászaiként s az eddigi megnyilatkozások mind arra utalnak, hogy a meginduló és általunk is nagyonnagyon szükségesnek ítélt harcból részt kínálnak nekünk, a kisebbségeknek is. Részt kínálnak abból a védekező harcból, amelynek üdvös eredményei: a nehezen megszerzett emberi szabadságjogoknak megmentése, megtartása, megszilárdítása és kiterjesztése, a kisebbségek javára ma már nem erkölcsi vagyontöbbletet jelent, hanem magát az életlehetőséget. Még világosabb megfogalmazással: azzal az áramlattal szemben, amely a szélsőségesen jobboldali román politikai fronton aggasztóan duzzad a kormányhatalom felé s amely a jelenlegi kormányzati tevékenykedésben is egyre veszedelmesebben érvényesül a kisebbségek rovására, valóban alig van más védekezési lehetőség, mint a romániai demokratikus erőkhöz való hangos fellebbezés, segélykiáltás. A romániai kisebbségi magyar sajtó részéről nem egyeszer történt meg ez máris. Nem egyszer panaszoltuk fel keserűen, hogy nem látjuk a román közvéleményben azokat az erős és tiszta egyéniségeket, s nem halljuk azokat az erős és tiszta hangokat, amelyek annak idején a magyar közvéleményben igenis jelentkeztek az akkori román kisebbség védelmére. A demokratikus erők összehozására és közös arcvonalba való állítására is feltámadt bennünk a vágy nem egyszer. Nem tagadhatjuk meg tehát magunkat és meggyőződésünket most, amikor — úgy látszik — segélykiáltozásunk nem hangzik el visszhangtalanul a kisebbségi tömeg hegyoldalán, s nem tudjuk, nem is akarjuk eltitkolni örömteli lelki megrezdülésünket arra a hírre, hogy végre jelentkezni kezdettek a többségi népből azok a tiszta és haladó gondolkozású emberek, akiknek a hiányát eddig felpanaszoltuk. Mindaz, amit ezek az emberek mondanak, szükségszerűen és érthetően visszazengenek bennünk. Hinni és remélni akarjuk, hogy ez az együttzengés nemcsak eszmeileg értékes nekik, hanem értékesíteni is tudják célkitűzéseik megvalósítása érdekében. Tudjuk, hogy egy harci készséggel alakult mozgalom felé nagyon óvatosaknak látszó mondatok ezek. A kezdeményezést azonban, amely ezeket a mondatokat most már kötelességszerűen kiváltotta belőlünk, nagy horderejűnek látjuk és ítéljük. Talán történelmi jelentőségű lesz. Ilyen felelősségteljes pillanatokban az óvatosság, bölcseség, s nem félő visszahúzódás. Mi akár egyedeinkben, akár tömegeinken keresztül, csak mint kisebbségiek jelentkezhetünk bármilyen politikai célkitűzésű román mozgalom felé. Kisebbségi helyezetben pedig kötelesség és lelkiismeret kérdése az óvatos meggondolás. Ez a mozgalom is, mint minden más társadalmi erőket mozgató és alakító mozgalom, ebben az országban csak akkor válhatnk azzá, amit céloz, ha a román tömegekben érik ki tökéletesen. A mi együttérzésünk — sajnos — nem jelent még együttműködést is, helyesebben: nem hasznosítható politikai erőtényezőként. A gyakorlatban mindig döntő , suliival érvényesülnek az adottságok. A rendőrtiszt egyébként a környéken titokban tartotta, hogy kik voltak a gépkocsi utasai, s még a küsnachti községi elöljáróság tagjainak sem mondották meg, hogy ki az a hölgy, aki a katasztrófánál életét vesztette. Miután a helyszínen megjelent rendőri közegek a szerencsétlenség színhelyét lezárták és kordonnal vették körül, hogy a megtörtént hivatalos jellegű vizsgálatig az autó nyomait az érdeklődők lépései be ne taposhassák, megindult a halotti menet. Gépkocsira emelték a királynő holttestét és beszállították Luzernbe, ahol a Eash Horn villában ravatalozták fel. A király egész délután egy percre sem van, hogy teljesen átértve a mozgalom belső politikai, sőt világpolitikai mellékzöngéit is, a magunk jól felfogott érdekében belsőleg, magunk között és önmagunkban felkészüljünk a becsületes testvéri s emberi hasonulására annak az állandó, mindig való hangoztatásával, hogy csak az emberi jogok legteljesebb és legbecsületesebb érvényesítése teremthet ebben az országban olyan államéletet, melyben mi, kisebbségiek, jól érezzük magunkat s az ország szerves részeivé válhatunk A mi feladatunk az, hogy érvelési lehetőséget nyújtsunk ott, ahol a mozgalomnak erre szüksége van s ahol az ilyen érv politikai tényező. Mert igaz, elképzelhető volna az is, hogy a kisebbségi magyarság minden politikai erejével és tömegével ehez a mozgalomhoz kösse le magát s vele arassa le a maga diadalát is, vagy vele távozott el a ravatal mellől. Van Seeland belga miniszterelnök megérkezéséig a ravatal mellett térdelt a király s időnként sirógörcsöket kapott. Később is a ravatalhoz nem engedtek be senki mást, mint a repülőgépen megérkezett miniszterelnököt, a király titkárát és Belgium berni követét. A király állapota a tegnap délután még aggasztó volt. Előbb arra gondoltak, hogy belső vérzése van, de az orvosi vizsgálat megállapította, hogy lényegtelen karcolásokon kívül nincs semmi komolyabb baja Mindössze — érthetően — lelkileg omlott össze, amit egyrészt az ijedtség, másrészt a lelki fájdalom okozott, bukjon. Elképzelhető ez, de ki vállalhatná a felelősséget közülünk ezért a mindent egy kártyába való feltevésért? S vájjon, hasznos volna-e ez az elkeseredett harci kiállás magának a mozgalomnak, amelynek taktikailag kivédhetetlen mellékizt adna a mi kisebbségi hangoskodásunk? Hisszük, hogy eljön az az idő, amikor a társadalmi együttérzés az ország belső, politikai életben is erőtényező lehet. Reményt nyújt erre nekünk éppen az a harc, amely most a Népfront kialakulásával indulni készül az egyre szétterpesz* kedőbb hazai fasizmus ellen s amelyet " m" meleg rokonszenvvel s társadalmi együttérzéssel figyelhetünk, mert a haladásért, az emberi jogok védelméért, tehát értünk is történik s győzelme a miénk iftt lesz, mert az egész emberiségé lesz. j Leigazoltatják a gépkocsit és a királyt A szerencsétlenség lefolyása tehát — mint a fentiekből látható — most már egészen világos. Az egyetlen zavaros pont még az, amely elmeséli, hogy miképpen igazoltatták le a svájci hatóságok a gépkocsit és a királyt. E jelentés szerint ugyanis még egy rendőrtiszt szerepelt a szerencsétlenségnél, aki néhány perccel a katasztrófa megtörténte után a helyszínére érkezett. Arról, hogy véletlenül került-e oda ez a rendőrtiszt, avagy az országúton áthaladó autók jelentése alapján ment oda, nincsenek adataink- Ez a rendőrtiszt mindenekelőtt arra volt kiváncsi, hogy kié a kocsi és ki volt az autó vezetője. A rendőrtiszt a királyt az országút melletti mezőn találta meg. A király fel és alá járkált, egészen bódult és zavart volt és az ijedtségtől és megrázkódtatástól jóformán beszélni sem tudott. Mikor a rendőrtiszt, akit Roggnak hívtak, a király személyi adatai iránt érdeklődött, III. Lipót azt válaszolta, hogy útlevele benn van a gépkocsi táskájában. A rendőrtiszt átkutatta a gépkocsit!?) amelyben mindössze egy tagsági igazolványt talált. Az igazolványt a Schweizerischer Alpenklub „Pilátus“ osztálya állította ki, De Rhys gróf névre szólott. A rendőrtiszt ekkor telefonon kérdést inté Ezek az adottságok, kisebbségi létünk adottságai, a jelen pillanatban mindkét oldalon annyit engedélyeznek csak, hogy a mozgalomnak megadjuk a kisebbségi társadalom rokonszenvét, együttérzését, sőt együttzengését. Ezt letagadni, vagy elhallgatni botorság volna, s nem volna ízléses sem, hiszen mi kívántuk, mi óhajtottuk. Politikai erőtényezőként kínálni azonban ezt az érzést nagyképűség volna. És nem is fogadhatják politikai erőtényezőként a mozgalom megindítói sem, mert a román tömegekben — most még legalább — nem rokonszenvet, hanem talán — ellenszenvet aratnának vele. A meghirdetett gondolat diadalmas felszárnyalását a román tömegeken keresztül kell lehetővé tenni és biztosítani. Ez nem a mi feladatunk, mert nincsenek erre lehetőségeink. Lehetőségünk csak arra tett a klubhoz és megkérdezte, hogy valóban a klub adta-e ki ezt az igazolványt és további felvilágosítást kért atekintetben, hogy voltaképpen ki is ez a gróf. Az Alpenklub rémülten közölte a rendőrtiszttel, hogy a tagsági igazolvány álnévre szól és hogy annak birtokosa III. Lipót király és felesége, Astrid királynő. Ebben a jelentésben az az érthetetlen, hogy miképpen találhatta meg a rendőrtiszt a király iratait olyan könnyen , mikor azok a gépkocsiban voltak, amely akkor már a Vierwaldstatti tóban úszott, Ha pedig a kisérő autóban voltak az iratok, amelyben egy svájci rendőrtiszt, utazott, akkor miért kellett ennek a Rogg nevű rendőrtisztnek az Alpenklubba telefonálni, hiszen kollegája az utas személyét illetőleg pontos információt adhatott. Megindul a halotti menet