Buza Péter (szerk.): A nagy Kadarkakönyv (Budapest, 2012)
Kadarnagyok a kadarkáról
Csak ezer és tízezer oldalakban mérhető az a terjedelem, melyet a magyar irodalom már eddig is a bornak szentelt. Könyvtárnyi mennyiség, mondhatnánk, vagy - stílszerűbben -pincényi. Tematikusan is (a bort mint szépírói bemutatás tárgyát nézve), stilárisan is (a jelképek, toposzok, motívumok szintjén). Nincs ez másképp más nyelvek literatúrájában sem, kivéve azokat a kultúrákat, melyekben a kor megnevezése, leírása, dicsérete tiltásba ütközik. Nálunk is, akár csupán Móricz Zsigmond kis- és nagy epikai életművéből sok száz különféle hosszabb-rövidebb említést lehetne idézni. Midőn néhány esztendeje - Guinnessrekordkísérlet szándékával - negyvennyolc órán át tartó, nonstop felolvasásra került sor Tokajban (kizárólag a korral foglalkozó irodalmi műveket sorakoztatva), a színművészek tolmácsolta anyag közel negyedét Móricz-szövegek tették ki. Mutatkozik azonban egy sajátosság, amely Móricznál is jellemző. A szerzők az említések nagy részében nem jelölik meg, fehérről vagy vörösről van-e szó írásukban. Beérik az ótörök eredetű, nyelvünkben mintegy kilencszáz esztendeje dokumentálható, szép hangzású bor szó önmagában való használatával, tárgyi jelentőségével vagy szimbolikájával. A Bor már az Árpád-korban személynévi alakot is öltött. Arany János Bor vitéz című balladája a névválasztással alighanem az ősi jelleget (a versbe költött tragikus féltékenységi história archetipikus voltát) is hangsúlyozni kívánta, közszói vonatkozásával pedig a kábulatot és az áldozatot nyomatékosította. Itt egyébként nem térhetünk ki arra, hogy maga a szó, ha a szín nincs jelezve, irodalmi szövegeinkben inkább a fehérre utal. (Színházi előadások alkalmával viszont, erőteljesebb színpadi látványértéke, színszimbolikája okán, jobbára a vörös bor - azaz a helyettesítő vörös ital, folyadék - élvez primátust.) Ennek oka - az alkotások egyedi természetén, lokális kötődésén, egyéb összefüggésein kívül a szőlőművelés formáitól a szakrális hagyományokig sokféle lehet. Sarusi Mihály kortárs író, aki Pinceszer című könyve alapján (a festőboroktól való idegenkedése miatt) aligha lehet a vörös borok barátja, a latinos tradíciót híva bizonyságul azt veti fel a Lángszín, férfiszín soraiban (rákérdező formában), már eleinknek is inkább ízlett „a fejér bor, a vinum hunnicum, mint a piros, a vinum romanicum". Ugyanő Vörösberényi Jánosbort kóstolva két, ma is gyűjthető régi, tréfás herényi mondást, illetve rigmust jegyzett fel, amelyek egyike általánosságban szól a borról, másika megnevezi a választékot, de a fehér javára háromszorozva: MILYEN A JÓ MAGYAR BOR? Milyen a jó magyar bor? Elsősorban katolikus, mert erős. Másodsorban zsidó, mert kereszteletlen. Harmadsorban református, mert tiszta. Negyedsorban lutheránus, mert se hideg, se meleg! (ismeretlen szerző) Borozók: Vachott Sándor és felesége Petőfi Sándorral (ismeretlen festő olaj képe) 211