Californiai Magyarság, 1976. január-december (54-55. évfolyam, 1-53. szám)

1976-09-03 / 36. szám

A CALFORNIAI MAGYARSÁG SAN FRANCISCOI MELLÉKLETE: 1976. szeptember 3. SAN FRANCISCOI HÍREK ______Szerkesztőség címe: P.O. Box 1437, Cupertino, California 95014.­­ Telefon: (408) 255-0963 SZEPTEMBERBEN TÖRTÉNT 1. AZ ELSŐ PESTI MA­GYAR SZÍNTÁRSULAT. Az évszám 1790.: az idő borongós. koraősz. — szep­tember 2­1-e. Az elegáns pesti szála, a Hacker nagy­termébe lépünk be. A csí­pős őszi szél hátán hordoz­za már az ólmos eső fellege­ket, a nagyteremben gyüle­kezők legtöbbjének pedig még egy valamirevaló me­leg köpenye sincs. Egyikük sem törődik azonban ma az ilyen apróságokkal: a nagy beszéd lázában észre sem ve­szik a hideget és az éhséget. Egy társukat fogják közre, annak a szavába vágnak bele minduntalan feltörő lelkesedéssel. A középen szónokoló, ap­ró termetű, fekete üstökű Kelemen László, az egyik vidéket járó magyar színész­csoport igazgatója igyekszik túlkiáltani a zajt:........mert tudjátok meg barátaim, hogy az idő elérkezett a ma­gyar színészek összefogására A nagyérdemű, nagyművelt­­ség­ű pesti közönség magyar szót követel a rivaldán is. Egymagában azonban egyik országutat rovó,magyar tár­sulatunk sem elég erős ah­hoz, hogy egy ilyen fenn­­­költ szellemű, igényes hall­gatóságot szolgáljon. Ezért hívtalak ma ide barátaim, hogy a ti segítségetekkel életre hívjuk az első Magyar Nemzeti Színjátszó Társula­tot. . . Házigazdánk, e be­szálló vendéglő tulajdonosa. Hacker uram engedelmével és némi elemózsiával való hozzájárulásával állandó tár­sulatot honosítunk meg Pest városában, a Hacker szájá­ban. . . Dús jövedelmet nem tudunk ígérni, de aki közü­­­letek szívén hordozza­ a Ma­gyar Nemzeti Színjátszó Tár­síi lat szent hivatását, az már­is felcsaphat közénk. . . A további szavak viharos vivatozásba fulladnak. . . Nem igen akad magyar szí­nész a teremben, aki ne to­longana Kelemen László iga­­gató körül a jelentkezésével. A keserves gondok, a meleg köpönyeg és a tányér forró leves hiánya semmivé válik a mindenkit egyformán bi­­zsergető hazafiúi felbuzdu­lásban És a Hacker szála gyer­tyával világított rivaldájáról megindul a Nemzeti Színját­szó Társulat új, nagyszerű kezdeményezése. — anya­nyelvünk első nyilvános színpadi használata az or­szág fővárosában. II. BARTÓK BÚCSÚZTA­TÓ. ..........kell, hogy minden ember, midőn férfiúvá fejlő­dött,­­ megállapítsa, minő reális cél érdekében akar küzdeni, hogy eszerint ala­kítsa egész munkálkodását . . . Én egész életemben min­den téren és módon egy célt fogok szolgálni: a ma­gyar nemzet és a magyar ha­za javát. . . A fiatal zeneakadémiai di­ák, a Habsburg monarchia németesítő törekvései ellen forduló Bartók Béla írta le ezeket a sorokat alig 20 esz­tendős korában. Ehhez a­ h­itvallásához haláláig hűséges maradt. Tanúskodnak erről művei: legelső alkotásától, az 1903-ban bemutatott Kossuth szimfóniától kezd­ve egyik legutolsó nagy mű­ve a Cantata Profana ma­gasztosan hömpölygő meló­diájáig. Ezt a hitvallást tanúsítja Kodály Zoltánnal együttha­ladó népdal­kutató munkás­sága is, amely ősi, népi zenekincsünket mentette­ meg az elkallódástól. Nép­dalaink sajátos hanglejtését, ritmusát, tiszta dallamvilá­gát a gyermekdalok sorozat­ban, vonósnégyeseiben, zon­gorav­ersenyei­ben, szimfoni­­kus táncaiban tette világszer­te ismertté és kedveltté, színpadi művei pedig­ a Kékszakállú herceg vára és a Fából faragott királyfi,­­ amelyek a magyar népmesét csillogtatják, a világ min­den operaszínpadán biztosí­tanak előkelő helyet népi zenekincsünk számára. Bartók Béla sem volt men­tes a magyar tehetségek kö­zös sorsától. Az alkotásait ünneplő világ elismerése hosszú ideig csak az ország határáig jutott el. Az ottho­ni közönség az újszerűen hangzó zenét a legjobb eset­ben is hűvösen, vagy meg nem értéssel fogadta. Egy új generációnak kellett felnö­vekednie ahhoz, hogy a ré­gi zenei formákkal szakító, az ősi öthangú skálán alapu­ló melódiákat a magyar kul­túra szerves részeként befo­gadja. Önkéntesen vállalt hazát­­lanságában, new-yorki emig­rációban írta le utolsó­ vég­­rendelkező sorait Bartók Béla 1945-ben,­­ szeptem­ber 26-i halála előtt néhány nappal , mintegy válaszul a háború utáni új magyar kormányzat hazahívására: ...........temetésem a lehető legegyszerűbb legyen. . .És ha netalán halálom után ut­­cát akarnának elnevezni ró­ ÉVFORDULÓ ELÉ Ismét októberhez köze­lítünk. S ahogy jönnek a napok egymás sarkát tapos­va, úgy szállnak vissza a gondolatok húsz esztendő távolságába, —úgy mondo­gatjuk egymás között,— vagy talán csak önmagunk­nak: emlékszel-e erre a napra? Emlékszel-e hol jártunk, mit csináltunk, milyen apró-cseprő napi problémákkal küzködtünk? Némelyikünk a téli tü­zelő után szaladgált, má­sikunk talán a lakásgondok­ra próbált megoldást ta­lálni,­­vagy a munkahe­lyünkön a „muszáj”, gyű­lések és szemináriumok nyomasztó kötelezettsége alól próbáltuk kihúzni ma­gunkat. Bizony, az élet re­ménytelenül szürke és nyomasztó volt így ősz ele­jén otthon. A gyülekező viharfelhőket a legtöbbünk talán észre sem vette. Apró szabotázsok a gyárakban,­ elégedetlenkedő diákok mindig voltak. Ki mert vol­na álmodni arról, hogy eb­ből a pirosló kis parázs­­ból akkora tűz támad? Ak­kora tűz, amelynek láng­jában világnézetek, politikai kártyavárak váltak hamuvá és amelynek ércet olvasz­tó forróságában kiformáló­dott egy új típusú, kemé­nyebb, ellenállóbb magyar generáció. Sokunk számára talán ezek a legnehezebb napjai az évnek. Emlékekkel teli, torkot szorongató napok. De bármilyen keservesek is,­­szükségünk van rájuk. Szükségünk van az élő emlé­kek figyelmeztetésére, hogy a tűz még nem aludt ki,­­ hogy az idegen pán­céloskocsik hernyótalpa nem temette be törekvé­seinket. És amíg van ma­gyar az emigrációban, aki emlékezik, addig van re­ményünk is, mert van, aki tovább képviselje ügyünket a világ népei között. V. K. SZERETETTEL várjuk San Francisco-i kedves vendégeinket a szeptember 12-i SAJTÓNAP- ra, melyen KÖNNYŰ ERNŐ is megjelenik. Kérjük VARGA KA­TALINT, TOLAKY IRÉNKÉT és a velük érkező társadalmi vezetőket, hogy 4 órakor szí­veskedjenek a stage-re jönni, lám odahaza, akkor a kíván­ságom az, hogy addig, amíg a budapesti volt Oktogon tér jelenlegi nevét hordja — rólam az országban ne nevez­zenek el semmit. Ez az utolsó néhány sora talán a legszebb bizonysága hitvallásához holtáig való ra­gaszkodásának: — kitűzött célja, — magyarsága minden körülmények között való megőrzésének. . . VARGA KATALIN. VÁLASZTÁSOK előtt Mi volna jobb alkalom, mint az amerikai elnökválasztás utolsó hónapjainak propaganda-hadjárata, hogy mi, ma­gyarok is számba vegyük azokat a honfitársainkat, akik tu­dásukat, munkájukat,—sokszor az életüket is áldozták be­fogadó új hazájuk szolgálatában,— az Egyesült Államok nagyszerű történelmének építésében. A lista hosszú: diplomaták, tudósok, művészek, műszaki szakemberek, orvosok, sportemberek ékesítik. Ha módom­ban állna, mindegyikükről külön szeretnék megemlékezni. De ha választanom kell, akkor most elsősorban azokra a volt 48-as magyar honvédekre ,­tisztekre és közlegényekre szeretnék emlékezni, akik az emigrációban sem tagadták meg elveiket és az amerikai polgárháború során az északi seregben fegyverrel,­ sokszor életükkel szolgálták az egyenlő emberi jogok eszméjét. A legendás hírű Asbóth Sándorra szeretnék emlékezni ma,­­az Egyesült Államok hadseregének tiszteletbeli tá­bornagyára, —az arkansasi Pea Ridge-i ütközet győztesére, aki sebesülten, golyótól zúzott arccsonttal is nyeregben maradva tisztította meg Missourit és Arkansast az ellenfél­től. — Asbóth Sándorról, a legendás hősről, akit a pol­gárháború után hálás új hazája argentínai nagyköveti kine­vezéssel becsült meg. És meg kell említenem a lista élén álló Stáhel-Számwald Gyulát.—Petőfi barátját és verseinek első kiadóját Pesten, —az északi sereg altábornagyát,­az amerikai kongresszusi becsületrend kitüntetettjét,­­ a há­ború után az Egyesült Államok főkonzulját Japánban. De nem lehet kihagynom a felsorolásból Fremont tá­bornok segédtisztjét, az erdélyi származású Dunka Mik­lóst,­­Fiala Jánost, az északi hadsereg mérnökkari főnö­két, vagy Perczel Mórt, a legendás hírű Perczel-brigád ez­redesét,­­később a kiegyezés utáni Baranya megyei főis­pánt sem. És gondolnom kell azokra az ezrekre menő többiekre is, —akiknek neve nem szerepel a kongresszusi könyvtár irataiban.— emléktábla sem jelöli meg őket a washingtoni hadtörténeti múzeumban,­­de akiknek helyt­állása szerves része volt az Egyesült Államok történelmé­nek. Az elnökválasztás propaganda-hadjáratának történelem­re hivatkozó büszke utalásait hallgatva meg kellett állnom egy percre, felidézve ezeket a sokunk számára ismeretlen honfitársakat,­a magyar emigráció nagyszerű képviselőit, Amerika történelmének építőit. Fel kellett idéznem a ne­vüket, hogy ezzel is bizonyságát adjam: a mi kis nemzetisé­gi csoportunk munkával, tehetséggel és véráldozatokkal fizette meg az Egyesült Államokban azt a megtisztelő jogát, hogy az elnökválasztás eldöntésében szava lehessen. NYÍLT levél Adassék meg a tisztesség Kedves Barátaim. A legutóbbi San Fran­­cisco-i mellékletben egy kitűnő cikket olvastam Fő­tisztelendő Dr. Szépe Lász­lótól. Az írás a magyar közösséget vállán hordozó,­­minden munkában orosz­lánrészt vállaló észak-cali­­forniai egyesületeket és azok vezetőit mutatta be név szerint is. A cikk oda osztotta az elismerést, aho­vá kijár. Ha ismerjük is sze­mély szerint,­vagy legalább névről a legtöbbjüket, nem árt, ha néha tudatosan is megbecsülő szavakkal for­dulunk feléjük, önzetlen munkájukért ez a legkeve­sebb, amit nyújthatunk. Egyet azonban hiányol­tam az írásban, amit a ma­gam részéről, -sokunk ne­vében- szeretnék most ki­egészítőül hozzáadni. Úgy érzem, hogy ha á-t mon­dunk, a bé-nek is ott a he­lye,­ hogy ha egy marok­nyi társadalmi munkást ki­emelünk ,­meg kell, hogy adassék a megbecsülés, tisz­tesség a többieknek is, akik talán kevésbbé láthatóan, de nem kevesebbet adnak tudásukból, idejükből a ma­gyar közösségnek. Félreértés ne essék: a Fő­tisztelendő úr írása régen váratott már magára és hi­ányt töltött be. Hogy ki­maradt sok minden belőle, annak az egyedüli oka az, hogy Dr. Szépe László ven­dég közöttünk és nincs módja ismerni az észak­­californiai magyar közösség minden rétegét. Hiányoltam többek kö­zött, hogy nem sok emlí­tés történt például cserké­szeinkről. Ha jól számolom, idestova hét esztendeje már, hogy egy jó néhány elfog­lalt, családos, napi megél­hetéssel küzdő magyar (ne­veket nem emlegetve) ápol­ja gyerekeink magyarságát a szabad idejében. Tanúság erre a szépszámú,­úgy gondolom, száz fő felé járó cserkészcsapat. Ugyanezen a vonalon dolgoznak —és ugyancsak névtelenül- a magyar nyelviskola tanítói Folytatás a 6. oldalon.

Next