Californiai Magyarság, 1984. január-december (61-63. évfolyam, 1-50. szám)

1984-09-21 / 36. szám

No. — 36. 1984. szeptember 21 Száz évvel ezelőtt született Gyóni Géza GYÓNI GÉZA 1884 június 25 én született Gyón községben, ere­deti neve Achim. Jelesen érettsé­gizett a szarvasi gimnáziumban. 1902-től a soporoni evangélikus theológia hallgatója, 1903-tól a Nyugatmagyarországi Híradó munkatársa, 1904-ben öngyilkos­ságot kísérel meg, utána jegyző­gyakornok lesz Gyónón. Versek c. kötete 1904-ben jelenik meg Pozsonyban. 1914-ben bevonul katonának és a körülfogott Przemysl várába szorul. Innen küldi haza romantikus körülmé­nyek között verseit: „Lengyel mezőkön tábortűz mellett". Még egy háborús kötetet ír: Levelek a Kálváriáról és más költemé­nyek. 1915-ben a vár elesik és ő orosz fogságba kerül a krasz­­nojarszki táborba viszik,­­ ahol elborult elmével (terhes anyai örökség) 33 éves korában 1917 június 25-én a tífuszjárvány ál­dozata lesz. „Rabságban" c. kö­tete halála után 1919-ben jelenik meg és 1926-ban a „Béke háború és Fogság". Verseit angol, bolgár francia, német, olasz, román, svéd és különböző szláv nyelvek­re fordították le. Számunkra a legismertebb „Csak egy éjszaká­ra", a­mely háború-ellenes és ha­ladó szellemű. GYÓNI GÉZA: Isten kegyelméből, Aki büszkén voltam Bús oroszok cárja: Palota- toronyban Porkoláb-lakattal Vagyok most bezárva. Isten kegyelméből Ki százezret vertem Keserű lakatra. Most a torony-börtönt Saját porkolábom Magammal lakatja. Isten kegyelméből Boldog béke cárja. Az lehettem volna. Kalászos partok közt, Mint a mese-folyó, Folyt volna a Volga. Isten kegyelméből Ami kincset öltem Öldöklő csatákba: Minden muzsikámnak Elszállt volna attól A nyomorúsága. Isten kegyelméből Ami erőt öltem Pusztító hadakba: Nyomorgó magának Minden muzsik abból Palotát rakhatna. ISTEN KEGYELMÉBŐL Isten kegyelméből — De nekem vér kellett, De nekem jaj kellett. Anyák ájulása, Fiúk pusztulása Bódító szerem lett. Isten kegyelméből Ölje, falja egymást A nyomorgók hadja! Csak mi-szent-felségünk Nebán­ts-virág-házá­t Lakodalom lakja! Isten kegyelméből — Ó világ-veszettség! Ó, vérontó játék! Palotám helyett most Egy muzsik-kunyhóban De szívesen hálnék. Isten kegyelméből Valakik még vagytok Isten büntetése. Ti kevély kardotok Úgy emeljétek fel Békesség-szegésre. Isten kegyelméből Visszacsap a mélyből Rabszolgák haragja: S palo­ta- toronyban Ti is kerültök még Porkoláb-lakatra. 1917 VI.4. Lelkek cseréje Egész lelkem kapod a dalban: Megalázott s királyi gőgös, Vérig kínzott és mégis szánó. Magash­ató, más dajkáló, Hívő s pogány egy pillanatban, Vétkes, vágyás és szűzártatlan Egész lelkem kapod a dalban. Egész lelkedet add cserébe. Soktitkú fátylad lebbentsd félre! Csak a szemed s az ajkad látom. Szemedre és ajkadra szálljon Titok, kívánság, öröm, álom, S amit csak rejt a lelked mélye: Soktitkú fátylad lebbentsd félre! 1910. DAL Hét mennyország ragyogott a szemében. . . Neki adtam a telkemet egészen. . A lelkemért egy jó szavát sajnál­ta! Mégse tudok­­ csak zokogni utá­na. . . TIZENKETTEDIK ÉVFOLYAM sehb hh’atás, akkor a leghingányabb mester Qe DUMAS fi Is ^ -----------------------------T5S&Í3-----------------------------^ SZEPTEMBER NAPNYUGAT A CALIFORNIAI MAGYARSÁG SZÉPIRODALMI MELLÉKLETE mikor a szellemi munka nem a lepnem f THIERY H. ILONA: ÚTON ÁLLÓ! — Megint áll valaki a free­­way bejáratánál — mondom. A kocsi közelebb hajt, las­sít, nézzük az álló alakot, egy-két pillanatunk van arra hogy felmérjük. Az úton ál­ló lehet valaki, akinek lerob­bant kocsija, s most bajban van, vagy egyszerűen úton­álló az illető, rossz szándék­kal várja jótevőjét és irgal­matlanul leütné akár 5 dol­lárért. Már hallottunk ilyen esetről is. Már majdnem előtte va­gyunk. Szeplős kamasz, még talán nem is hajthat. Tiszta, nincs copfja, gyöngye,arany lánca, nincs haj­ kakas-taréj a feje közepén. . . Megállunk. Csodálkozva néz ránk, majd beül. Csendben ül pár percig s már várom, hogy elmondja életét, mert így szokták, úgy érzik, hogy az ingyen szállításért tartoznak valami­vel. Csalódtam, mert amikor megszólal , másról beszél. — Minden tiszteletem az idős generációé, de engem idősebb ember még soha nem vett fel és most nagyon meg vagyok lepve. — Fiatalember, saját ma­guk rontották el a hírnevü­ket. Óvatosabb emberek há­romszor meggondolják, hogy észrevegyék-e a „hitch hicolók”-kat, akiktől esetleg félniök kell. — Maguk nem félnek? Megfordulok, megnézem. Ő nem magáról mesél, ő minket akar beszéltetni. Ilyen is van? — Nem, mi nem félünk. Elsősorban is mi már sokat éltünk, sokat tapasztaltunk és van némi emberismere­tünk. Láthatta, előbb meg­nézzük azt, akit felveszünk. Különben is nappal van, au­tósorok között robogunk. — Maguk nem amerikaiak ugye? — Hogy találta ki — neve­tek - Csak nem az akcentu­sunkról? Mi magyarok va­gyunk. Csend van. Robogunk. — Hallott maga már vala­mit a magyarokról? Van fo­galma hol van Magyaror­szág? Elgondolkozik egy kicsit. — Egyik nagyapám magyar volt. Már régen meghalt, de a nevére emlékszem. Joe Bikish. — Bekecs József, jó ma­gyar név. — És azt is tudom, hogy a magyarok sem jöttek ki az Olimpiászra. — Többen nem jöttek ki. A vasfüggöny mögöttiek nem igen jöhetnek. Hallott maga egyáltalán a vasfüg­gönyről? Orosz megszállás­ról? Az ötvenhatos forrada­lomról? — Nem sokat. Maguk itt laknak Camarilloban? — Igen. És maga? — Én is. Én ott lakom a Lantanán. — Érdekes, az tőlünk né­hány saroknyira van, majd­nem szomszédok vagyunk. Mi a Derbyn lakunk, egé­szen közel a Mobil­hoz. És maga innen Camarilloból Venturába jár munkába? — Nem. Egy barátomat látogatom meg néha, de nincs kocsim. Most érettsé­giztem és . . . hát. . . Na már itt is vagyunk, köszönöm, hogy elhoztak. Jó utat. . . Azzal kiszáll, elindul s mi megyünk tovább. — + — Alig egy hónappal később csöngetnek, egyedül vagyok otthon. Ilyenkor óvatosan előbb kinézek a kis üvegab­lakon keresztül. Vagy kére­­gető jön, valami jó célra, de általában vallás­ügynökök járják ilyenkor a házakat, s próbálnak lelkeket szerezni valamelyik szekta részére. Nagy meglepetésemre az a fiú áll kapunk előtt, akit pár héttel ezelőtt felvettünk au­tónkba. Kinyitom a kaput, csodálkozva kérdem. — You want a ride? — ne­vetek. — Hogy kerül maga ide? Minket keres? Honnan tudja, hogy itt lakunk? — Hát mondták, hogy itt laknak a Derbyn, közel a sarokhoz. Erre a sarok­házban megkérdeztem hol laknak magyarok, s azt mondták, itt. Nem baj? — Nem baj. — Ügyes fiú, megtalált minket. — Na jöj­jön be! Belép, körülnéz. — Szépek a rózsáik. — Hát akkor jöjjön a ház­ba. Van egy régi mondás a magyar mesékben, „szeren­cséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben lenyel­telek volna”. Szerencséje, hogy dicséri a rózsáimat, különben. . . - na jöjjön be, üljön le. Bejön, kicsit zavart. Leül a szék szélére. Kinéz az üveg falon. — Szép nagy kert, sok munka lehet vele. — Az. — Ez munkát keres — gondolom - azért dicséri a kertünket. Egész biztosan nem azért jött, mert látni akar minket. — Miben lehetek a segítsé­gére? Munkát keres? — Nem. Apámnak dolgo­zom a műhelyben, magu­kat csak azért kerestem, mert magyarok. — S maga semmit nem be­szél magyarul? — Nem. Nagyapám nem sokat törődött velünk, no meg korán meg is halt. A mama még tudott pár szót magyarul, de apám amerikai és én gondoltam, amikor ta­lálkoztunk, hogy szeretnék legalább valamit tudni a ma­gyarokról. Gondoltam bejö­vök és . . . és . . . hát most itt vagyok. Maguk biztosan tudnak róluk valamit mon­dani. — Hát fiatal barátom, egy népről, egy ezeréves kultúrá­ról nem lehet csak úgy „vala­mit mondani”! Mi évekig ta­nuljuk történelmünket, föld­rajzunk egy egész könyv, nem sokkal vastagabb, mint a nyelvtanunk. Ha nem akar hozzánk kurzusra járni, mondja meg, hogy ebből a sok mindenből magát mi ér­dekli? Tanácstalanul néz rám. Úgy látszik azt hitte, ez olyasmi, mint itt a mexi­kóiak, az ember tudja, hogy spanyolul beszélnek, itt van­nak tőlünk nem messze dél­re és olcsó bérekért dolgoz­nak. Ennyit elég tudni egy nemzetről. Nézem a fiút, kíváncsi. Érdekli eredete. Érdekli a benne lévő egynegyed ma­gyar vér, hogy a magyarok nem jöttek ki az Olimpiász­ra. Hogy magyarázzam meg neki magyarságunkat? — Mikor itt indiánok él­tek, bőrsátraikban és nyíl­lal szerezték a napi élel­met és ruházatukat, a mi nemzetünk hatalmas kő­templomokban imádkozott, hogy a török seregek ne ta­possák le az országot. Sok Folytatás a 6. oldalon! 5. oldal

Next