Czegléd és Vidéke, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-07 / 1. szám

Czegléd, 1894. IV. évfolyam 1-ső szám Vasárnap, január 7-én CZEGLÉD és VIDÉKE Társadalmi és vegyestartalmú hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési érák: Egész évre . . 3 írt — kr. Negyed évre . . . 75 kr. Fél évre ... 1 írt. 50 kr.­­ Egyes szám ára 7 kr. Szerkesztőség és kiadóhivatal : I. kerület, Vasut-utcza 101. sz. Ide küldendők a kéziratok és mindennemű hirdetmények. Felelős szerkesztő­: Dr. TÖRÖK ISTVÁN F­ő­munkatárs: RAFFAY F­E­R­ENCZ. Hirdetményeket a legjutányosabban közlünk. „Nyílt,zár“ soronkint 30 hr. Előfizetési- és hirdetési­ dijak fizetendők a szerkesztőségnél. Kéziratokat, vissza nem odúnk ! Az ország ünnepe. Nagyok nagy érdemeit, elismerni, méltá­nyolni és dicsőíteni : a legszebb emberi tu­lajdonság. Akik mindnyájunk fölé emelkedtek szellemük és kitűnő jelességük által , mindnyá­junk hódolatára érdemesek. A magyar nemzet se marad hátra ezen a téren. Egyik legnagyobb fiának ült, tegnap is ünnepet. Egy költőnek, a legtermékenyebb elbeszélőnek, a legelső regény­írónak ötven éves jubileumát ünnepelte az or­szág. És jól esik látni, hogy tudja az igaz ér­demet koszorúzni nemzetünk is. Mert ritkán tüntetett ki nagyobb férfiút­, mint ezzel az ün­nepéllyel. Hogy kicsoda nekünk Jókai, talán feles­leges is hosszasan elmondani ? Ötven éve élvezi, csodálja, dicséri költészetét ennek az országnak apraja, nagyra ismerik az ő nevét kunyhók és paloták lakói egyaránt. Mikor búsultunk, mikor szenvedtünk, mi­kor vérzett a szivünk és sors­csapás végtelen súlya nyomta vállainkat: vigasztalt, enyhet adott, felszántotta könnyeinket és reménységre tanított. Mikor örült a nemzet, mikor végre fel­hasadt a ha­jnal, újra pengette lantját, fokozta örömünket és megtanított megbecsülni azokat, akik derűt hoztak a ború után. Válságos idők­ben, örömben, bánatban hit barátunk és osztá­lyos társunk volt. Nincs szó, aki olyan nagy, állandó és mély hatást gyakorolt volna nemzetére, mint Jókai. Műveit, a­melyek egész könyvtárt, képeznek, soha nem szűnő érdeklődéssel olvasta minden magyar, mert szívünkhöz szólt a valódi költé­szet bűbájos hangjain. Azok a regények, amelyek az igazi költői tehetség nemes megnyilatkozásai, nemcsak a haza határain belül, hanem világszerte dicsőséget hoztak a magyar névre és a magyar irodalom egyik legelső jelesére E mellett hazafi volt Jókai mindig. Köl­­tői lelke hévült mindenért, a mi magyar ; mű­velte a nemzeti irodalmat akkor is, amikor mer­j­részség volt és nem egyszer büntetéssel járt ezt cselekedni ; korszakot alkotott műveivel és ’ öt hosszú évtized minden perczében irt fárad­hatatlanul, örömünkre, dicsőségünkre és okulá-­­­sunkra egyaránt. Egy nemzet, ennek a hazának minden igaz­i fia ült tegnap ünnepet. A magyar írók fejedelme­­ köré gyűlt egy ország, s ünnepelte benne a­­ költőt, és hazafit. Nemes, nagyszerű, emlékezetes ez az ün-­­ nepély. Irodalmi fontosságot pedig az által nyer, hogy Jókai összes műveit kiadják ebből az al­kalomból. Az a 100000 frt pedig, a mellyel, mint nemzeti ajándékkal kitüntetik művei új­­ kiadásáért Jókait, mindnyájunk filléreiből gyű­lik össze, hiszen városok és egyesületek is hozzá­járulnak ahhoz. És a nagy írónak lehetővé tet­ték ez által, hogy élete alkonyán anyagi gon­doktól menten rendezhesse sajtó alá ezt a disz­­kiadást s emeljen benne magának éreznél ma­­­­radandóbb emlékoszlopot. S mikor igy ünnepel a nemzet, mi se m­a-­­­radhattunk volna el a nélkül, hogy a köteles-­­ ségmulasztás vádja ne ért volna bennünket. — Örülünk, hogy a Közművelődési kör Jókai-es­­télyt, rendezett a tegnapi napon. Mikor a leg­nagyobb magyar író félszázados jubileumát ülik , a legmagyarabb városok egyikének, Czeglédnek is ott kellett lenni az ünneplők sorában. És hisszük, hogy a mi ünnepségünk által, a­melyet tiszta, szeretet aranyozott meg és igaz érzel­meink megnyilatkozása volt, emeltük fényét az országos ünnepnek is. Mi pedig, mint a sajtó egyik szerény, de kötelességtudó orgánuma, szintén üdvözöljük a nagy magyar irót, s az elismerés babérkoszorú­jához, amellyel övezték fenkölt, homlokát, hadd járuljunk mi is hozzá legalább egyetlen egy le­vélkével. Egy nemzet üdvözletéhez hadd fűz­zük mi is jókívánságunkat, mikor hosszú életet kívánunk a magyar írók királyának ! —A. T A j? C Z A , Téli kirándulás. — A »Czegléd és Vidéke« eredeti tárczája. — Finnből fordította: A. sa „Közművelődési Kör“ 1894. jan. 6-án tartott Jókai-estélyén felolvasta : Halfaj Ferenc*. Finnország egyik kis városának utczáján sétálni indult István napjának reggelén Laihanen Zuzmara­­köd úr. Kezei kölcsönösen be vannak dugva felső kabátja karmantyú gyanánt praktikusan összeillesztett ujjaiba. Zuzmara­köd ! Nem csodálatos név ez ?. Ezt a furcsa nevet azért kapta, mert vasárnapon született. Apja pedig, aki azóta elköltözött az élők sorából, azt a nevet akarta adni neki, amely azon a napon a naptárban volt. Vasárnap azonban, mint tudjuk, rö­vidítve vannak kitéve a nevek egyéb megjegyzések mellett. Laihanen atyus azt találta tehát azon a na­pon : Zúzmara, köd. Minhogy pedig az örvendetes Családi esemény folytán az atyus feje is megködösö­­dött kissé, fiacskájának Zúzmara-köd nevet adott. Zúzmara-köd hamar árván maradt, de azért fel­küzdötte m­agát, s utoljára is papnövendék lett. Miután így megismerkedtünk hősünkkel, követ­hetjük őt bátran, a­ki gyors léptek­kel siet éppen az utczán lefelé. A hó csikorog léptei alatt, az abla­kok mellett elh­aladtában barátságos meleg szobák te­kintenek ki rá hivogatólag, legkivált minthogy majd­nem mindenikben látható a karácsonyfa, a­melyen még ott függnek a szent est édességeinek maradvá­nyai. Éppen egy alacsony zöldre festett ház előtt, ha­ladt el. Az ablakot erősen megkopogtatták, legalább is féltuczat kéz dobolt ott az üvegtáblákon, úgy hogy Zúzmara-köd hirtelenében azt hitte, no most cseréppé törik az egész utcza ! Úgy látszik azonban, hogy mégis megfejdité az eredetet, mert nagy mosolyogva osont be a kapun. Tulajdonosa pedig a háznak egy aranyműves , immár idősecske özvegye volt, aki azonban gyakran­­ látta el Zúzmara-ködöt egy kis segedelemmel Alig vetette le a vendég felső kabátját, midőn­­ kívülről csengettyű szó, hal átszőtt. Mindenki oda fo­­­­tott az ablakhoz. Ni-ni !■ ez meg az úri osztály sétaszánkázása,­­ jegyzé meg gúnyosan a jelenlevők egyike. — A­melyben csak a kiválasztottak vehetnek­­ részt, tette hozzá Zúzmara-köd. Szerfelett bosszantotta őket ez a klikkszellem, amely minden közös mulatságot lehetetlenné tett.­­ Elhatározták tehát, hogy ők is külön sétaszánkózást­­ rendeznek, a­mellyel túl akartak tenni az úri klikken. Zúzmara-köd mindjárt fel is kérte Szel­mát, s Anna néni fogadott leányát, hogy legyen szerencséje­­ őt szánkójában látni. Nagy sürgés-forgás is volt, István napjától új év­­ reggeléig. Különösen Bing­árnok és Spingel boltos­segéd urak voltak emésztő gondban a sétaszánkázás­­hoz szükséges kellékek előteremtése miatt. Lovakat, szánokat, bundákat, üléseket stb, stb nekik kellett az egész társaság számára szerezni. Tanakodtak is egész héten át, gyüléseztek, sőt szavaztak is a fölött, nem volna-e jó két-két lóval hajtani, a nagyobb tisz­tesség okáért. Spingel úr erősen követelte ezt, de Ring írnok­­úr határozottan ellenezte, kivált azért, mert attól tartott, hogy a polgármester, két lovas szánon látná, azt vélhetné, hogy mértéken felül sok a fizetése és csupa jóakaratból, leszállítaná különben is sovány lópénzét. Bing úr véleménye győ­zött tehát. És, hogy az előkelőbbek sétaszánkázásán túl tegyenek, elhatározták, hogy lakoma és táncz mellett, felolvasás is legyen. Végre elérkezett a várva-várt új év napja. — Már kora reggel kivitte a pék szánja a mulatók szá-­­­mára az elemózsiát. Délután fél háromkor pedig egész sor szánkó jelent meg az utczán. Legelső volt Rund, a potrohos pékmester, csinos szánjában, szép erős lovával, a melynek párja, mint Rund uram mon­dogatni szokta, csakugyan nem volt az egész város­­ban. Hiszen el bírta húzni a potrohos péket, szintoly nagy terjedelmű szeretett élete párjával együtt, ami pedig csakugyan nem­ kicsiny feladat. Utána követ­kezett Borst, czipősz, feleségével és két leányával. A mester mellett ült a segéd, s a szántalp sarkán ba­rom inasa, kik közül egynek Borst úr magas, de ko­­kopott ezitindere díszelgett a fején. Nyomban a czi­­pész után Bing írnok úr hajtott. Egyi­lésü kis szán­kója volt, a melyet csinos, de özvegy háziasszo­nyától kapott ajándékba. Úgy ült a bakon, akár egy­­ középkori délereg lovag s úgy kihúzta magát, mintha s sövénykarót nyelt volna. De valahányszor nógatni­­ akarta a lovát, az az átkozott gyeplőszár mindunta­lan odacsapódott szép társnője arczához, a mi olyan méregbe hozta, hogy utóvégre is átadta a gyeplőt hölgyének. Utónok Anna néni jött, egy szintoly öreg asszonysággal , a lovat pedig Anna néni szolgálója­­ hajtotta. Ezt ugyan nem valami helyesen cselekedtek, mert az inasgyerekek nem egyszer felkiáltottak gú­nyolódva . Mit tegyünk? A fogyasztási adó kezelésének kérdése felett nem lehet egy­hamar napirendre térni. Az a határo­zat, amelyet dec­emb­er 29-én hozott a közgyűlés, s a­melyről múlt számunkban elmondtuk már őszinte véleményünket , sokáig emlékezetes marad. Ajánlat mellett belebukik a város, ezt már ma biztosra be­­vehetjük és nem bánnánk, ha a megyénél megváltoz­tatnák azt a határozatot, a­mellyel az ajánlat fen­­tartását elhatározta a képviselőtestület. Nem ellentétes ez az álláspont azzal, amelyet eddig elfoglaltunk ebben a kérdésben. Mert mi csak úgy óhajtottuk az ajánlatok fentartását, ha nem lesz házi kezelés. Az ajánlatok hasznát akkor érezte volna igazán a lakosság, ha bérlő kezeli a fogyasztási adót, mert ennek zaklatásai ellen igenis hathatós óvszer az ajánlat. A bérlő jobban vigyázott volna a csem­­pészkedőkre, akik nem is mertek volna olyan bátran manipulálni, mint ha a várossal állanak szemben. És ha ajánlat mellett bukik a bérlő, nem a mi bajunk mi

Next