Állami polgári leányiskola, Cegléd, 1934

Az osztályozásról. (A szülőértekezletek margójára) Kedves szülők! Alig pár napja, hogy leánykáik haza­­vitték a félévi értesítőt. Mindegyik várta már azt, lelkében bizonytalan sejtéssel, boldog reménykedéssel, vagy féle­lemmel. Némelyik, amint kezébe vette, megnézte nagy sietséggel, hogy véget vessen a bizonytalanságnak. Másik félig felnyitotta, majd ismét összecsukta, m­ég ne, jaj, hátha valami rossz van benne, amit ő félig-meddig várt fogyan, de ki tudja?, hátha még sincs ott! Meg merje nézni, ne merje? Utóbb azért mégis csak megnézi. Ha ilyenkor figyeli az ember a gyermekarcokat, melyek mint fényes tükrök verik vissza a lélek érzéshullámait, sok mindent leolvashati róluk. Itt van egy örömtől kipirult arc, boldog­ságot ragyogó szempárral. Mintha mondaná, milyen jó, hogy szorgalmas voltam, elvégeztem kötelességemet, le­győztem a néha feltornyosuló akadályokat. Talán még az is eszébe jut, hogy milyen jók a tanárok, akik így elis­merték az ő törekvését és méltányolták kitartó munkáját. Nézzünk be ennek a gyermeknek az otthonába. A szülők boldogan tárgyalják meg, milyen derék, okos, szorgalmas gyermek ez a mi kislányunk! A tanárról nem igen esik szó. Az érdem kizárólag a gyermeké. Tovább kutatom ,a gyermekarcokat, megint egy ra­gyogó szempár, de ebben nem a boldogság, hanem a könny csillog, s arcát a bánat és önvád halványsága borítja. Miért is nem tanultam többet, miért is szálltam ki annyiszor az iskolából a gondolat szárnyán, mikor a többiek ott együtt munkálkodtak? Oh, de fáj ez a rossz bizonyítvány! Otthon ígéri is, hogy ezentúl máskép lesz, s a szülők megbeszélgetik, hogy azért bizony a mi Ilonkánk jobb jegyeket is kaphatott volna, hiszen olyan szófogadó, okos, kedves kislány, itt van ez a Márta, mindig sétál, meg a szomszédék Annusa. Az sem igen tanul. Hát Ilonka mégis csak más, de azok a tanárok olyan szigorúak, annyit — 3 -

Next